Kupelián a szmirnai örmény városrész Kemer Gyádesszi nevű utcájában
lakott, közel a Melesz köves medrén átvezető karavánhídhoz. A hídon túl
vannak a nagykiterjedésű mohamedán temetők, évszázados cipruserdeikkel.
Az utcán nagy falkákban heverésznek a kóbor kutyák. A ház előtt
reggeltől késő estig szólnak a karaván-harangok. Az utca egyik oldalán
szakadatlan libasorban vonulnak a városba a hatosával összepányvázott
méltóságos járású és szomorúszemű tevék, a másik oldalon még a híd felé
vonulnak. Mindegyik karaván előtt apró csacsiján lovagol a bepólyázott
fejű, mezítelen lábszárú vezető.
Az örmény emeletes kis háza az utcára nézett. A ház kopár udvara, ahol
néha nagy csordákban heverésztek a gubacsot hozó tevék, óriás nagy volt.
Az udvar végében két nagy granárium állott, ott száradt a gubacs. A
szmirnai gubacs arról nevezetes, hogy nem is gubacs. A kisázsiai
tölgynek normálisan fejlődő, de ökölnyi nagyságú makkja, amelynek erősen
tánnin-tartalmú csészéjét használják bőrcserzésre. A makkcsészét óriás
mennyiségben hozzák a lidiai tölgyfaerdőségekből.
Kupelián, aki gyermektelen özvegy volt, a ház emeletén lakott egy néger
asszonnyal. A házat, amelynek utcai ablakait sűrű farács zárta el,
törökös kényelemmel rendezte be. A földszinten volt a kancellária és egy
kis szoba, amelyet Györgynek adtak lakásul. Az örmény néhány csinosabb
bútordarabot és több szép szőnyeget vitetett le az emeletről, amiből
Szitnyay azt következtette, hogy gazdája le akarja kötelezni.
Ebben a szobában kilenc egész esztendeig lakott Szitnya hajdani ura,
mint a Kupelián cég levelezője, később könyvelője és üzletvezetője. Az
ideje csendes és szívós munkásságban telt el. Mivel jól bevált és tudtán
kívül elkerülte azt a féltucat csapdát, amelyet főnöke a próba kedvéért
a becsületességének állított, Kupelián a granáriom és a kézi pénztár
kulcsaival rábízta az egész gubacsüzletet és maga inkább a
borkereskedéssel foglalkozott. Az utóbbi üzletágban még érvényesíthette
speciális levantinus tehetségeit, de a gubacsüzlet a nagy verseny
következtében már csak a nagy és állandó forgalmat biztosító reális
elvek segítségével volt fönntartható. Ehhez pedig nem volt tehetsége az
örménynek. Ami Györgyöt jóformán nélkülözhetetlenné tette az üzletben,
az a nagy népszerűség volt, amelyet künn a gubacsos községek parasztjai
közt szerezni tudott. Talán a magyar úriember természete volt oka annak,
hogy kitünően tudott bánni a falusi emberekkel, akiknek nyelvét
valahogyan elsajátította. Nyáron át hetekig járta be lóháton a lidiai
erdős vidéket és ilyenkor mindenütt mosolygó arcok és nyitott ajtók
fogadták. A falusi hodsák, ha bejöttek a városba, rendesen fölkeresték a
lakásán.
Szmirnában való tartózkodásának hatodik esztendejében egy titokzatos és
kecses kis teremtés szegte keresztbe Szitnyay élete útját. Zábel.
Nyolcesztendős örmény leányka volt. Eregliben, a Fekete-tenger ázsiai
mellékén született. A lidiai partokra egyike ama véres förgetegeknek
sodorta, amelyek az ozmán birodalmat olykor meg szokták rázni és Európát
arra emlékeztetik, hogy az Aranyszarv partján pogány az úr. Eregliben
fanatikus kurdok, alkalmasint török nagyurak biztatására, megtámadták az
örményeket és förtelmes mészárlást vittek véghez. Örmény patrióták aztán
vagy harminc árva gyermeket, akiknek szüleiket fölkoncolták Eregliben,
szétküldözgettek a kisázsiai városokba, vagyonos hitsorsosaik irgalmába
ajánlva őket. Szmirnába nyolcat hoztak a kis áldozatok közül és velük
jött Zábel is.
