Egész éjszaka azon törte a fejét Szitnyay, hogyan szerezhetné vissza
elvesztett vagyonát és közbe fantasztikus és vad ötletek ejtették
kisértésbe. Abban állapodott meg, hogy egy alkalmas pillanatban az
örmény mellének szegezi fegyverét és úgy szorítja rá a zsákmány
kiadására. Ha ellenkezik a rabló, akkor irgalmatlanul keresztül lövi.
Nagy keserűségében úgy érezte, hogy nyugodt lelkiismerettel meg tudná
ölni. Mire azonban kivirradt, a józan napfény elől szétfoszlottak
veszedelmes gondolatai. Most más tervben állapodott meg. Tudta, hogy
Kupelián a délelőtt folyamán maga fogja a granáriomban kifizetni a
munkásokat. Ezt az időt arra akarta használni, hogy kikutassa a gazda
hálószobáját, mert biztosra vette, hogy a kincseket ágyában őrzi.
Reggeli után Kupelián tényleg bundával a vállán és botjára támaszkodva
lement a granáriomba, ahol egy aprópénzzel és irásokkal megrakott asztal
előtt ülve, sorra maga elé szólította a napszámosokat, fuvarosokat és
tevehajcsárokat. A fizető asztalt azonban úgy állította a granárium
kapujába, hogy onnan szemmel tarthatta a ház emeletére vezető ajtót. Ez
még megerősítette Györgyöt abban, hogy a pénz az emeleten van.
A kifizetésre várakozó emberek azalatt nagy csapatokban állottak az
udvaron. Nagyobbrészt nifi bosnyákok voltak, akiket a Fényes Porta
Bosznia elvesztése után telepített erre a vidékre. A tevehajcsárok közt
volt azonban egy tucat jenibazári beduin is, ők nagyszakállú seikjuk
körül csoportosulva, komor arccal cigarettáztak feketepupu, óriás
nagyságu tevéik mellett. Ezeket a szilaj és szép legényeket, hogy teljes
legyen a kisázsiai nyelvzavar, egypár esztendővel ezelőtt telepítette
ide a szultán. Arábiai hazájukban emberemlékezet óta véres írtóháborút
folytattak egyik szomszédos sátoralja ellen és mivel ujabban ellenük
fordult a szerencse, attól lehetett tartani, hogy irmagjuk se marad, ha
egészségesebb égalj alá nem viszik őket. A konstantinápolyi padisáhnak
megesett rajtuk a szíve, mert ősapjuk állítólag Omár volt, ők maguk
pedig rendületlen hívei voltak a szultánnak, amit csak kevés beduinról
lehet elmondani. A sivatag fiainak meglehetős rossz hírük volt a
vidéken, még a kurd és cserkesz telepesek is féltek tőlük. Szitnyay, aki
gubacsvásárlás közben többízben is megfordult Jenibazár vidékén,
kezdettől fogva nagy érdeklődéssel viselkedett a különös emberek iránt
és apró ajándékok révén valami barátságféle is fejlődött közte és a seik
közt. A nagyszakállu öreg mindig megtisztelte látogatásával Györgyöt,
valahányszor Szmirnába jött és ilyenkor mindig ujból elbeszélte neki,
hogy húsz esztendővel ezelőtt, amikor ő még Belad-al-Arab szent
sivatagjain sátorozott, egyszer egy magyar basa élvezte a
vendégszeretetét, aki paripákat jött vásárolni a magyarisztáni király
számára.
György a seikkal beszélgetett, amikor egyik beduin fiú a dühtől
eltorzult arccal lépett ki a granáriomból. Ő most kapta ki a bérét és
mértéktelenül fölháborodott az örmény fukarságán, hogy lefogta pénzéből
a falapát árát, amely véletlenül eltörött a fiú kezében. A beduinokon
meglátszott, hogy a társukon esett méltatlanságot a törzs becsülete
ellen intézett merényletnek hajlandók tekinteni. Szitnyaynak ekkor
eszébe jutott, hogy hasznára fordíthatná az emberek ingerültségét.
– Itt van két ezüst medsidie, – mondta, – kaptok még hármat, ha
megteszitek azt, amit mondok… Maradjatok utoljára a fizetésnél… Akkor
követeljétek Kupeliántól a lapát árát. Nem fogja megadni. Akkor
ragadjátok meg és dugjátok egy üres zsákba. A zsákot kössétek be, de
ügyeljetek arra, hogy meg ne fulladjon… Ha elvégeztétek dolgotokat,
üljetek tevére és menjetek haza Allah nevében. Az örmény rászolgált a
kis leckére, nektek pedig nem lesz érte bántódástok, mert hiszen ti a
nagy padisah kedves gyermekei vagytok…
A durva tréfa nagyon is kedvükre való volt a jenibazári legényeknek.
Nemsokára derült arccal jöttek ki a granáriomból és magukra csapták a
nagy ajtót. Belülről tompán hangzott Kupelián üvöltése. A legények
átvették Györgytől a három medsidiét, Allah oltalmába ajánlották és
seikjukkal tevére szállva, sietve elhagyták az udvart. Szitnyay bezárta
utánuk a kaput, majd repülve fölsietett az emeletre. A fekete cseléd a
halpiacon volt, a kis Zábel azonban megismerte a lépteit és elébe jött.
