Balázsovics, mint a legtöbb nagy kártyás, minden fukarsága mellett is
sokat költött külsőségekre. Szerette, ha az életmódját nagyúrinak
mondták. Most is egy kis nyaraló egész emeletét bírta bérben és
Budapestről elhozatta a komornyikját.
A vendégek megittak egy-két pohár pálinkát, szivarra gyújtottak, aztán
szó nélkül, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb dolog, leültek
a szalon közepén álló kártyaasztalhoz. Az egyik mágnásfiú kis
baccarat-bankot adott, a többiek pedig mérsékelt tétekkel játszottak.
Pénz nem volt az asztalon, mindenki a csont-fishekkel fizetett,
amelyeket a komornyik tett eléjük. Az urak mindannyian, még a külföldiek
is tudták, hogy Balázsovics nemrégiben egész vagyont nyert Györgyön és
azért kiváncsian lesték, hogy fog-e játszani Szitnyay? A rosszul
leplezett kiváncsiságuk mosolyra késztette Györgyöt. Elhatározta, hogy
igenis játszani fog. Megállapodott magában, hogy négyszáz forintot – egy
krajcárral se többet! – elveszít. Úgyis ez lesz utolsó szereplése az
európai társaságban és négyszáz forinttal nem is fizeti meg túlságos
drágán az előkelő és hatásos visszavonulás költségeit.
Az urak sorra adták a bankot és mire Szitnyayra került a sor, körülbelül
ötszáz forintnyi nyereség feküdt előtte tarka csontdarabokban.
– Ezt elveszítem, – mondta magában, – a magaméból most már egy krajcárt
sem!
A bankja nagyon szerencsés volt. Mire kiosztott három csomag kártyát,
egész halommal hevertek előtte az idegen fishek.
– Jó lesz retirálni, – vélekedett az orosz.
György nagyjában megolvasta a nyereségét; sokkal többet nyert, mint
gondolta: közel tizenkétezer forintot… Mivel foglalkozásszerű
játékosokkal volt együtt, akik az okosságot többre becsülték a
gavalléros gyöngédségnél, elhatározta, hogy a tizenkettőből legrosszabb
esetben is csak kettőt fog visszaadni. A tízezer forint kellemesen fogja
gyarapítani a braziliai földvásárlásra szánt tőkéjét. Amíg újra rákerült
a bankadás sora, nagyon óvatosan játszott és a különbözet alig rugott
száz forintra. Aztán ezerötszáz forintos bankot tett az asztalra. A
játék most már nagyban folyt. A muszka generális sohasem tett tíz
forintnál többet egy lapra, a többiek azonban hevesen ostromolták a
bankot.
Szitnyayt valósággal üldözni kezdte a szerencse. Minden kombinációja, a
legmerészebb is, bevált. A sejtő és következtető képessége mintha
csodálatosan megélesedett volna. Balázsovics és a többiek úgy ültek
körülötte, mint a megszeppent iskolás gyerekek és ő azt csinált velük,
amit akart. Valami édes, boldog mámor szállotta meg; nem is
nyereségének, inkább csak szerencséjének örült. Amikor végül
visszavonult a bankjával, körülbelül ötvenezer forintnyi nyereség feküdt
előtte…
A komornyik teát hozott az uraknak és a játékban egy kis szünet állott
be.
– Ha nem vonul vissza, akkor egy milliót nyer, – mondta az orosz, –
kitünően játszik és mesés szerencséje van…
Balázsovics adta most a bankot és Szitnyay egy kártyán elnyerte a
pénzét. Balázsovics megduplázta a bankját és György rövid küzdelem után
azt is szétrobbantotta.
A bankadó krétafehér arca most már rákvörössé vált. Alig lehetett
ráismerni a nagyjátékosra.
– _Banc ouvert!_ – mondta.
