A tavasszal a nyugtalanvérű kapitány megint összeveszett kenyéradóival
és visszaszerződött az osztrák Lloydhoz. A trieszti központban, ahol a
családjánál tett látogatásai alkalmával szokott megfordulni, kilátásba
helyezték neki, hogy alkalmilag az indo-kinai vonal egyik nagy
óceánjáróját fogják rábizni. Végre tehát ki fog szabadulni a
Középtengernek nevezett pocsolyából, amelynek mazsolaszőlőszagu városait
és szaporabeszédü embereit a szíve mélyéből gyűlölte.
Vitkovics magával csábította első kormányosát is és a vitorlamesterek
gyöngyét, Györgyöt. Nagy fizetésemelést igért nekik és hivatkozott
férfias önérzetükre is, amelyet, szerinte, nem elégíthetett ki az
_Attilá_-hoz hasonló rozoga teknőn való élet.
Hamarosan kitünt azonban, hogy a kapitány számára még nem nyílott meg a
nagy Oceán hullámos paradicsoma. Az _Aidá_-t bizták rá, a Lloyd
legócskább gőzösét, amely emberemlékezet óta omnibusz-szolgálatot
teljesített az úgynevezett tesszáliai vonalon, Trieszt, Patrasz,
Pireusz, Szmirna, Konstantinápoly és a szulinai Duna között.
A főügynökségen most azt mondták neki, hogy néhány esztendő mulva, ha
addig jól viseli magát, talán kiküldik az Oceánra. Vitkovics azonban nem
volt az az ember, aki ilyen körülmények közt jól viselhette volna magát.
Ő a Levantét még inkább únta, mint a tirrhéni vonalat. Az emberek itt
még fecsegőbbek voltak, a levegő még édeskésebb a mazsolaszőlőtől, mint
odaát. A rossz kis hajóján pedig úgy szégyenkezett, mint a vidéki
gavallér, amikor parasztszekéren kénytelen járni. A hajó orrára, nagyapó
divatja szerint, fehér női alak volt kifaragva, állítólag valami Aida
képemása. Az orrmányárbóc menetközben úgy remegett, mint a nagyon vén
ember feje. Ha nem esett éppen baj a gépezetén, ami elég gyakori eset
volt, akkor az _Aida_ mérsékelt késésekkel futotta be kipécézett útját.
A hajó jóformán már betéve tudta az irányt, Triesztből eltalált a
Boszporuszba, mint a vén tehén a legelőről az istállóba. Vitkovics
kapitánynak tehát nem is volt egyéb dolga a káromkodásnál. Ezt aztán
lelkiismeretesen végezte. Mindjárt első útján elmondta mindenkinek, aki
hallani akarta, hogy a Lloyd főemberei őt rútúl megcsalták. Mivel a
társaságnak a görög Archipelágosz különböző szépnevű szigetein ülő
ügynökei ezt sietve jelentették Triesztbe, valószinüvé lett, hogy
Vitkovics lovagot nem fogják egyhamar előléptetni. A nagy óceántól
megint messzebb volt, mint valaha…
Első levantei útja alkalmából ismerkedett meg Szitnyay György azzal a
férfival, akinek a sors később nagy szerepet szánt az életében. A
szmirnai Kupelián volt. Az _Aida_ akkor félig üresen jött Triesztből
Fiuméba és az utóbbi kikötőben nyers cukorral és dongafával rakodott az
Archipelágosz és Törökország számára. Triesztből mindössze három
elsőosztályu utast hozott magával: egy csinos görög asszonyt, aki
Triesztben volt férjnél és sziriai rokonságának látogatására készült,
egy számoszi jezsuita atyát és a nevezett Kupeliánt.
Vitkovics kapitány, mihelyt megpillantotta a görög menyecskét, sietve
felöltötte fehér hódító mellényét és lovagiasan fölszólította az
asszonyt, hogy tekintse az _Aidát_ mindenestül az ő magán-jachtjának,
amely fölött korlátlanul rendelkezhetik. A hölgy föl is vonult a
kapitányi hídra, ahol érdeklődve nézegette a kapitány által előhurcolt
mappákat és hajós-műszereket és olykor hangosan kacagott.
A jezsuita egész uton a kormány mellett ült és breviáriumából
imádkozott. A harmadik utas pedig, Kupelián, azalatt sötét arccal járt
föl-alá, megvető pillantásokat és ellenséges megjegyzéseket szórva a
szerzetes felé, akinek jelenléte láthatólag ingerültté tette. Kupelián
tömzsi kis ember volt, az arca csupa szakáll, még a pofacsontját is
fölverte a sűrű, fekete sörte. Mivel piros fezt viselt a fején és ujjai
közt állandóan pörgette a török olvasó borostyángyöngyeit, Szitnyay
eleintén mohamedán embernek nézte. Később megtudta, hogy Kupelián
szmirnai örmény, Kisázsia leggazdagabb gubacs- és borkereskedője. A
jezsuitát se vallási fanatizmusból gyűlölte, miként György hinni
hajlandó volt, hanem mint üzleti konkurrensét. A számoszi jámbor atyák
ugyanis nagyszabásu borkereskedést folytattak, amely ujabban a
Kupelián-cég félelmetes versenytársává nőtte ki magát. A jezsuiták
váltig állították, hogy ők a bort csak a szent mise céljaira szállítják,
Kupelián azonban állítólag azt is tudta, hogy mely európai
borkereskedőkkel vannak üzleti összeköttetésben.
