Az _Attila_ parancsnokáról azt mondták, hogy a Középtengeren járók közül
egyike a legképzettebb kapitányoknak. Már vagy tizenöt esztendő óta
őrizte az óceánjáró kapitány magasabb tudományának bizonyítványait. A
nagy óceánra azonban, ahová a szíve vonzotta és ahol szerinte annyi
tökfilkó kommandirozott hajót, nem tudott kijutni. Szabadszájú és
renitens ember volt és azért a különböző hajóstársaságok, amelyeknél
szolgált, büntetésből a legócskább teknőiket bízták csak rá. Azelőtt az
osztrák Lloyd-nál volt, azonban el kellett mennie, mivel utasainak
állandóan azt bizonyította, hogy a kenyéradó társaságát hülyék és
tolvajok igazgatják. Amióta magyar szolgálatban volt, szigorúan
tartózkodott az osztrákok birálgatásától, a Fiume és Marseille közt
utazó túristák azonban napról-napra hallhatták tőle, hogy az egész
magyar tengeri hajókázás nem is komoly dolog, hanem a szubvenciókat
osztogató állam pénztára ellen intézett komplikált merénylet.
Ez a kapitány, akinek Vitkovics lovag volt a neve és aki vegliai szláv
szülőktől származott, nagy ellensége volt minden horvátnak és kabinjában
Garibaldi és Cavour arcképét őrizte. Egyébként úgy gyűlölte a
Középtenger festői partvidékeit, amelyek közt már húsz esztendő óta
cirkált, mint az elkeseredett vén bürokrata a poros hivatalát. Máltát
ízléstelennek, a nápolyi öblöt banálisnak, a Rivierát pedig, amelyet
útjában ugyancsak érintett, kétségbeejtően unalmasnak találta.
Hórihorgas termetű ember volt és magyarosan felpödört bajuszával, kampós
nagy orrával veszedelmesen emlékeztetett Don Quixotera, az elmés
manchani lovagra. Triesztben volt egy feltűnően szép felesége, akit
nagyritkán látott csak. Elméletben gyöngéden szerette az asszonyt, a
gyakorlatban azonban arcátlanul csalta. A Fiume és Marseille között levő
nagyobb kikötők majd mindegyikében volt egy barátnője, akit sűrűn
látogatott. Ha kikötött valahol, sietve magára kapta a legjobb kabátját
meg a fehér mellényét és lovaglópálcával a hóna alatt eltünt a parti
város legkeskenyebb és legmocskosabb utcáinak egyikében. A hajó indulása
előtt megint előkerült, rendesen egy szál virággal a fogai közt.
Ilyenkor nagyon csendes volt, sokat nézte felesége arcképét, amely
Garibaldi és Cavour társaságában a kajütjét ékesítette és hosszú
leveleket írt az asszonynak. Láthatólag bántotta a lelkiismerete. Pedig
a tüzesszemű, merész arcélű szép asszony képe ott a szoba falán elnézően
mosolygott, mintha azt akarná mondani: Légy nyugodt, derék Vitkovicsom,
nem véthetsz ellenem annyit, hogy meg ne fizetnék érte!
A hajósnép és különösen a matrózok közt nagy népszerűsége volt a
kapitánynak. Az emberek tudták, hogy parancsnokuk minden léhasága
mellett is kitünő tengerész és bátor férfiú. Mivel azonkívül némi
szocialisztikus hajlamai is voltak, alkalomadtán a hajóstársasággal
szemben a végletig azonosította magát legénységének minden tagjával. A
konfidens és barátkozó modorával lemászott olykor a fűtőházba is, hogy
egy kissé elbeszélgessen odalenn a kormosképű legényekkel. Ekkora nagyúr
lekötelezheti a szegény embert már egy rossz élccel, olykor kedélyes
hátbaütéssel is. Ilyen ember volt Vitkovics kapitány. Kollegái, akik
apró gőzteknőikön fontoskodva és a hadi tengerészeket majmolva
játszották az élet és halál urának szerepét, azt mondták róla, hogy nem
komoly ember.
Amikor György második útját tette az _Attilá_-val, újból jelentkezett a
betegsége. Sűrűn köhögött és erős láza lett. Ekkor sötét kétségbeesés
fogta el. Nem a haláltól félt, óh nem! de lesújtotta a tapasztalás, hogy
akaratereje, amellyel oly nagyra volt, nem mentheti meg életét a
szánalmas csődtől. Abban az időben sokat nézegette a kis revolvert,
amelyet a ládájában őrzött.
Mielőtt azonban még elhatározta volna magát valamire, a szerencse, amely
eddigelé nem igen kényeztette, váratlanul magához ölelte. Igaz, hogy egy
más szegény ember rovására.