A kártyások műnyelvén azt jelenti, hogy a bankadó elfogad és kifizet
minden tetszésszerinti tétet. Akár százezer forintot is. A lengyel és az
orosz most már nem játszottak, csak a házigazda mérkőzött Györggyel és a
két úrfival. Később a két fiú is abbahagyta a játékot és most már csak
kettejük közt folyt a párbaj. A szerencse hű maradt Szitnyayhoz. Az az
erős meggyőződés kerekedett benne fölül, hogy most mindent vissza fog
nyerni, amit az ősszel elveszített. Ez a gondolat szilaj győzelmi
mámorba ringatta. Valami fényes erkölcsi elégtételére lett volna, ha le
tudta volna gyűrni a rettegett kártyamatadort… A nyeresége,
hozzávetőleges számítás szerint, már megközelítette a százezer forintot…
Azután kétszer egymásután veszített. Mivel biztosra vette, hogy a
harmadik osztásnál megint nyerni fog, megkettőztette a tétet.
Balázsovics azonban hatszor egymásután nyert és végül az asztalra dobta
a kártyát.
– Mára elég lesz!
A fishek legnagyobb része már akkor a matador előtt feküdt. Amikor
leszámoltak, kitünt, hogy Szitnyay ezresei mind künn voltak, előtte csak
a generális és a lengyel ötösei és tizesei alkottak tekintélyes halmot.
A játék végső eredménye az volt, hogy György körülbelül huszonkilencezer
forinttal tartozott a házigazdának, Balázsovics pedig ugyanannyit hozott
az egyik úrfinak.
– Elfogadod Szitnyay bonját? – kérdezte a matador a fiatal úrtól.
– Akár egy millió erejéig, – hangzott az udvarias válasz.
György egy névjegyére ráírta az összeget és átadta a fiúnak. Azt mondta,
hogy estére beváltja.
– Ezt már azért is szeretném, mivel holnap reggel tovább akarok utazni,
– mondta a nyerő.
Már világos nappal volt, amikor György a fogadóbeli lakására érkezett. A
megvetett ágya párnáján egy cédulát talált Edit kezétől. Az aranykígyó a
következőket írta neki:
„Akármilyen későn jösz is haza, kopogtass be még a szobámba. Úgy sem
tudok aludni, egy pompás terv tart izgalomban. A német barátnőmmel
elhatároztuk, hogy megszöktetünk téged Velencébe. Maradhatunk tíz napig,
nekem van még kétheti szabadságom. Az abbáziai csőcseléktől el sem
búcsúzunk. Karolin bájos és édes asszony, velem együtt ő is rajong
érted, nem is vagyok rá féltékeny. Várlak.“
György darabokra tépte a levelet és mosakodáshoz látott. Amikor a
tükörbe nézett, eszébe jutott, hogy néhány hónappal ezelőtt, az
átkártyázott pesti éjszaka után, ugyancsak sokáig nézte magát a
tükörben. Akkor fakó és dúlt volt az ábrázata, most piros és nyugodt.
Pedig ezúttal többet vesztett, mint akkor; most elvesztette mindenét.
Maga is csudálkozott rajta, hogy alig tapasztal magán valami
fölindulást. Öltözködés közben néhányszor halkan föl is kacagott, igaz,
hogy kesernyésen, – egyszer pedig félhangon így szólt: Elmés fickó vagy,
Gyurka!
Ami pénze volt, azt Budapestről való elutazása előtt egyik fiumei
bankhoz utalványoztatta. Megnézte most a hitellevelét (furcsa, de való:
ő nem emlékezett tisztán az összegre!) és úgy tapasztalta, hogy
körülbelül ezer forinttal többet vesztett, mint amennyit vagyona kitesz.
Ez a körülmény megijesztette. Megint fölébredt benne a klub-becsület
fanatikusa. Most már egészen közömbös volt előtte, hogy mi lesz vele,
igazában csak egy kérdés érdekelte: hogy ki tudja-e az utolsó krajcárig
fizetni a kártyaadósságát?
Összeszedte hát, amit családi ékszereiből és értékesebb emlékeiből
magával hozott és a hajóval átment Fiuméba.
A kis gőzösön összetalálkozott az orosz generálissal. Az öreg úr meg
akarta nézni odaát a kikötői építkezéseket.
– Mondanék önnek valamit, – szólt a tábornok. – Figyelmeztetem azonban,
hogy ne adja tovább, mert én letagadnám a dolgot…
– Mi az?
– Ön az éjjel hamis játékon veszítette a pénzét… Nem értem, hogyan csalt
Balázsovics úr, de az életembe mernék fogadni, hogy csalt. Csak az
utolsó banknál csalt… Annyi bizonyos, hogy az az úr geniálisan csinálja
a dolgát.
