A _Kálmán király_-t, ez volt Szitnyay hajójának neve, az ankonai
zarándokút után beosztották második hajónak a velencei vonalra. Egész
nyáron Fiume és Velence között járt György.
Amibe nem pusztul bele az ember, abba bele is szokik előbb-utóbb. A
conte se pusztult bele új mesterségébe, így hát beleszokott valahogyan.
Abban az időben nem is igen ért rá a gondolataival vesződni. Ha nem volt
a kazánoknál, akkor farkasétvággyal kanalazta a közös ebédet, aztán
halottként feküdt ágyán vagy a hajó orrán. Eleintén utálatosnak találta
a mesterségével járó mocskot, később azonban nem pazarolta pihenő idejét
a mosakodásra, hanem kormos arccal feküdt és kormos arccal kelt.
A társaival is megfért. A hajófűtők ugyan átlag ideges és mogorva
természetű emberek (úgy látszik, ez vele jár a mesterségükkel),
alapjában véve azonban ők is csak olyan jó fiúk, mint az adriai horvátok
mindannyian.
Bár annyit dolgozott, mint társai közül akármelyik, az egész hajónép jó
ideig bizonyos gúnyos kicsinyléssel nézte Györgyöt. Demokrata gőgjükben
olyasmit képzeltek a közéjük züllött arisztokratáról, hogy az náluk
gyöngébb és hitványabb legény. Egy durva kis kaland aztán véget vetett
ennek az előítéletnek, sőt nagy tekintélyt is szerzett Szitnyaynak a
fiumei hajósok körében. Pihenő napot töltöttek éppen Velencében, amikor
Giudecca egyik csapszékében, ahová a magyar hajósok olykor eljártak, egy
olasz matróz beléjük kötött. Bikanyakú, szélesvállú fickó volt, akit a
bor és a horvátok ellen érzett hazafias gyűlölete ösztökélt arra, hogy
rövid szóváltás után egy pohár bort öntsön Szitnyay arcába. A talián
szerencsétlenségére György valaha igen tehetséges tanítványa volt valami
angol ökölvívó bajnoknak és így rövid küzdelem után betört orral földre
döntötte az óriást. Ettől a naptól kezdve egyszerre nagy népszerűsége
lett a társai között. Azt mondták: a conte kemény legény!
A hajón sok magyar utazott és a pincérek gyakran kedveskedtek
Szitnyaynak azzal, hogy régi magyar hirlapokat adtak neki. E lapokban
természetesen sűrűn találkozott hajdani ismerőseinek nevével. Megtudta
belőlük azt is, hogy Jordán tanárt kinevezték igazságügyi
államtitkárnak. Szeptember elején különös dolog történt a magyar
képviselőházban. Egy ellenzéki képviselő interpellációjának tárgyalása
alkalmából az új államtitkár belekeveredett a vitába és az egész ház
nagy meglepetésére oly gőgös és megvető hangon nyilatkozott tulajdon
miniszterének képességeiről, hogy óriás botrány kerekedett. A lapok
hasábokat írtak az esetről. Az ellenzék természetesen ujongott. Mindenki
meg volt azonban győződve, hogy Jordán a durva árulással meg akarta
buktatni főnökét, hogy hamarosan maga üljön bele a bársonyszékbe. A
kormány lapjai nyiltan kétségbe vonták az államtitkár elmebeli épségét,
még a barátait is megdöbbentette föllépésének naiv brutalitása.
Körülbelül egy héttel azután, hogy Szitnyay tudomást vett a
képviselőházban történtekről, furcsa találkozása volt a velencei úton.
A pihenő négy fűtő, köztük György, a hajó orrán ebédelt. Egy nagy kondér
volt előttük makkarónis birkapaprikással, mindegyikük térdén tartotta a
maga cseréptányérját. Csendesen kanalazták ebédjüket, közbe nagyokat
húztak a közös borospalackból. Arról beszéltek éppen, hogy a Lloyd a
trieszti munkás-sztrájk következtében most két forintot fizet a
fűtőknek. E pillanatban egy jól ismert női hang ütötte meg Szitnyay
fülét. Magyarul mondta:
– Jőjjön ide, édes, itt nincsenek emberek…
György hátrafordította a fejét és a pillantása összetalálkozott a volt
feleségének, Irmának a tekintetével. Az asszony igen elegáns kék
útiruhát viselt. Délceg volt, büszke és előkelő, mint annak előtte, de
talán még szebb. Mögötte egy atléta-termetű férfi állott, ugyancsak
elegáns útiruhában: Jordán Sándor. Az asszony most vette csak észre a
padlón kuporodó embereket és az arcán valami kedvetlen vonás
mutatkozott.
– Itt sem vagyunk magunkra, – dünnyögte Jordán.
– Talán lehetne ezeknek szólni, hogy menjenek máshová?
Az államtitkár egy elutasító mozdulatot tett a kezével. Aztán
letelepedtek az ormányárboc tövébe és némán nézték a kék Adriát…
– Conte, miért nem eszel? – biztatta az egyik fűtő.
– Már jóllaktam…