Az asszony persze nem ismerte meg az olajfoltos vászonruhába öltöztetett
kormosképű embert.
György alaposan szemügyre vehette őket. Mindenesetre megesküdtek már.
Irma különben nem utazna vele kettesben. Ő nem. Nászúton lévő házasoknak
azonban feltünően csendesek. Irma komoly és aggódó tekintete állandóan
ott függ Jordán sötét arcán, de amint a férfi megmozdul, tüstént elkapja
megint a szemét, mintha attól félne, hogy a terhére lehetne. Igy a
nagybeteggel szokás bánni… És Jordán tényleg beteg ember benyomását
teszi. Mereven és szomorúan bámul ki a messziségbe. Olykor lehunyja
szemét és akkor sokáig zárva tartja. Az arca sárgás-barna, a tekintete
véres és bizonytalan.
Később odajött az első hajótiszt, aki Jordánékkal szemben az udvarias
gazda szerepében tetszelgett magának, ő odaszólt Györgynek:
– Conte, szaladjon csak két tábori székért az uraságok számára!
Szitnyay elhozta a két széket. A tiszt mosolyogva mutatott a fűtőre és
azt mondta Irmának: – Ez az ember tulajdonképpen honfitársa a méltóságos
asszonynak… Az asszony most nézett csak György arcába és tüstént
megismerte. Belesápadt és a lélegzete elállott, mintha kísértetet látott
volna… Egy pillanatig farkasszemet néztek, Szitnyay aztán sarkon fordult
és lement a hálófülkéjébe. Ott leheveredett az ágyára. Csodálatosképpen
most nem a volt felesége, hanem mindig a kis leánya járt eszében. Eddig
nem igen gondolt vele, de most nagyon szerette volna tudni, hogy mit
csinál a kis Margit, – ez volt a gyermeke neve. – Szépen fejlődött-e
azóta, hogy nem látta?
Mielőtt még elérkezett volna a váltás ideje, beszólt hozzá a második
gépész. Hogy jőjjön föl a födélzetre, a kapitány hivatja. A kapitány ott
várta a másodosztályon, vele volt Jordán is. Az asszony azonban nem volt
ott. Az államtitkár megszólította.
– Én hivattam, – mondta. – Hát igazán te vagy? Ennyire züllöttél?
(Magázva szólította meg, de aztán rájárt a nyelve a megszokott
tegezésre.)
Mivel György nem válaszolt, az államtitkár komoran folytatta:
– Engem nem lep meg, nem is hat meg sorsod fordulása. Rajtad matematikai
pontossággal beteljesült az, amit megjósoltam. Aki életképtelen, annak
pusztulnia kell, hogy helyt adjon erősebb organizmusoknak. Ez a
természet magasabb erkölcsi törvénye… Irma azonban azt kívánja, hogy
törődjem veled, aki végre is a gyermekének apja vagy. Tehát ki fogunk
szabadítani mostani lealázó helyzetedből. Úgy beszéltük meg, hogy Irma
egy szerény életjáradékot biztosít neked…
György ekkor a szavába vágott.
– Mondd meg ő méltóságának, hogy nem kell tőle semmi. Amit szerelme nem
adott meg nekem, az nem kell a szánalmától sem.
Jordán nérói redőkbe vonta a homlokát.
– Miféle gyerekes póz ez? – kérdezte fanyar mosollyal.
– Hozzád is van még szavam, – folytatta Szitnyay. – Te magadat erős
embernek tartod és azt hiszed, joggal megvethetsz engem, aki gyönge
vagyok. Nos, be fogom neked bizonyítani, hogy kettőnk közül én vagyok az
erősebb. Te nem vagy erős, mert rabja vagy a szenvedélyeidnek, az
önzésednek és a nagyzolásodnak. Én már ura vagyok önmagamnak. Ura leszek
még az életnek is és akkor be fogom neked bizonyítani, hogy különb férfi
vagyok nálad!
E szavakkal hátat fordított Jordánnak és lement a fűtőházba. Különben is
szólította már a harang. Soha még akkora kedvvel nem végezte a munkáját,
mint ezúttal. Amit a szenvedély hevében kimondott, azt most meg is
értette. Igen, ő megtalálta útját: úrrá lett önmaga fölött és úrrá kell
lennie az élet fölött is. Most már tudta, hogy miért fűti a _Kálmán
király_ kazánjait…
Jordánékat nem látta viszont. Amikor elhagyták a hajót, akkor ő lapáttal
a kezében dolgozott. A másodgépész később elmondta Györgynek, hogy
Jordánnak valóságos dührohama volt. Maga elé hivatta a kapitányt és
ráparancsolt, hogy csapja el tüstént „azt a hitvány embert“. A furfangos
horvát természetesen mindent megigért, de amikor később tisztjeivel
beszélt, azt mondta, hogy az államtitkár alighanem bolond egy kissé.