Szitnyay éppen a számadásait nézegette a fedélzetközön, amikor az örmény
odatelepedett melléje, egy nagy zongoraládára. Török cigarettát adott
neki és megkérdezte, hogy járt-e már a Levantében? Eleintén olaszul
szólt hozzá, de amikor észrevette, hogy György akadozva beszél olaszul,
folyékony francia nyelven folytatta a társalgást. Ő egyébként jól
beszélte még a török és a görög nyelvet is, spanyolul, angolul és
németül is tudott valamit.
– Ha ön nem dolgozott még a Levantéban, akkor jó lesz, ha nagyon ügyel
magára. Ne feledje, hogy itt csupa csalóval és tolvajjal lesz dolga. A
világ elsőrangu szélhámosai és kalandorai tőlünk kerülnek ki és ha az ön
csontjaiban aranyból volna a velő, előbb-utóbb azt is kiszednék onnan. A
Keleten egy becsületes ember van: a török. Velük azonban önnek alig lesz
dolga. Magam is keresztény vagyok, de nagyon jól értem, hogy a
becsületes moszlim miért veti meg annyira a felekezetemet. Az idevaló
kereszténység a világegyetem szemetje. Ahány keresztény kereskedőnk van,
az mind abból akar meggazdagodni, hogy kizsarolja a török népet és
megcsalja az európai nagy cégeket. A szegény ember meg abból akar
megélni, hogy megkopasztja és lopja az utasokat. Különösen az olyan
emberektől őrizkedjék, akik jól tudnak beszélni. A török mindig
hallgatag, de a levantinusnak mindig jár a szája. Kellemes és ügyes
emberek, udvariasak és életrevalók. Erkölcs dolgában azonban a
legkülönbek is az európai fegyencek nívóján állanak. Aki nálunk be tud
fonni egy európai céget, azt bámulják és irigylik. A lopást pedig
annyira nem veszik komolyan, hogy alkalomadtán az előkelő levantinus
ember is fölcsap műkedvelő tolvajnak. Nem is annyira a haszon, mint
inkább a bravur kedvéért. Ha ön példának okáért Bécsben vagy Budapesten
ledob egy ezerforintos bankjegyet az utca kövezetére, akkor az első arra
menő ember zsebreteszi, hogy el ne vigye más. Nem úgy van? Ha nem vinné
el, akkor később lelkiismereti furdalásai volnának. Nos, ha ön
Patraszban vagy Szmirnában a parton egy pillanatra háttal fordul a
podgyászának, akkor az első levantinus ember, aki arra jön, magával
viszi, nehogy elvigye más. Ha ön rajtakapja a tolvajt, akkor vissza
fogja önnek adni a holmiját, de szemrehányó hangon azt fogja mondani:
Máskor jobban tessék vigyázni! Önnek sok dolga lesz a kereskedőkkel és a
szállítókkal, nos, majd megismeri őket!
Amikor Szitnyay később az első kormányossal beszélt, az nevetve mondta:
– Kupelián úrnak egészben véve igaza van. Egyet azonban elfelejtett
megmondani: hogy az egész Levantéban ő maga a legrosszabb hírű
kereskedő. Gazdag ember, de folyton arra pályázik, hogy hitelt szerezzen
az európai nagy cégektől. Az áruhitel neki tiszta ajándék, mert sohasem
fizet és minden török bíróság a zsebében van. Azt sem ajánlanám, hogy az
óráját, vagy a tárcáját Kupelián úr kezeügyében felejtse, mert
valószinű, hogy elemelné…
Szitnyay későbbi útjai alkalmából meggyőződött róla, hogy a kormányos is
igazat beszélt: Kupelián sűrű összeköttetésben volt a Lloyddal, évenként
több hajórakományra való gubacsot is küldött a magyar és osztrák
bőrgyáraknak, a vele való üzleti érintkezés azonban mindvégig kemény
próbája maradt a vitorlamester türelmének és éberségének.
Az örmény és emberei sohasem fogytak ki a piszkos és furfangos
ötletekből, hogy megcsalják a hajóstársaságot. Az esetleges kárért ugyan
a kapitány volt felelős, de mivel Vitkovics lovag semmivel sem törődött
és mindent Györgyre bizott, az latba vetette egész ambicióját, hogy
kifogjon levantei üzletfelein. Kupelián olykor szinte naiv
arcátlansággal próbált szerencsét. Ilyenkor maga sem bízott a sikerben,
inkább csak a levantei szokásnak igyekezett eleget tenni, „hogy
ostobának ne tartsák“. György hamarosan kiismerte annyira emberét, hogy
a szeme közé nevetett, ha az valamire a becsületszavát adta. Kupelián
maga is nevetett és bizonyos barátságot kezdett érezni Szitnyay iránt.