Szitnyaynak most már minden mindegy volt.
– Nem neki tartozom, hanem a fiúnak, az pedig becsületesen játszott.
– Ő igen… Az egész dolgot egyébként is csak azért említem, hogy a
jövőben óvatos legyen…
György keserűen mosolygott. Jókor jött a jó tanács!
Fiuméban egy aranymíveshez ment a Korzón, annak eladta minden ékszerét.
A kereskedő pogány módon megnyúzta és Györgynek, hogy pénzhez jusson,
föl kellett áldoznia értékes óráját, sőt még arany inggombjait is. Igy
se tudta még összeharácsolni a szükséges összeget. Elment tehát egy
zsidó zsibárushoz az óvárosi templom szomszédságában és fölajánlotta
neki, hogy jőjjön vele Abbáziába és vegye meg a ruháit. Az öreg
hajlandónak mutatkozott a kirándulásra és az abbáziai fogadóban hamar
megkötötték az alkut. A zsibárus tudta, hogy kivel van dolga.
– Mondja meg őszintén, hogy mennyi pénzre van szüksége?
Szitnyay számolni kezdett.
– Annyit megadhatok… Ezt a kék ruhát és hat rend fehérneműt vissza is
adom önnek, szüksége lesz rá… Ha nem akarja most megtartani, mindig
elviheti tőlem. Tudja, hol van a boltom…
György időközben becsöngette a főpincért és megrendelte számláját. A
zsibárus nagylelkű füllentéssel kimagyarázta a pincérnek az ő
kompromittáló jelenlétét.
– Az úr szállást bérelt nálam Voloscában és én most átviszem a
podgyászát.
Szitnyay aztán fölkereste a hitelezőjét és megfizette a tartozását.
Mivel a fogadóbeli szoba estig még az övé volt, visszatért oda és ledőlt
a kerevetre. Rögtön mély álomba merült. Estefelé fölébresztette a nagy
éhsége. Most jutott csak eszébe, hogy aznap nem evett még semmit. A
zsebeiben három forintot és némi aprópénzt talált. Amikor kilépett a
szobájából, a cselédek hajlongva várták a folyosón. Szétosztotta köztük
a három forintját és elhagyta a fogadót.
Még akkor is hatalmában tartotta a beléje nevelt hiúsága. Tudta, hogy
sietve el kell menni Abbáziából. Hogy hová fog menni, arról egyelőre még
nem gondolkozott, de azzal tisztában volt, hogy el kell búcsúznia
ismerőseitől, nehogy szökésnek lássék a távozása. Nagy örömére sem
Editet, sem Balázsovicsot nem találta a szállásukon, így hát egy-egy
behajtott sarkú névjegy árán túlesett a látogatáson.
Visszajövet megint elhaladt a fogadója kapuja előtt és ekkor egy pitykés
dolmányu fiúcska, aki tegnap segített a podgyászhordásnál, alázatosan és
epedve hajlongott feléje. Ő is borravalót akart! György odaadta a fiúnak
minden aprópénzét és megindult a kis kikötő felé. A molón eszébe jutott,
hogy nem tudná megfizetni a hajójegyét, visszatért tehát és nekivágott a
voloscai útnak, hogy gyalog átmenjen Fiuméba.
Gyors léptekkel haladt az országúton. A tenger felől hűvös szellő
emelkedett és Szitnyay megborzongott… A felöltőjét is eladta. Minden
vagyona a ruhája volt, amelyet a testén viselt és a hat patronra töltött
kis revolver. A tárcájában az útlevelet őrizte, néhány címeres névjegyét
és azt az arcképet, amely a volt feleségét ábrázolta a kis leánnyal.
Először esett meg vele életében, hogy egészen pénz nélkül volt. Valami
bizonytalan érzés fogta el, ami némileg hasonlított a szédüléshez,
amikor átment a sétáló emberek tömegén. Úgy érezte, hogy mindenki
meglátja rajta szégyenletes szegénységét.