Amikor az osztrák gőzös megérkezett az eregli-i vendégekkel, több száz
szmirnai örmény vonult ki a kikötőbe, köztük Kupelián is. A
gubacskereskedő, ha egyébként kicsinyes és önző ember volt is, az
örmények módjára erősen szított a felekezetéhez és titokban pénzzel is
támogatta a nemzeti ügyet. Szitnyaynak akkor éppen valami hivatalos
dolga akadt a császári vámhivatalban és amikor ott összetalálkozott a
gazdájával, vele ment. A szmirnai gazdag örmény asszonyságok már akkor
szétosztották maguk közt a gyerekeket, ami nem eshetett némi nyelvelés,
sőt dulakodás nélkül. A gyerekeket diadallal, könnyek és örömrivalgás
közepett vitték új otthonukba. Csak a kis Zábel ült még elhagyottan a
hajó födélzetén, őt senki sem akarta a házába fogadni, bár a trieszti
kapitány, aki az árvák védőjéül szegődött, derüre-borúra kinálgatta
mindenkinek.
Pedig megragadóan szép gyermek volt, amilyen csak a Fekete-tenger
partján, az emberi szépség ősi hazájában terem. Szitnyayt Raffael
szomorúarcú, barna angyalképeire emlékeztette. Minden ruhája bő kék inge
és piros sapkája volt. Mezítláb volt és fövege alatt fiúsan nyírott,
kékesfekete haja göndörödött. Mégis előkelő szülők gyermeke lehetett,
mert az inge finom selyem volt.
György a karjára kapta a kis leányt.
– Ezt vigyük magunkkal, – mondta gazdájának.
– Jobb szerettem volna egy fiút, – válaszolt Kupelián.
Aztán óvatosan, mint olyan kereskedő, aki előbb szemügyre veszi a
portékát, amelyre alkuszik, megtudakolta a kapitánytól, hogy nem beteg-e
a gyermek?
– Egészséges, mint a makk, – mondta nevetve a tengerész. – Amellett ő az
egész kompániában a legjobb nevelésű leány. Az úton egyszer sem sírt,
még csak nem is igen beszélt.
– Nem bánom, vigyük magunkkal, – mondta most már Kupelián.
Neki is nagyon megtetszett a finomtermetű és bájosarcú gyermek. Amikor
partra mentek, Zábel némán és mozdulatlanul, mint egy megijedt kis madár
ült Szitnyay karján. A kis keze azonban, amely finom és puha volt, mint
a selyemfátyol, egyszerre gyöngéden és tapogatva végigsiklott György
arcán. A parton földre tette és kezén fogva vezette tovább. Kupelián
szóba akart ereszkedni a kis leánnyal, de ez nem ment könnyen, mivel
Zábel anyanyelve a kelet-örmény tájszólás volt és nehezen értette csak
meg a szmirnai embert. Később kitudódott, hogy elég jól beszél törökül
is.
– Kár, hogy nem fiú! – vélekedett a gubacskereskedő. – Kereskedőt
neveltem volna belőle.
Egy örmény barátjának azonban, aki megállította őket az úton, már azt
mondta, hogy francia nevelőnőt fog neki tartani és úri kisasszonnyá
fogja nevelni.
A kis leány útközben ismételten megbotlott a rossz kövezeten. Egyszer
nekiment egy bolt lépcsőjének, a görög székesegyház előtt pedig majdnem
el nem gázolta egy teve.
– Fáradt vagy? – kérdezte tőle törökül Szitnyay.
– Nem.
– Talán éhes vagy?
– Nem.
– Akkor mért lépegetsz ilyen furcsán?
– Mert nem látok, uram, – mondta alázatosan a kis Zábel.
A két férfi megállott és lehajolva az arcába nézett. Igen, a szürke és
merevtekintetű szeme eléggé elárulta, hogy örök éjszaka borul rá.
Szegény Zábel születésétől fogva vak volt. Ezért nem kaptak hát a
gyermeken a szmirnai jó örmények!
