A társak még aznap leszámoltak. A tiszta nyereségből kilencvenhatezer
aranyforint jutott Szitnyaynak. A tőkéjével együtt közel százötvenezret
adtak ki neki, ebből azonban húszezret vissza kellett fizetnie a
banknak, amely Kupelián jótállása mellett hitelezett neki. Mivel
Vitkovics és az örmény Zanzibártól idáig egyebet sem tettek, mint
számolgattak, a nekijáró összeget angol bankjegyekben mindjárt ki is
fizethették Györgynek.
– Örülök, hogy megszabadulhatok ettől a gondtól, – mondta Kupelián,
amikor a vastag papircsomót átadta üzletvezetőjének.
Az örmény azután ágyba feküdt; azt mondta, hogy kutyául érzi magát.
– Maga pedig velem fog jönni az Eldorádóba, – mondta Györgynek a
kapitány, – eleget unatkoztam a Vöröstengeren az ön kedvéért, most
mulasson egyszer az én kedvemért.
Ezt a kérését nem igen lehetett megtagadni. Szitnyay a bankjegycsomóját
a Wertheim-szekrénybe zárta, amelyben az üzlet kézi pénztárát őrizte.
Hajnalig voltak az Eldorádóban. Füstös, igazi levantei izléstelenséggel
és olcsó fényűzéssel berendezett dalcsarnok az, Európából kivénült
énekesnők és táncosnők találkozóhelye. Vitkovics rengeteg mennyiségü
pezsgőt fizetett a hölgyeknek, virágot és édességet ajándékozott nekik,
később összeveszett két német utazóval, közbe pedig elbeszélte Györgynek
a Caruli expediciójának minden részletét.
– Adjon hálát Istennek, hogy Kupelián velem volt, – mondta többek közt,
– mert nélküle félannyi nyereségünk sem volna. De köszönje meg azt is,
hogy én Kupelián mellett voltam, mert ha nem vagyok ott, rettenetesen
becsapja önt a leszámolásnál. Az örményt a malárián kívül az teszi
beteggé, hogy annyi szép pénzt kellett fizetnie önnek…
Hajnalban a kapitány mindenáron el akart még menni a Maison dorée-ba,
amely az Eldorádó versenytársa. Mivel azonban úgy találták, hogy a
termek ott még füstösebbek, a hölgyek még vénebbek, Vitkovics pedig
egyébként is eleget ivott már, György betuszkolta barátját egy kaikba és
hazaküldte aludni a Carulira.
György, aki esztendők óta leszokott már az ilyen éjjeli mulatozásokról,
valóságos martiriumot állott ki a korhely tengerész oldalán. Most
boldogan sietett haza, hogy végre egyedül legyen a gondolataival, a
terveivel.
Az irodán kellett átmennie, hogy a szobájába érjen. Amikor kinyitotta az
ajtót, a szemben levő ablakot csörömpölve becsapta a szél. György ki
akarta támasztani a szárnyát, ekkor a szeme megakadt egy arasznyi kerek
lyukon az ablak üvegén. Gyémánttal vághatta ki valaki… Ösztönszerűen a
vasszekrényre nézett és szivében megfagyott a vér, amint tárva-nyitva
látta a Wertheim ajtaját… A szekrény üres volt. Meglopták!
A feje szédült, a térdei pedig úgy elkezdtek remegni, hogy le kellett
ülnie. Lehunyta a szemét, majd megint kinyitotta… Nem álom, hanem
rettenetes valóság… Meglopták! Tizenkét évi munkájának minden eredménye
oda. A függetlensége, a szabadsága örökre oda. Örökre, mert tisztán
érezte, hogy újból már nem kezdheti az életet. Megsemmisülten bámult
maga elé.
Később gépiesen fölkelt és bement a hálószobájába. Ott minden rendben
volt, a töltött revolvere ott függött megvetett ágya fölött. Kezébe
vette a fegyvert és belenézett a csövébe… Valami forró vágy szállotta
meg, hogy rövidesen megszabadítsa magát minden további bajtól és
gondtól. De azután egyszerre csodálatos közvetlenséggel eszébe jutott az
éjszaka, amelyet tizenkét esztendővel ezelőtt a fiumei úton töltött. És
megint erőt vett rajta akkori lelkiállapota, amikor egy lángoló
elhatározás acéllá keményítette akaraterejét.