Voloscán túl megállott egy pillanatra és visszatekintett. Mögötte
gyöngysorként ragyogtak az abbáziai parti lámpák, a parkból pedig halk
zene hallatszott. Előtte pedig, a fiumei kikötő párafelhői fölött, piros
esti fényben úszott a Karszt. György mereven tekintett oda, a fantáziája
pedig előre szállott és fenn, a kopár sziklák közt valami elhagyatott
zúgot keresett, ahol csendben és ismeretlenül végezhetne magával…
Jó ideig ütemes katonaléptekkel haladt tovább a sziklás országúton. A
gyaloglás egy cseppet sem fárasztotta. Az a különös érzése volt, mintha
nem is ő gyalogolna, hanem másvalaki, egy jólismert, gyűlölt hasonmása,
ő maga pedig árnyékként suhan utána az úton és hideg kiváncsisággal
figyeli minden mozdulatát.
Egyszerre azon veszi észre magát, hogy fennhangon beszél a hasonmásához.
Azt mondja neki: Te rongy, te rongy!
Még többször ismételgeti, metsző gúnnyal, majd lángoló dühvel, végül az
undorodástól hörögve. A gyalogos ember nem mer válaszolni, hanem
üldözött ebként gyáván nekilódul és lehajtott fejjel baktat tovább…
Amikor tizedszer is a fejéhez vágja, a gyilkos gyűlölettől üvöltő
hangon, akkor az üldözött ember egyszerre elveszti affektált hidegvérét,
a két öklével a tulajdon homlokára csap, megtántorodik és hosszában
elvágódik a köves úton. Ott fekszik, zokogva és vergődve, a másik pedig
föléje hajlik, hideg kegyetlenséggel nézi és szeretné megrúgni lábával a
flanellba öltöztetett tehetetlen hústömeget. És újból megszólal:
– Nekem ugyan óbégathatsz, te rongy! Igen, fölhurcollak, föl a hegyre,
ahol a kivénült, hasznavehetetlen állatokat szokták lebunkózni… Egy
golyót a válladba, egyet a hasadba, csak az utolsót a buta fejedbe, hogy
érezd, mi történik veled…
– Bánom is én, – válaszol a túlcsigázott ember. – Nem kelek föl. Nekem
minden mindegy. Akár itt, akár másutt. Akár így, akár úgy.
Később mégis fölkelt. Egy ökölnyi parasztgyerek jött az úton, az
megszeppenve és tehetetlenül állott meg a porbanfekvő ember előtt.
Szitnyay talpra állott és félig lehunyt szemmel ment tovább.
Az út az öböllel együtt keletnek kanyarodik és jó magasan vezet a
hegyoldalon. A Monte Maggiore fölött lángoló narancsszínben tündöklött
az ég, keleten pedig, Fiume előtt, hófehéren emelkedett föl a teli hold
korongja. Arra szürkéskék volt az égbolt, mintha azurjára finom fehér
csipkefátyol borult volna. A Quarnero gyöngyfényű tükrén egy óriás
aranyfürész kilométer hosszúságú fogai vibráltak és ragyogtak.
A tájkép grandiózus arányai és isteni nyugalma közepett György egyszerre
úgy érezte magát, mint egy parányi kis legyecske, amely megbomlottan
zümmög. Csodálkozva és megszégyenülten hallgatott el. Aztán eszébe
jutott, amire most gondolt életében elsőízben, hogy a hegy, a tenger és
az égen vonuló fellegek, neki tulajdonképpen édestestvérei, mert
mindannyian egy anyatermészet kreációi. Maga sem tudta, miért okoz neki
enyhe megnyugvást ez az egyszerű gondolat.
Most fölemelte a két kezét, mintha imádkozni akarna és szenvedélyes
könyörgéssel fordult a titokzatos erő felé, amelyet a tenger színpompája
mögött sejtett.
– Ki vagyok én? Mi történik velem? Miért kell ennek így történnie?
Választ keresve, végigvonultatta lelki szeme előtt egész eddigi életét.
Oly elfogulatlanul látta magát a multban, mintha nem is róla, hanem egy
idegen emberről volna szó.