Kupelián dühbe jött.
– Mit kezdjek egy vak poronttyal?
Úgy érezte, hogy megcsalták és ez bosszantotta. A félművelt ember
különben is szégyenletes dolognak tartja a testi fogyatkozást.
– Vigyük vissza annak az átkozott kapitánynak! – indítványozta az
örmény.
Egy kicsit vitatkoztak ezen, a kis Zábel azonban végül mégis csak a
gubacskereskedő házába került.
Francia nevelőnőt persze nem tartott neki Kupelián, úri kisasszonyt sem
akart már nevelni belőle. A gyermeknek meg kellett elégednie azzal, hogy
egy zúgot kapott a vén négerasszony kamrájában és hogy jutott neki az
asztal maradékaiból.
Jó ideig ki sem igen akart jönni a zugolyából, amelybe belevetette
magát, mint egy üldözött kis állat. Hetek múltak, amíg elő-elő mert
bújni. Egy tapogató pálcával a kezében körültipegte a házat és a nagy
udvart. Olyan kecsesen járkált, mint a szárnyaszegett madár. Rettenetes
dolgok zürzavaros emléke élhetett a kis fejében, mert ha véletlenül
lárma keletkezett az udvaron vagy az utcán, tüstént krétafehér lett az
arca, és reszketve lapult a földre. Kupeliántól is igen félt. Ha
megismerte közeledő lépteit, visszafojtotta lélegzetét és mozdulatlanná
meredve várta, amíg a félelmetesen kongó léptek ismét eltávolodtak tőle.
György, aki nagy és forró részvétet érzett a boldogtalan kis teremtés
iránt, gyakran kereste föl és sokat fáradozott, hogy megnyerje a
bizalmát. Egy állatszelidítő minden türelmére és furfangjára volt
szüksége, hogy leküzdje Zábel félénkségét. Vagy két hónapra volt
szüksége, amíg annyira vitte, hogy a kis leány magától is fölkereste a
földszinten.
Egyszer az édesanyja után tudakozódott és Zábel ekkor valóságos
idegrohamot kapott. Ő nem látott semmit abból, ami a szüleivel történt,
de valami szörnyü hangok emléke fűződhetett az utolsó éjszakához,
amelyet övéi házában töltött. György a karjaiba vette a kis leányt és
addig csitította, dédelgette, amíg megnyugodott és elszunnyadt. Ettől a
naptól kezdve megtört a jég, Zábel most már szenvedélyes és egyre
fokozódó vonzalmat mutatott Szitnyay iránt. Ha meghallotta a lépteit,
mindjárt földerült az arca. Ha szólt hozzá, boldogság sugárzott a
vonásairól. Ahogy szerét ejthette, mindjárt lesurrant hozzá a
kancelláriába. Olykor bizonytalan léptekkel ment utána az udvarra, vagy
a granáriomba.
Alkonyatkor, ha György elvégezte már a dolgát, a parton vagy a frank
városban sétálva, magával vitte a kis leányt is. Zábel egy ilyen
alkalommal azt kérdezte Györgytől, hogyan mondják magyar nyelven:
édesapám?
Néhányszor látható tetszéssel ismételgette a magyar szót és Szitnyaynak
ekkor az a gondolata támadt, hogy megtanítja a kis örmény leányt a
magyar nyelvre. Ebben a kedves foglalkozásban sok öröme telt. Zábel a
levantei gyermekek hihetetlen nyelvtehetségével mindent megértett és
mélyen az emlékébe vésett, amit akár csak egyszer is hallott. Esti
sétáikon beszéltek csupán magyarul és alig két hónap múlva a vak gyermek
már eléggé folyékonyan beszélte a Petőfi nyelvét.
Tudománya láthatólag igen boldoggá tette. Ő a magyar nyelvet, rajongva
szeretett barátjának nyelvét, egy magasabb rendü emberfaj szent
idiomájának tekintette.
Zábel barátsága valósággal boldoggá tette Szitnyayt. A vak leány azzá
lett neki, ami a puszta szigetre kivetett hajótöröttnek hű ebe.
Szükség esetén oly kicsi dolog is betöltheti az ember szivét.