– Akarom! – hörögte most megint összeharapott fogai közül. – Meglássuk,
ki fárad bele előbb: a sors vagy én!
Hideg vízzel megmosakodott, azután gondolkozni kezdett azon, hogy mihez
fogjon. Először is tisztába akart jönni nagy szerencsétlenségének külső
részleteivel.
Megvizsgálta a pénzesszekrényt. A zár körül össze volt karmolva a barna
máz. A betörő tehát valami hegyes acéleszközzel dolgozhatott. György
aztán elővette kulcsát és betette a zárba; meglepetésére úgy
tapasztalta, hogy az símán zárja és nyitja a szekrényt. A zár tehát
sértetlen! Hogyan tudta tehát mégis kinyitni a rabló? Álkulccsal?
Elgondolkozva lépett az ablakhoz. Az üvegen levő lyuk akkora volt, hogy
egy férfi kényelmesen belenyulhatott rajta és kinyithatta belülről az
ablakot. A gazember kétségkívül azért vágta meg az üveget, mert nem
merte betörni, nehogy csörömpöléssel fölébressze a háziakat. Ez régi
fogásuk a betörőknek. Mialatt az ablakot tovább nézegette, különös
dolgot vett észre. A tolvaj, amikor kivágta az ablakot, gyémánt
szerszámával több ívet is karmolt az üvegbe. A karmolások azonban belül
voltak az üvegtáblán. Aki az ablakot kivágta, annak benn kellett állnia
a szobában. De ha már a szobában volt, akkor minek vágta meg az ablakot?
Ennek csak egy célja lehetett: hamis nyomra akarta vezetni a
vizsgálatot, úgy tüntetve föl a dolgot, mintha az utca felől jött volna…
Szitnyay megnézte a szobaajtó zárját, az sértetlen volt. A gazember
tehát kulccsal jött be. Minél tovább nézte György a pénzesszekrény
kulcslyuka körül levő felületes karmolásokat, annál jobban meggyőződött,
hogy ezeknek sem volt semmi céljuk, hacsak az nem, hogy őt tévútra
vezessék…
Egy rettenetes gondolat cikázott át agyán: a tettes Kupelián! Amint
eszébe jutott, már meg is esküdött volna rá. Hiszen jól ismerte
gazdájának brutális önzését és lelketlenségét. Százötvenezer forintért
mindenre képes ez az ember, talán az apagyilkosságra is. Minél tovább
gondolkozott a dolgon, annál erősebb lett benne a meggyőződés, hogy a
rabló csakis az örmény lehet. Kupelián tudta, hogy György a házon kívül
tölti az éjszakát. Azt is tudta, hogy a kincs a kézipénztárban van, mert
vasárnap érkeztek meg útjokról és ilyen napon az összes szmirnai bankok,
ahol Szitnyay elhelyezhette volna pénzét, zárva vannak. A kancelláriába
könnyen bejöhetett: a második ajtókulcs ott függött az emeleti folyosó
falán, az öreg négerasszony kezeügyében, mivel a földszinten is az
végezte a takarítást. De hogyan nyitotta ki a Wertheim-szekrényt? György
erre a kérdésre is hamar megtalálta a választ. Minden vasszekrénnyel két
kulcsot szoktak küldeni a gyárból. Az egyik kulcsot Kupelián már évekkel
ezelőtt rábízta Györgyre, a másodikat bizonyosan magánál tartotta. Amint
Szitnyay az ablakot nézte, arra a gyémánt-gyűrűre kellett gondolnia,
amelyet gazdája állandóan a mutató ujján viselt… A kivitel minden
részlete az ő naiv, szinte gyerekesen arcátlan gazságára vallott!
György rögtön tisztában volt vele, hogy sohasem kapná vissza tulajdonát,
ha a rendőrséghez folyamodna. A följelentésével legfölebb csak gyanúba
keverhetné Kupeliánt, de bizonyítani alig tudna valamit. Az örmény végre
is előkelő és gazdag kereskedő volt, török állampolgár, aki jó
barátságban élt a császári hatóságokkal. Ilyen körülmények közt a magyar
főkonzulátus közbenjárása sem segíthetett volna sokat.