Látta magát mint kisfiút, amint bársony ruhában és széles, fehér
inggallérral tipeg nevelője oldalán. Akkoriban nagy ügyet vetettek arra,
hogy szépen köszönjön, hogy ne vegye asztalnál szájába a kést, hogy
rendesen mosakodjék, hogy ne barátkozzék a parasztgyerekkel és hogy
esténkint imádságokat daráljon, amelyekben furcsa és érthetetlen dolgok
voltak a szeplőtlen fogantatásról és malasztról. De arról sohasem
beszéltek neki, hogy a felhők és a hegyek rokonai és az emberről, meg az
életről sem beszéltek neki.
Később a bécsi Teréziánumba került. Onnan két erős benyomása maradt: a
nagy öröm, amelyet vasárnapi kimenői alkalmával érzett, ha a fiakkeresek
gróf úrnak szólították és a csodálat, amellyel egy szenzációs párbaj
hőse töltötte el. Sok mindent tanult ott, legjobban azonban két
történelmi név ragadt meg az emlékében! Catilináé és a Jugurtáé. Róluk
még most is tudott betéve egész latin fejezeteket. Az emberekről és az
életről azonban ott sem hallott semmit…
Azután a maga ura lett és tagja a budapesti társaságnak. Annak a
társaságnak, amely gázlámpák fénye mellett, erős szivarok füstjétől
illatos klubtermekben, selyemkárpitos asszonyi szobákban és
pirosbársonyos színházakban éli legintenzivebb életét. Abban az időben
két nagy emberi tekintély példájához igazodott az élete. Az egyik egy
herceg volt, aki minden lóversenyen ott ült a birói páholyban és
hidegen, de érdeklődve nézte, hogy melyik ló jön be elsőnek. A másik egy
kopasz gróf volt, aki a kaszinó zöld asztalánál elnökölt, ha fekete és
fehér golyócskákkal döntöttek afölött, hogy bevegyenek-e egy valakit
maguk közé, vagy sem. Emberekről akkoriban nem igen beszéltek, csak
társaságról, életről sem, inkább csak szórakozásokról…
Az egész társas életük a nagy vagyon föltételére volt alapítva,
gavalléros moráljuk azonban a vagyonnak, tehát saját életelemüknek
megvetésében csúcsosodott ki. Egyik-másik tagja a társaságának komolyan
vette ezt a morált és előkelő könnyedséggel túladott a vagyonán; amelyet
aztán kivetettek maguk közül.
Szitnyayn egyszerre az a meggyőződés vett erőt, hogy most meg fogja
találni a választ, amelyet keresett. A fölemelt két karja zsibbadtan
hanyatlott le, a tenger tükrének tüzes színjátéka elfakult, de ő még ott
állott, izgatottan és mohón fűzve tovább gondolatait.
Tulajdonképpen most gondolkozott életében először. Nem mint Szitnyay
György, hanem mint ember. Amit eddig gondolkozásnak nevezett, az egy
kritikátlan agynak a külső világ felé irányuló megfigyelése volt. Befelé
azonban most tekintett először. A nagy rázkódástól rés támadt a lelkén
és ő szédülve ismerte meg önmagát.
Egy óriás kéz megragadta és fölemelte a magasságba. Minden, ami idegen
volt hozzá, ami véletlen és külső volt rajta, lehámlott és lehullott
róla e pillanatban. A ruhája, a neve, a multja, a modora, a fölvett
méltósága. Mint mezítelen ember állott a természettel szemben és annak
tükrében meglátta önmagát. Most már tudta, hogy kicsoda. A sajnálkozása,
amelyet önmaga iránt érzett, megszűnt, de megenyhült a nagy megvetése
is.
– Együgyü gyermek, hiszen te nem is éltél eddig, csak álmodoztál!
Valami izgatott kiváncsiság fogta el. Meg akarta magát egészen ismerni,
tisztába akart jönni önmagával. Érezte, hogy ilyen jó alkalom nem
kinálkozik többé. Azért elhatározta, hogy reggelig magába marad. Itt,
ezen a helyen, ahol rájött a világosság. Hajnalig nem unta el magát, el
sem álmosodott.
Amikor Fiume fölött már pirkadni kezdett az égbolt, tisztában volt
magával és a jövőjével. A kisértő, aki benne lakott, ekkor megint
rátámadt és birokra kelt vele.
– Mit akarsz? Neked meg kell halnod!
– Ki éljen, ha én nem? Ifjú vagyok és erős. Semmi közöm, semmi jogom a
halálhoz.