Az örmény barátsága tiszteletté növekedett, amikor György egy alkalommal
igaz levantinus módon bánt el vele. Kupelián rakodás közben valami
nagyszabásu súlycsalást kisértett meg. Ha sikerül a dolog, akkor csúnya
pör lesz a Lloyd és a megrendelő között. Előzetesen tíz aranyat
csúsztatott György kezébe. A vitorlamester szó nélkül zsebre tette a
pénzt, amikor azonban meggyőződött a csalás mibenlétéről, elküldött
főkonzulátusi dragománért, hogy jegyzőkönyvet vétessen föl vele az
esetről. Az örmény tiltakozott, esküdözött, sírt és fenyegetőzött. Végül
félrevonta Szitnyayt és azt kérdezte tőle, hogy mennyit kíván még a
hallgatása fejében. György azt mondta, hogy húsz aranyat. Az öreg ezt
sokalta és tizet igért. Megegyeztek tizennégyben, amelyet rögtön le is
fizetett. Amikor a dragomán megjött, Szitnyay fölvétette vele a
jegyzőkönyvet, azután kihányatta az örmény összes gubacsos zsákjait a
partra.
– No hallja, – méltatlankodott a kereskedő, – hát akkor minek adtam a
baksist?
– Álmában beszél, – mondta megbotránkozottan Szitnyay. – Sohasem kaptam
öntől semmit!
Kupelián egyet káromkodott, de aztán elnevette magát. György eljárása
láthatólag imponált neki.
– Úgy látom, ön is a Levantében született! – mondta.
Ez volt a legnagyobb dicséret, amit mondhatott.
Este az örmény tizenkét üveg finom ciprusi bort hozott Györgynek. Azt
mondta, hogy szeretetből adja neki. Egy üveggel mindjárt megittak a
födélzetközön és Kupelián a borozás közben támadt melegebb hangulatot
arra akarta használni, hogy visszakérje Szitnyaytól a huszonnégy
aranyát.
– Visszaadnám, – mondta György, – de biztosan tudom, hogy ön tökfilkónak
tartana akkor. És én az ön jó véleményére nagy súlyt vetek.
A nyáron aztán nagy keserűség érte az örményt. Nem elég, hogy a számoszi
jezsuita atyák konkurráltak vele a borukkal, most már versenytársa akadt
a gubacsban is. Szmirnában letelepedett egy Mingusz nevü osztrák ember,
aki nagy buzgalommal és meglehetős sikerrel fáradozott azon, hogy az
osztrák és magyar bőrgyáraknál kiszorítsa a Kupelián gubacsait a maga
portékájával.
Az _Aida_ Triesztből jövet rakódott a szmirnai kikötőben, amikor
Kupelián odaevezett egy kaikkal. Megvárta, amíg Szitnyay elvégezte a
maga dolgát, aztán lement vele a második osztályu kantinba és egy üveg
magyar bort tétetett az asztalra.
A gubacskereskedő ekkor a következő épületes beszédet intézte Györgyhöz:
– Barátom uram, én egy indítvánnyal jöttem magához. Idejött Szmirnába
egy osztrák gazember, aki megesküdött, hogy tönkre tesz engem. A
nyomorult francia és német leveleket írogat Európába. Én minden nyelvet
tudok, de írni csak örmény betűkkel tudok. Ha akarja, akkor levelezőmül
szerződtetem önt. Németül fog írni a németeknek, magyarul a magyaroknak,
franciául a franciáknak és angolul az angoloknak. Hallottam, hogy maga
érti mindezeket a nyelveket. Igy talán legyűrhetjük a zsiványt. Mit kap
ön a Lloydtól? Én háromszor annyit adok készpénzben és öt százalékot a
tiszta haszonból. Maga magyar ember, a főkonzul is magyar gróf, nagyon
kedvez a földieinek, reménylem, hogy magával együtt megnyerem az ő
pártfogását is. Ha akarja, a szerződést a konzulátuson fogjuk megkötni,
pör esetére ki is köthetjük a konzuli biróságot. Ebből láthatja, hogy
nem akarom magát becsapni. Mingusz, a konkurrensem, különben is azzal
füleli le vevőimet, hogy elsőrangú portékát szállít nekik és bevált
mindent, amit igér. Úgy látom, most már nincs egyéb hátra, mint hogy
nekem is meg kell próbálkoznom az üzleti kulanciával. Éppen azért
szeretném magát szerződtetni…
Ennek a beszélgetésnek az lett az eredménye, hogy Szitnyay elbúcsúzott
Vitkovics lovagtól és az _Aidá_-tól, ott hagyta a Lloyd szolgálatát és
Kupeliánhoz szerződött.