Mialatt Szitnyay még a gondolataival viaskodott, halkan megnyílt az ajtó
és nesztelen léptekkel bejött a kis Zábel. Tegnap egész nap nem törődött
vele a pártfogója és most eljött, hogy magyarul jóreggelt kívánjon neki.
– Ülj le kis Zábel és hallgass arra, amit mondok! – szólt György.
A kis leány boldogan telepedett a díványra.
– Mondd csak Zábel, járt ma már idegen ember a házban?
– Az emeleten senkisem járt.
– Elhagyta ma valaki a házat?
– Eddig még senki, uram.
György megkönnyebbülten sóhajtott föl. A pénz tehát még a házban van!
Talán többet is megtudhatna a vak leánytól.
– Mondd, Zábel, hallottad az éjjel a gazda lépteit?
A leánynak, valamint a vakoknak általában, éles volt a hallása és könnyű
az álma.
– Hallottam, – mondta kevés gondolkozás után.
– Gondolkozzál jól és beszélj el mindent, amit tudsz.
– Nagyon későn volt, te még nem voltál itthon és az asszony erősen
hortyogott. Ekkor jött ki a szobájából a gazda. Mezítláb volt,
lábujjhegyen járt, de azért mégis megismertem a lépését…
– Hová ment?
– Lejött a földszintre. Hallottam, amint a falépcső csikorgott a lába
alatt.
– Sokáig volt idelenn?
– Nagyon sokáig.
– Amikor visszajött, mindjárt a szobájába ment?
– Oda. De sokáig nem aludt el. Ezt onnan tudom, mert sűrűn köhögött.
– A hálószobában?
– Más szobába nem járt…
– Köszönöm, Zábel. Most eredj föl, vonulj a kuckódba és ne szólj
senkinek arról, amit velem beszéltél.
Zábel, aki engedelmes volt, mint egy jól betanított kis öleb, szó nélkül
kiosont az ajtón és fölment az emeletre. György megint magára maradt a
gondolataival.
– Vissza fogom szerezni a pénzemet! – mondta magában. – Ha kell, megölöm
az örményt. Ha lenyelte a vagyonomat, kivágom a testéből…
Irtóztató gyűlöletet érzett a gazdag ember iránt, aki habozás nélkül
elragadta tőle tizenkét évi munkájának minden gyümölcsét és aki
lelkiismereti furdalások nélkül akarta semmivé tenni jövő életét.
Megpróbálta, hogy beleélje magát az örmény eszejárásába és arra a
meggyőződésre jutott, hogy Kupeliánnak most már az lesz az első dolga,
hogy tőle megszabaduljon. Neki most mindenáron itt kell maradnia.
Tíz óra felé fölment a beteghez, hogy szokása szerint beszámoljon neki a
napi eseményekkel. Kupelián ágyban feküdt. Arca sárga volt, feje
kendővel volt bekötve. Nyöszörögve fogadta Györgyöt.
– Nagyon rosszul vagyok! – mondta.
Ha Szitnyay eddig még kételkedett volna gazdájának bűnös voltában, az
első tekintettel, amelyet rávetett, tisztába jöhetett vele. Oly sunyi,
ijedt szemmel nézett ki a turbánja alól, mintha attól félne, hogy György
torkon ragadhatná.
– Mi ujság? – kérdezte kis szünet után az örmény.
– Semmi különös! – mondta nyugodtan Szitnyay. – Tegnap este
feledékenységből nyitva hagytam az ablakomat és a szél betörte. El fogom
küldeni az üvegeshez…
Kupelián kissé fölemelkedett az ágyában és meglepetten nézett
üzletvezetőjére. György maga is csodálkozott, hogy annyira tud magán
uralkodni.
Az örmény csakhamar visszanyerte hidegvérét.
– Nem felejtette el, hogy délután ki kell fizetnie a munkásokat? –
kérdezte.