– A haláltól való félelem adta beléd ezt az életkedvet…
– Nem az! Ha van bennem félelem, amelyet le kell küzdenem, úgy jobban
félek az élettől, mint a haláltól.
– Mit akarsz? A multad világosan bizonyítja, hogy nincs tehetséged az
élethez.
– Eddigi életem nem volt az enyém. Mások által és másoknak éltem. Most
magam által, magamnak fogok élni. A becsületem úgy kívánja, hogy tegyem
próbára az erőmet. Hogy szakítsak minden hazugsággal és alakoskodással,
hogy éljek úgy, amint hozzám illik és tőlem telik.
– Hogyan képzeled az életet? Nem tanultál és nem tudsz semmit.
– Vannak munkák, amelyeket minden épizmú férfi elvégezhet…
– Gyönge vagy, gyáva, tunya és tépelődő természetű!
– Ilyennek neveltek. E perctől kezdve magam veszem kezembe a
nevelésemet. Erős leszek, bátor, tevékeny és erélyes.
– Te és erélyes?… Te?…
– Én! Mert akarom! akarom!
Mereven, élesen nézett az aranyködös messziségbe. A két szemöldöke
között egy mély, erős ránc mutatkozott, a bensejében pedig szinte
hihetetlen erőlködést fejtett ki, hogy örök időkre bevésse a lelkébe
ennek a pillanatnak a jelentőségét és hogy öntudatosan megváltoztassa
lelkének vegyi alkatát.
– Akarom, akarom!
Talán százszor is ismételte ezt a különös hangzású szót, nem gépiesen,
hanem éles öntudatossággal és ahányszor kiejtette, mindig egy-egy
kalapácsütés érte a lelkét. Végül úgy érezte, hogy a lelkében tényleg
valami acélkemény mag rakódott le, amely kristalizáló pont gyanánt
szolgálhat jövendő jellemének.
Amikor a nap fölkelt, gyors léptekkel megindult Fiume felé.
A kikötőben füstfelhő emelkedett, gőzkürt búgott, kalapács csattogott.
György pedig oly izgatott kiváncsisággal ment a város felé, ahol új
életét kezdeni akarta, mintha egy nagyon érdekes színjátékhoz sietne.
Útközben ösztönszerüen a mellénye zsebét tapogatta, ahol tegnap még az
órája volt és akkor valami kemény kis tárgy akadt az ujjai közé.
Húszfrankos arany volt, amely ki tudja mióta lappangott már a zseb
kifeslett bélésében.
– Reggeli! – ujongta magában.
Huszonnégy óra óta nem evett már… De aztán elnevette magát. – Ugy-e,
kellemesebb volna az új életet telt gyomorral kezdeni? Nem, barátom!
Vagy megkeresed magadnak a reggeli árát, vagy éhezni fogsz.
Egy öreg paraszttal találkozott az úton, annak odaajándékozta az
aranyát.
A Deák-korzó platánjai alatt karon csípte valaki. Finom ibolyaillat
csapta meg György arcát: Edit állott előtte.
– Megvagy, kis hűtelen! Azt hiszed, hogy olyan könnyű tőlem szabadulni?
Az első hajóval jöttem és most éppen sorra készültem járni a fogadókat…
Hallom, hogy az a fosztogató megint kizsebelt? Ez azonban nem ok arra,
hogy velem bánj rosszul…
Látszott rajta, hogy nem veszi túlságosan komolyan a György
szerencsétlenségét. Ő valahogyan a fejébe vette, hogy a barátja megint
nagy vagyon ura.
Mivel Szitnyay hallgatott, az asszony kötekedő hangon folytatta:
– Rajtad különben beteljesül a példaszó, hogy akinek szerencsétlensége
van kártyán, azt szeretik az asszonyok… Kinevethetsz, barátom, magam is
restellem ezt az állapotot, de az bizonyos, hogy az éjjel nem aludtam
miattad és most nem is eresztelek ki többet a körmeim közül.
S szokása szerint cinikus szárazsággal beszélt a leggyöngédebb
dolgokról, de a szeme nedves volt a meghatottságtól, ajkán pedig édes,
rajongó mosoly ült.
