Vitkovics kapitányt, Szitnyay hajdani parancsnokát, hosszú ideig nem
látták Szmirnában. Végre mégis csak előléptették, ha nem is óceánra, de
rábízták a Trieszt és Alexandria között járó gőzösök egyikét. Ezek nagy,
modern és gyorsjárású hajók, előkelő nemzetközi közönség utazik rajtuk
és így a szolgálat némileg hasonlatos az óceáni szolgálathoz.
Amikor már jóformán csak egy lépés, a szuezi földszoros választotta el
az indó-kinai vonaltól, egy gyászos véletlen útját szegte a lovag
vágyainak és visszavetette megint a tesszaliai omnibusz-vonalra. Az
egyiptomi utasok közt ugyanis akadt egyszer egy rokonszenves és
értelmesnek látszó öreg úr, aki élénken érdeklődött a hajózási és
kereskedelmi viszonyok iránt. Alkalmasabb embertől nem is kérhetett
volna fölvilágosítást, mint Vitkovics kapitánytól. Az rögtön elmondott
neki mindent, amit tudni akart, még azt is, amire nem volt kiváncsi,
hogy tudniillik a hajóstársaság összes emberei részben tolvajok, részben
hülyék. A kapitány szerint az igazgató-tanácsban csak egy rendkívüli
ember foglal helyet: Wellmann báró, aki nautikus kérdésekben tökéletes
hülye ugyan, amellett azonban nem lehet elvitatni tőle, hogy geniális
tolvaj. Később kiderült, hogy a rokonszenves öreg úr, akinek Vitkovics
mindezeket elmondta, maga Wellmann báró volt, aki inkognitóban utazott.
Ennek a kis kalandnak az lett a következménye, hogy Vitkovics kapitány
egy nap megint megjelent a szmirnai kikötőben, egy a mocsoktól fakó és a
rozsdától vörös gőzös hídján, hogy gubacsot fuvarozzon.
Még aznap délután elment a Kemer Gyádeszibe, Kupeliánékhoz. A szíve úgy
teli volt keserűséggel, mint levegővel a duda és ezt mind ki kellett
adnia. Két óráig ott ült a kancelláriában, ennyi ideig mindig ő beszélt.
– Haj, csak bízna rám valaki százezer forintot, úrrá tenném magamat és
kiszabadulnék az igából! – végezte be előadását Vitkovics.
– Mit csinálna a pénzzel? – kérdezte Szitnyay, inkább udvariasságból,
mint kiváncsiságból.
– Megtöltenék egy hajót mindenféle haszontalan limlommal és végeladást
rendeznék Szueztől Durbánig. Kelet-Afrikában most vagyont lehetne
szerezni. Most vagy soha!
– Cserekereskedést folytatna a benszülöttekkel? – kérdezte György.
– Ördögöt a benszülöttekkel! Azon a piszoknépen már nincs mit nyerni. Az
ottani európai telepesekből azonban nagy pénzt lehetne kiszorítani.
Egész Kelet-Afrika most valósággal nyüzsög az új emberektől. Teli van
katonákkal, farmerekkel, tisztviselőkkel és szerencsevadászokkal.
Egyiptomban az angolok, lejebb az olaszok, aztán a németek,
Madagaszkárban a franciák. Mindenütt okkupálnak, osztozkodnak; vasútat
építenek, erősséget, kikötőt, kormányzósági palotát, kórházat és mit
tudom én mit még. A katonák, a teknikusok és kalandorok többnyire
fiatalemberek, ma még táborban élnek, hadi zsoldon, tehát sok a pénzük,
amellett unatkoznak… Képzeljen el egy tiszta társaságot, amely két
esztendő óta az Isten háta mögött lopja a napot és gyűjti a pénzt, – ha
valaki pezsgőt, havannaszivart és más fényüzési cikket vinne nekik,
amelyet nagy ideje csak híréből ismernek, mennyit nem adnának érte?
Egész Kelet-Afrika most teli van ilyen garnizónokkal. Egy üveg magyar
pezsgőért, egypár fehér vászoncipőért most két aranyat is lehetne ott
kérni. Hollandus pálinkával, tennisz- és egyéb sportfölszerelésekkel,
selyem fehérneművel, asszonyi napernyőkkel, kalapokkal, regényekkel,
amatőrfotografusoknak való kellékekkel óriás pénzt lehetne szerezni. De
csak az idén, mert százat teszek egy ellen, hogy jövő esztendőre már
egész úszó szatócs-flotta lesz útban…
Rákövetkező éjjel Szitnyay sokat gondolkozott azon, amit Vitkovics
mondott. Amennyire hallomásból ismerte a kelet-afrikai viszonyokat,
valószinűnek tartotta, hogy a kapitány jól itéli meg a kereskedelmi
helyzetet. Neki ujabban mindig a vagyonszerzésen járt az esze. A
függetlenségét, ami ebben a rövid és szomorú földi életben talán mégis
csak a legértékesebb dolog, csak így szerezhetné vissza. A függetlensége
érdekében dolgozott olyan állati szívóssággal, furfangoskodott és
kuporgatott kilenc esztendő óta. Ennyi idő alatt sikerült körülbelül
harmincezer forintot megtakarítani, amely összeget az ottomán bank
szmirnai fiókjában őrizte. Ujabb időben, amióta Kupelián konkurrense, a
bécsi Mingusz, mindenáron meg akarta magának nyerni Szitnyait, az örmény
kénytelen volt üzletvezetőjének fizetését és a haszonban való
részesedését fölemelni.