November elején nagy bóra-viharok szántották a Quarneró vizét. A tenger
és az égboltozat állandóan szürke volt, a hánykolódó és minden tagjában
remegő _Kálmán király_ födélzetén olykor dübörögve söpörtek végig a
jeges hullámok és a hajó jókora késéssel tehette csak meg rendes útját.
Amilyen pokoli volt a hőség odalenn a kazánoknál, olyan metsző hideg
volt fenn a födélzeten.
Szitnyay akkoriban egy ijesztő fölfedezést tett magán: vért kezdett
köhögni. Megelőzőleg már egy héttel ólomsúlyú bágyadtság nehezedett
minden tagjára. Szemmel látható volt: ha az akaratereje bírta is, a
teste rohamosan letört kegyetlen mesterségének súlya alatt.
Ez a tapasztalása nagyon leverte. Mostani helyzetében nagyobb baj nem is
érhette volna. A társai különböző babonás szereket ajánlottak neki,
mindenek előtt pedig arra figyelmeztették, hogy óvakodjék a hajótársaság
orvosától, mert ha híre megy a betegségének, akkor a főgépész
irgalmatlanul el fogja bocsátani.
Sokáig azonban nem titkolózhatott. Néhány hét alatt annyira lefogyott és
elgyengült, hogy amikor szénhordás közben egy köhögési rohama után a
fáradtságtól támolyogva tolta a talyigát a hajóra, a kapitány is
figyelmessé lett állapotára. Még aznap megjelent az orvos, aki alaposan
végigkopogtatta a beteg mellét.
– Conte, – mondta később a főgépész, – a doktor úr azt mondja, hogy
magának kiméletre van szüksége. A fűtés nehéz mesterség. Jó lesz, ha
valami könnyebb foglalkozás után néz. Maga intelligens ember, talán mint
hajópincér is megélhetne…
A gépész láthatólag őszinte részvétet érzett György iránt. Mivel
barátságos hangon szólt hozzá, sőt tanácsot is adott neki, meg is volt
róla győződve, hogy eleget tett a humanizmus minden követelményének.
Amikor a _Kálmán király_ újabb útjára indult, már más fűtő helyezkedett
el György ágyán. Ő maga a fekete kis ládájával a vállán a városi kórház
felé igyekezett. Erős bóra fujt és ugyancsak küzködnie kellett, hogy
megállhasson elgyengült két lábán. A kórházban azonban nem adtak neki
helyet. A főorvos meg sem vizsgálta; amikor meghallotta, hogy a
tüdejével van baja, azt mondta, hogy tüdővészesek fölvételét a szabályok
tiltják.
Szitnyay ekkor megemlékezett egyetlen fiumei ismerőséről, az öreg
zsibárusról, aki valaha megvette a ruháit. Fölkereste tehát az óvárosban
levő boltjában és megkérdezte tőle, hogy nem ajánlhatna-e neki valami
olcsó szállást? Az öreg nem volt az az ember, aki elszalasztana valami
kínálkozó keresetet és magánál szállásolta el Györgyöt, heti két forint
bér fejében.
Nagyon szomorú kis lyuk volt a György szobája; az ablaka kinézett egy
szürke nagy tűzfalra és mivel a gazda a lakását raktárnak is használta,
állandóan dohos szag terjengett benne. A _Kálmán király_ kormos
fülkéjéhez hasonlítva azonban valóságos terem volt. Szép időben rendesen
a parti raktárak körül sütkérezett Szitnyay, ha meg fújt a bóra, a
gyönge tüdejűek réme, akkor a gazdája boltjában üldögélt. Olykor
segített is az öregnek a munkájában. Egy nap furcsa meglepetés is érte:
rendezgetés közben egy angol szabású, sárga felöltő jutott a kezébe,
amelyben ráismert a maga kabátjára. Abbáziában vette meg tőle az öreg és
láthatólag még nem talált rá vevőt. Valami kis meghatottság vett erőt
rajta, mintha egy kedves halottjának a ruháját nézegetné.
Mindössze öt hetet töltött az öreg házánál és ennyi idő alatt
meglehetősen összeszedte magát. A láza elállott, alkalmasint a sok alvás
következtében; némi erőhöz is jutott megint. Ekkor aztán szörnyen
unatkozni kezdett és mivel a kevés pénze is rohamosan fogyott, megint
munka után nézett. Talált is alkalmazást, mint fűtő az _Attila_ gőzösön,
amely a fiume-marseillei vonalon járt. Január közepén indult első
útjára.