– Mondok neked valamit, – szólt György. – Huszonnégy óra óta nem ettem
semmit. Az éjszakát szabadban töltöttem. Minden vagyonom a ruhám, amit a
testemen viselek. A zsebemben nincs egy krajcárom. És az egész világon
nincs senki, akitől bármit várhatnék. Ezt nem azért mondom el neked,
hogy megnyerjem a részvétedet, – azzal különben sem tudnék mit kezdeni,
– hanem hogy megértessem veled, hogy az utaink örökre szétválnak.
Az aranykígyó becsületére legyen mondva: az arca elfehéredett.
– Az Istenért, Gyurka, komolyan beszélsz? Mi lesz most már veled?
– Azt bízd reám! Sem lopni, sem koldulni, sem adósságot csinálni nem
fogok. Az éjjel magad mondtad, hogy gyerek vagyok, akiből talán egyszer
még férfi lehet. Most úton vagyok, hogy férfivá neveljem magamat. Akár
sikerül, akár nem: te semmiben sem lehetsz hasznomra, legfölebb csak
abban, hogy jóbarátként kezet szorítasz velem és aztán elfelejted még a
nevemet is.
Edit a smaragd-pók után kapott, amelyet a nyakán viselt.
– Csak nem gondolod, hogy ezek után megtartom ajándékodat?
– Visszaadhatod, de szavamra mondom, hogy rögtön odaadom annak a
rosszfogú dohánygyári leánynak, aki most szembe jön velünk.
Edit összekulcsolta a két kezét Szitnyay karja fölött, hogy barátja meg
ne szökhessen.
– Beszéljünk okosan, Gyurka, hiszen régi jó barátok vagyunk…
– Röviden, édes barátnőm, mert nagyon éhes vagyok és reggeli után kell
néznem.
– Gyerünk ebbe az ebédlőbe, – indítványozta naiv hangon az aranykígyó. –
Holnap is megteheted azt, amit tenned kell, de a mai napot ajándékozd
még nekem! Lehet, hogy utaink örökre elválnak, megérdemelnénk egymástól
annyit, hogy istenhozzádot mondjunk…
Mivel György mosolyogva rázta a fejét, az asszony szenvedélyes hangon
folytatta:
– Nekem sok, nagyon sok mondanivalóm van… Hiszen azért jöttem utánad
eszem nélkül… Te egyszer azt mondtad nekem, hogy feleségül vennél…
Merő jószívűségből és csökönyösségből most arra is képes lett volna,
hogy nőül menjen Györgyhöz. (Bizonyos, hogy két hét múlva rettenetesen
megbánta volna, de ez órában kész volt rá.)
Szitnyay erélyesen kiszabadította a karját.
– Köszönöm a nagylelkű bolondságodat, Edit, de most már elég volt.
Láthatod, nincs már rajtam semmi hatalmad. Isten veled!
Gyors léptekkel átvágott a Zichy-téren és eltünt a Stefánia-rakpart
épületei mögött. Edit elgondolkozva és könnyes szemmel nézett utána, de
nem követte. Sohasem imponált neki ez az ember annyira, mint most,
amikor egy könnyű kézmozdulattal lerázta magáról.
Lenn egy nagy gőzös födélzetére kocsiszámra hordták az úti málhát. A
hajó római zarándokokat készült Ankonába vinni. A parton egy
matrózsapkás ember állott, aki olaszul beszélgetett a kapitányi hídon
álló vörösorrú hajótiszttel. A tiszt odafönn csak úgy toporzékolt a
haragtól.
– Részeg? – kiáltotta. – Megint részeg? Akkor itt hagyom!
– Hét fűtővel nem indulhatunk, – vélekedett a parton álló ember.
– Hozzál valami csavargót a csapszékből! Igérhetsz neki egy forint
hatvan krajcárt egy napra.
– Nincs egész Fiuméban egy facér fűtő sem, uram, az angolok tegnap mind
elvitték.
– Egy itt volna! – kiáltotta György.
– Hol van? Jőjjön a hajóra.
A vörösorrú kapitány csodálkozva mérte végig Szitnyay elegáns alakját.
– Ön fütő akar lenni? Hiszen tanult embernek látszik!
– Kapitány úr, ha valami tisztességes mesterséget tanultam volna, akkor
most nem ajánlkoznám fűtőnek.