Szitnyay ráparancsolt, hogy vonuljon a kuckójába és ne halljon semmit,
azután nekiesett az örmény ágyának. Kiforgatta az ágyneműt, végigkutatta
a szalmazsákot, pénzt azonban sehol sem talált. Kétségbeesésében most
már a lakás többi részét kezdte tűvé tenni, ugyancsak eredmény nélkül. A
zsákba kötött örmény azalatt félelmetes hangokat hallatott. György végre
is kénytelen volt abbahagyni a keresést. Rendet csinált a lakásban,
aztán lement a granáriomba. A zsák mellett, amelyben Kupelián
kuporodott, ott feküdt a kaftánja és minden ruhája. A jenibazári
legények, hogy tetézzék az embernyúzó gyalázatát, letéptek róla minden
ruhát és pőrén dugták a zsákba.
Kioldotta a zsákot és Kupelián sárga arccal, mozdulatlanul feküdt
előtte. Elájult vagy meghalt. György megrémült ettől a látványtól és
segítségért akart sietni. Előbb azonban le kellett takarnia gazdáját.
Amikor fölnyalábolta a ruhákat, egy fekete viaszosbőrbe takart csomag
esett ki a kezéből. Amint megtapintotta és érezte, hogy papír van benne,
az arca krétafehér lett… Kinyitotta: egy magyar ujságlapot látott. Ilyen
ujságba csomagolta ő a pénzét, amikor a Wertheimba zárta. Az ujságban
angol bankjegyek voltak. Az ő pénze! Még a papírlap is ott volt, amelyre
az elszámolást írták…
Szitnyay zsebre tette a pénzt, aztán Kupelián után nézett. Az örmény
eszméletlen volt, a szíve azonban gyöngén dobogott. Ennek megörült, most
már nem akarta gazdájának halálát. Kisietett az udvarra, kinyitotta a
kaput és segítségül hívta a szomszédokat. Időközben a szakácsné is
megjött a piacról. György gondjaikra bizta az ájult embert, maga azt
mondta, hogy a rendőrségre kell mennie, mivel itt láthatólag valami
bűntett történt. Útközben betért az ottomán bankba, hogy letétbe
helyezze a pénzét. Nem volt bátorsága, hogy magánál tartsa. A pénztár
előtt megolvasta bankjegyeit: egyetlen piaszter sem hiányzott a
vagyonából. A francia igazgató, aki tudott a Caruli expediciójáról,
mosolyogva gratulált Györgynek a szép nyereséghez.
Amikor a rendőrtiszt és két rendőr kíséretében visszatért a Kemer
Gyádesszibe, a gazda már visszanyerte eszméletét. Bár annyira gyönge
volt, hogy alig tudott állni a lábán, mégis mindenáron a granáriomban
akart maradni. Alkalmasint volt még valami halvány reménysége, hogy
megtalálja a pénzt, amelyet a ruhájával együtt letéptek a testéről.
A rendőrtiszt fölvette a tényállást, persze törökösen: cigarettára
gyújtott és végighallgatta Kupelián elbeszélését. Kihallgatta aztán
Györgyöt is. Szitnyay azt mondta, hogy ő a karavánhíd felé sétált,
amikor a beduinokat nagy sebbel-lobbal a temetők felé látta nyargalni.
Később hazament és a granáriomban megtalálta alélt gazdáját. Többet nem
tudott a dologról. Még csak annyira emlékezett, hogy a jenibazári seik
reggel nagyon haragos volt, mert Kupelián lefogta egy fiú béréből az
eltört lapát árát. A török most már mindent értett.
– Van jó dolgod, örmény, hogy kikezdesz a jenibazári beduinokkal?
György jól tudta, hogy a jenibazáriak minő arisztokratikus előjogokat
élveznek a mohamedán hatóságok előtt és azért egy cseppet sem féltette
barátait. A kihallgatás során az örmény egyszer sem említette, hogy
meglopták és Szitnyay ebből megértette, hogy a gazdája őt gyanúsítja.
Délután az örmény ágyba feküdt és Szitnyay fölment hozzá és kurtán
megmondta neki, hogy nem marad többet a házában. Meglepetésére Kupelián
szelíd hangon kérlelni kezdte:
– Hát nem érzi jól magát nálam? Nem bántam úgy magával, mintha a fiam
volna? Mit kezdjek most már magamban, én törődött vén ember? A
gubacsüzletből már egészen kitanultam… Ha fizetésemelést akar,
beszélhetünk arról is…
Képmutatásának naiv arcátlansága meggyőzte Györgyöt arról, hogy az
örmény tervez ellene valamit. Szárazon mondta tehát:
– Ön furfangos ember, de azzal hibázik, hogy minden más embert ostobának
tart. Önnek nincs annyi pénze, amennyivel itt tudna engem tartani még
egy éjszakán át a házában. Hogy miért nem, azt ön éppen olyan jól tudja,
mint tudom magam.
Kupelián nem tudott erre mit válaszolni; tehetetlen haraggal nézett csak
Györgyre…
Szitnyay aztán elment a főkonzulhoz. Annak híven elmondott mindent, ami
a Caruli visszaérkezte óta közte és gazdája között történt.