XIII.

A _Kálmán király_-t, ez volt Szitnyay hajójának neve, az ankonai

zarándokút után beosztották második hajónak a velencei vonalra. Egész

nyáron Fiume és Velence között járt György.

Amibe nem pusztul bele az ember, abba bele is szokik előbb-utóbb. A

conte se pusztult bele új mesterségébe, így hát beleszokott valahogyan.

Abban az időben nem is igen ért rá a gondolataival vesződni. Ha nem volt

a kazánoknál, akkor farkasétvággyal kanalazta a közös ebédet, aztán

halottként feküdt ágyán vagy a hajó orrán. Eleintén utálatosnak találta

a mesterségével járó mocskot, később azonban nem pazarolta pihenő idejét

a mosakodásra, hanem kormos arccal feküdt és kormos arccal kelt.

A társaival is megfért. A hajófűtők ugyan átlag ideges és mogorva

természetű emberek (úgy látszik, ez vele jár a mesterségükkel),

alapjában véve azonban ők is csak olyan jó fiúk, mint az adriai horvátok

mindannyian.

Bár annyit dolgozott, mint társai közül akármelyik, az egész hajónép jó

ideig bizonyos gúnyos kicsinyléssel nézte Györgyöt. Demokrata gőgjükben

olyasmit képzeltek a közéjük züllött arisztokratáról, hogy az náluk

gyöngébb és hitványabb legény. Egy durva kis kaland aztán véget vetett

ennek az előítéletnek, sőt nagy tekintélyt is szerzett Szitnyaynak a

fiumei hajósok körében. Pihenő napot töltöttek éppen Velencében, amikor

Giudecca egyik csapszékében, ahová a magyar hajósok olykor eljártak, egy

olasz matróz beléjük kötött. Bikanyakú, szélesvállú fickó volt, akit a

bor és a horvátok ellen érzett hazafias gyűlölete ösztökélt arra, hogy

rövid szóváltás után egy pohár bort öntsön Szitnyay arcába. A talián

szerencsétlenségére György valaha igen tehetséges tanítványa volt valami

angol ökölvívó bajnoknak és így rövid küzdelem után betört orral földre

döntötte az óriást. Ettől a naptól kezdve egyszerre nagy népszerűsége

lett a társai között. Azt mondták: a conte kemény legény!

A hajón sok magyar utazott és a pincérek gyakran kedveskedtek

Szitnyaynak azzal, hogy régi magyar hirlapokat adtak neki. E lapokban

természetesen sűrűn találkozott hajdani ismerőseinek nevével. Megtudta

belőlük azt is, hogy Jordán tanárt kinevezték igazságügyi

államtitkárnak. Szeptember elején különös dolog történt a magyar

képviselőházban. Egy ellenzéki képviselő interpellációjának tárgyalása

alkalmából az új államtitkár belekeveredett a vitába és az egész ház

nagy meglepetésére oly gőgös és megvető hangon nyilatkozott tulajdon

miniszterének képességeiről, hogy óriás botrány kerekedett. A lapok

hasábokat írtak az esetről. Az ellenzék természetesen ujongott. Mindenki

meg volt azonban győződve, hogy Jordán a durva árulással meg akarta

buktatni főnökét, hogy hamarosan maga üljön bele a bársonyszékbe. A

kormány lapjai nyiltan kétségbe vonták az államtitkár elmebeli épségét,

még a barátait is megdöbbentette föllépésének naiv brutalitása.

Körülbelül egy héttel azután, hogy Szitnyay tudomást vett a

képviselőházban történtekről, furcsa találkozása volt a velencei úton.

A pihenő négy fűtő, köztük György, a hajó orrán ebédelt. Egy nagy kondér

volt előttük makkarónis birkapaprikással, mindegyikük térdén tartotta a

maga cseréptányérját. Csendesen kanalazták ebédjüket, közbe nagyokat

húztak a közös borospalackból. Arról beszéltek éppen, hogy a Lloyd a

trieszti munkás-sztrájk következtében most két forintot fizet a

fűtőknek. E pillanatban egy jól ismert női hang ütötte meg Szitnyay

fülét. Magyarul mondta:

– Jőjjön ide, édes, itt nincsenek emberek…

György hátrafordította a fejét és a pillantása összetalálkozott a volt

feleségének, Irmának a tekintetével. Az asszony igen elegáns kék

útiruhát viselt. Délceg volt, büszke és előkelő, mint annak előtte, de

talán még szebb. Mögötte egy atléta-termetű férfi állott, ugyancsak

elegáns útiruhában: Jordán Sándor. Az asszony most vette csak észre a

padlón kuporodó embereket és az arcán valami kedvetlen vonás

mutatkozott.

– Itt sem vagyunk magunkra, – dünnyögte Jordán.

– Talán lehetne ezeknek szólni, hogy menjenek máshová?

Az államtitkár egy elutasító mozdulatot tett a kezével. Aztán

letelepedtek az ormányárboc tövébe és némán nézték a kék Adriát…

– Conte, miért nem eszel? – biztatta az egyik fűtő.

– Már jóllaktam…

A honszerző · 第 31 / 45 题