Volt a hajón egy vitorlamester, névszerint Beppo, lussini olasz. A
vitorlamesternek tudvalevőleg semmi dolga vitorlákkal. Ő a hajó
raktárosa; őt illeti meg a teheráruk és mellékesen az utasok podgyásza
fölött való felügyelet.
Bepponak, bár nem volt már egészen fiatal legény, menyasszonya volt
Marseilleben. Nagyon szerethette, mert sűrűn vitte neki az ajándékokat.
Úgylátszik, hogy a kapitányi Don Juan szemet vetett a fekete provencei
leányra. Hogy mi történt a két férfi között, az sohasem tudódott ki a
maga egészében; elég annyi: amikor a marseillei kikötőben macskáztak és
Beppo a rakodással volt elfoglalva, a kapitány megint magára vette
hódító mellényét és lovagló pálcáját az ujjai közt pörgetve eltünt a
parton nyüzsgő sokaságban. Később egy fiucska jött a hajóra és levelet
hozott a vitorlamesternek. Beppo ekkor szó nélkül magára hagyta a
gőzdarút és a város felé rohant. Félóra múlva megjött Vitkovics. Nagyon
izgatottnak látszott. A kapitányt sarkon követte a vitorlamester; ő
lehetőleg még izgatottabb volt. Nemsokára azután két lövés dördült el a
hajón. A vitorlamester revolverrel rálőtt a parancsnokra. Szerencsére
csak jelentéktelen sebet ejtett a vállán. Az első kormányos legyűrte és
lefegyverezte Beppot. Amikor később rendőrök jöttek az _Attilá_-ra, már
csak hült helyét találták a vitorlamesternek. Beppo megszökött.
Még az este történt, hogy a kapitány szóba ereszkedett Györgygyel.
Francia nyelven, még pedig hamisítatlan gascognei tájszólásban azt
kérdezte tőle, hogyan érzi magát? György párisias kiejtéssel köszönte
meg az érdeklődést. Vitkovics ekkor angolra fordította a szót.
Folyékonyan, de a máltaiak förtelmes kiejtésével beszélte Shakespeare
nyelvét. Szitnyay kifogástalan klub-angolsággal válaszolt neki.
– Látod, conte, – mondta Vitkovics, – ha ifjú korodban nem lettél volna
szamár és megtanultál volna írni meg számolni, akkor most megalapítanám
a szerencsédet!
Szitnyay erősködött, hogy igenis tud írni meg számolni és ekkor a
kapitány, aki semmit sem tudott a conte múltjáról, írószert hozatott és
valóságos iskolai vizsgának vetette alá.
– De hiszen, conte, te valóságos lángelme vagy!
A hajón többen is voltak nyelvtudósok (a vén matrózok közt mindig akad
olyan, aki négy-öt nyelvet is beszél), írástudó azonban nem akadt a
legénység között. Fiatal korukban mind megtanulják, meglett korukban
nagyobbrészt megint elfelejtik.
A vizsga eredménye az lett, hogy Szitnyayt az egész gépház nagy
meglepetésére ideiglenesen megbizták a vitorlamesteri teendőkkel.
Ez a munka nem olyan súlyos, nem is olyan szövevényes, hogy egy átlagos
intelligenciáju ember játszva el nem végezhetné. Mivel azonban némi
kezdetleges könyvvezetés is jár vele, a hajósok általában bizonyos
misztikus csodálattal viseltetnek e mesterség iránt. Azt tartják, hogy
tíz óceánjáró jó kapitányra csak egy megbizható vitorlamester jut.
A hajótisztek eleintén aggódva ellenőrizték György számadásait. Maga
Vitkovics is mindig mellette volt rakodás közben. Midőn azonban kitünt,
hogy a conte kifogástalanul végezte dolgát és hogy jóval gyorsabban
bonyolította le számadásait, mint elődje, kikiáltották lángelmének. Maga
a kapitány is meg volt róla győződve, hogy az isteni gondviselés olyan
vitorlamesterrel áldotta meg, aki külön erre a nehéz mesterségre
született.
Az _Attila_ harmadik útján már véglegesített vitorlamester volt György.
A társaság küldött ugyan genovai ügynöksége révén valami tudós taliánt a
hajóra, de azt Vitkovics kapitány röviden elkergette és mivel végre is ő
volt a felelős György számadásaiért, megtették neki a kivánságát.
György a marseillei revolveres kaland következtében a fekete forró
pokolból most már végleg visszakerült megint a szellős födélzetre, Isten
azuros ege alá. Külön szobácskát kapott a kapitányi híd alatt, amelyet
kedve szerint berendezhetett magának. Rendes ruhában járhatott és a
sapkája körül sárga sáv jelezte új méltóságát.
Munkája ugyan bőven volt, de a munka, amelyet jegyzőkönyvvel a kezében,
a gőzdarút vezényelve végezett, valóságos üdülés volt a fütő baromi
foglalkozásához hasonlítva.