György másnap szóba hozta gazdájának Vitkovics tervét. Az örménynek
üzleti dolgokban jó orra volt és maga is úgy érezte, hogy a kapitány
ötlete megfontolást érdemel. Mire Vitkovics visszaérkezett a
Boszporusból, már kész ajánlattal fogadták. Abban állapodtak meg, hogy a
vállalathoz szükséges százezer forintot Szitnyay és Kupelián teremtik
elő. Szitnyay odaadja minden tőkéjét, a hiányzó összeg megszerzésében
támogatni fogja Kupelián hitele. Az örmény maga ötvenezer forinttal
akart résztvenni az üzletben, többet nem mert rászánni. A várható
nyereséget öt részre osztják, két-két rész illeti meg a szmirnaiakat,
egy Vitkovicsot. A tárgyalások folyamán Kupelián késznek nyilatkozott
arra, hogy maga is elmegy az útra és személyesen vezeti az úszó bazár
dolgát. Ezért azonban külön percenteket kötött ki magának a haszonból.
Vitkovicsnak most már abban főtt a feje, hogy fegyelmi úton rövidesen
elcsapassa magát a Lloydtól. Május elején már tudatta is a szmirnaiakkal
az örömhírt, hogy sikerült magát kidobatnia. Kupelián azonnal Triesztbe
utazott, ahol egy ócska gőzöst bérelt és részben rokkantakból, részben
rosszhírű adriai csirkefogókból álló legénységet toborzott. Hat hét
mulva már megkezdhették a rakodást a sok budapesti és bécsi limlommal,
június végén pedig Szuezből levelező-lapot kapott György: a lap azt az
értesítést hozta neki, hogy _Caruli_ – ez volt a hajójuk neve –
szerencsésen átkelt a csatornán. Jóideig aztán az expedició semmi hírt
nem adott magáról, míg aztán augusztus végén Vitkovicsnak egy levele
érkezett Szuakinból. A kapitány azt írta Györgynek, hogy Kupelián
maláriába esett, az üzlet azonban fényesen folyik. Fényesebben, mint
remélni merték volna. Alig tették még meg útjuk ötödrészét és máris
túladtak portékájuk egyharmadán. A levél még két dologról győzte meg
Szitnyayt: először arról, hogy Kupelián arcátlanul zsarolja a
vevőközönségüket, másodszor pedig arról, hogy a kapitány és az örmény
folytonos civódás közepett teszik meg útjukat.
Október végén nagy aggodalmakat állott ki Szitnyay. Hónapok óta semmi
értesítést nem vett a Caruliról és már-már az a gyanúja támadt, hogy a
rozoga hajó életének valami ciklon véget vetett az indiai óceánban.
Szeptember elsején azonban nagy öröm érte: Szuezből távirat érkezett,
amely bejelentette a Caruli érkezését. Vitkovicsék Szmirnán át kerültek
Triesztnek, hogy megrakják üres hajójukat gubaccsal.
Következő vasárnapon György korán reggel kaikra szállt és messzire
kievezett az öbölbe, hogy fogadja a Carulit. Délig kellett cirkálnia a
napfényes víztükrön, míg végre nyugaton füstfelhő jelezte a gőzös
érkezését.
Vitkovics állott az egykor ezüstszürkére festett, de az Oceán
hullámaitól most már sárgafoltos hajó ütött-kopott parancsnoki hídján.
Szitnyay fölkapaszkodott a leeresztett létrán. Az örmény vacogó fogakkal
ült a kazán mellett; bár nyári meleg volt, mégis bundába burkolódzott,
arcát pedig citromsárgára festette a malária. A kapitány nevetve ölelte
meg Szitnyayt.
– Az afrikai emberevők tiszteltetik a kazánfűtő urat, – kiáltotta, – és
százezer aranyforintot küldenek emlékül…
György az összeg hallatára valami kellemes szédülést érzett. A
Vöröstengerről érkező gőzhajó visszahozta neki szabadságát és önérzetét,
amelyet tizenkét esztendővel ezelőtt elvesztett egy budapesti kaszinó
kártyaszobájában. A százezer aranyforint volt a varázsige, amely
föloldotta a rajta nyugvó átkot és megint visszaadta neki emberi
alakját…