– Hogy is felejteném el? Már ki is készítettem az aprópénzt. Körülbelül
kétezer frank jár nekik…
Kupelián most már szinte rémülten nézett Györgyre. Tisztában volt vele,
hogy üzletvezetője el akarja előtte titkolni a rablást. Hogy mért, azt
nem tudta megérteni és ez láthatólag nyugtalanította. Ez az ember
háromszázezer franknál többet vesztett és mégis mosolyog…
Szitnyay most már tisztában volt a Kupelián tervével. Az örmény meg
akarja várni a munkások kifizetését. Ha György nem tudja őket kifizetni,
akkor botrányt csap, sikkasztással vádolja üzletvezetőjét és
gyanusítottból vádló lesz.
Amikor György később lement a kancelláriába, már ott találta Vitkovics
kapitányt, aki el akarta vinni barátját egy pohár kőbányai sörre
Krémerhez. György természetesen nem fogadta el a meghívást. De aztán
eszébe jutott, hogy a kapitány gavalléros könnyelműséggel hasznára
lehetne.
– Nem adna nekem kölcsön kétezer forintot, – kérdezte.
Vitkovicsnak most minden zsebe tele volt pénzzel.
– Hogyne! Akár többet is! De minek kell önnek a pénz, milliomos úr?
– Egy kitünő üzlethez… Holnap megtud mindent.
A kapitány szó nélkül leolvasta Györgynek a pénzt. Ennyi volt a
kézipénztár hiánya.
A délután folyamán Kupeliánnak látogatója érkezett a török rendőrfőnök
személyében. A dolog nem volt gyanús; Kupelián bizalmas barátságban élt
az összes rendőr- és vámtisztekkel és ez az ember más alkalommal is meg
szokta látogatni. Félóra múlva az örmény fölhivatta magához Györgyöt.
Most is ágyában feküdt, a főnök pedig egy csésze fekete kávé mellett ült
és közömbös arccal szívta a cigarettáját.
Kupelián bocsánatot kért a töröktől, hogy előtte üzleti dolgokkal
foglalkozik, aztán szigorú arccal fordult Szitnyay felé.
– Jobban érzem már magamat és holnap reggel magam akarom kifizetni a
munkásokat. Legyen szíves és számoljon be nekem a kézipénztárral.
György szó nélkül lement a kancelláriába. Az udvarról láthatta, hogy a
török utána néz az ablakból. Öt perc mulva már átadta gazdájának a
pénzt. Kupelián sárga arca eltorzult a meglepetéstől, a török pedig alig
észrevehető mosollyal tekintett az örményre.
A terv elég világos volt. Ha György nem tud beszámolni a pénzzel, akkor
a véletlenül jelenlevő rendőrtiszt tüstént letartóztatja. Ha ki is tud
menekülni ép bőrrel a bűnpörből, ami azonban éppen nem volt bizonyos,
akkor a rendőrségi vizsgálat befejezése után eltoloncoltatja mint gyanús
külföldit…
Szitnyay, amikor az örmény ágya előtt állott, néhány szál tengeri füvet
vett észre a szőnyegen. Ez a semmiség most, amikor a veszedelem
megélesítette minden érzékét, új irányba terelte gondolatait. Valószinű,
hogy Kupelián ágyának szalmazsákjában tartja a pénzt. Azon a vidéken
tengeri fűvel szokták megtölteni a szalmazsákot. Az a néhány szál akkor
hullott a szőnyegre, amikor éjjeli kirándulása után kapkodó sietséggel
az ágyba rejtette prédáját…
György semmit sem aludt rákövetkező éjszaka. Tudta, hogy Kupelián most
már fél tőle és mivel mindenre képesnek tartotta, az éjszakát ruhájában,
revolverrel a zsebében töltötte. Kupelián sem aludt az éjjel. Többször
is lenézett a földszintre, hogy nem lát-e világosságot Szitnyay
szobájában. Odalenn azonban mély sötétség uralkodott. Egyszer le is
sompolygott a földszintre, revolverrel a kezében. Amikor azonban fülét
odaszorította az udvarra vezető ajtóhoz, úgy rémlett neki, mintha egy
kívülről hallgatódzó ember lélegzetét hallaná és ekkor félelmében
felborzolódott a haja és visszasompolygott az ágyába. A két ellenfél
szakadatlanul érezte egymást, gondolataik állandó csatában voltak, a
keleti ház vékony falain keresztül meglesték egymás szívének izgatott
dobogását is.