– No ez igaz, – mondta nevetve a tengerész.
A főgépész is hozzájuk lépett.
– Az nehéz kenyér ám, – mondta.
– Ha elbírja más, elbírom magam is.
A két hajótiszt tanakodva nézett össze.
– Van valami írása? – kérdezte a főgépész.
Szitnyay odaadta útlevelét.
– Jól van, próbát teszünk önnel! De ha nem válik be, akkor partra
tesszük Ankonában. Most elhozhatja a holmiját… Két óra múlva indulás.
György úgy megörült ennek, mintha valami nagy szerencse érte volna.
Eszébe jutott, hogy van még némi ruhája a zsibárusnál. Fölkereste az
öreget a templom mellett levő kis boltjában és az állott is a szavának.
Az ingei közül visszaadott neki hat puha galléru hálóinget. Beszédközben
megtudta a zsibárus, hogy György kazánfűtőnek szerződött és ekkor
praktikus elmével még egy csereüzletet kötött vele. A fehér
flanellruháért, amelyet Szitnyay a testén viselt, egy gépésznek való kék
vászonruhát, néhány trikóinget és egypár bőrpapucsot adott neki. A
vászonruhát ott a boltban mindjárt magára is vette György. És mivel az
öreg úgy találta, hogy jó üzletet csinált, fölébredt benne a
nagylelkűség és még ajándékot is adott Szitnyaynak: egy matrózsapkát és
egy fekete kis faládát, amilyenekben a matrózok meg a katonák a
holmijukat szokták tartani. György a ruháját berakta a ládába, a ládát a
vállára emelte, aztán kezet fogott az öreggel és megindult a kikötő
felé.
Amikor keresztül ment az Adamich-utcán, a kávéház előtt valaki a nevét
kiáltotta. Négyen ültek a reggeliző asztal körül: Edit, a német
színésznő, Balázsovics és a lengyel. Mind a négyen kővémeredten néztek a
matrózsapkás, vászonruhás emberre. Szitnyay elfordította a fejét és
tovább haladt. Balázsovics azonban utána sietett.
– Megbomlottál, Gyurka? – kérdezte erőltetett jókedvvel. – Mit jelent ez
a furcsa maskara?
– Nem ismerem az urat, – válaszolt olaszul György.
A matador éppen nem volt érzelmes ember; a tyúkot, ha nem várhatott tőle
több aranytojást, hidegvérrel le szokta vágni. Oka volt azonban, hogy
kerülje a botrányt és azért meghökkent, amikor észrevette, hogy a
lakásán lefolyt kártyajátéknak milyen különös következménye lett.
– Ha bajban vagy, öregem, miért nem szólsz nekem? Úgy tudom, hogy
Braziliába készültél? Nagyon szívesen bocsátanám rendelkezésedre az úti
költséget…
(Igen, ez volna a legokosabb, menjen el csendben és ismeretlenül…)
Szitnyay összeráncolta a szemöldökét és egy sötét pillantást vetett a
kártyásra.
– Nem ismerem az urat! – mondta még egyszer, most már magyarul.
A matador, aki foglalkozásszerű emberismerő volt, vállat vont és sarkon
fordult. Gúnyos mosolyt csak akkor tudott az ajkára erőltetni, amikor
már visszatért a kávéházi társasághoz.
– Szitnyay meg van bolondulva, – mormogta.
A hajón György megismerkedett a kollégáival. Amilyen pirospozsgás,
jókedélyű fickók a matrózok, olyan elnyűtt, szomorú legények a fűtők.
Megmutatták neki a jövendő lakását. Négyen voltak egy mocskos kis
fülkében, amelyet a szegénység szomorú illata, a penészes kenyér és a
rossz dohány szaga töltött be. Alig hogy elhelyezte holmiját és néhány
szót váltott kormosképű társaival, már rájuk szólt a másodgépész: a
kazánhoz!
Keskeny csigalépcső vezet a gépházba. Mivel a kazánokat reggel óta
fűtötték, ott már tropikus hőség volt. Szitnyay szédülő fővel nézett
körül. A főgépész, aki a szellőztető vászoncső alatt állott, egy fekete
kis ajtónyílásra mutatott: ott lenn vannak a kazánok. Ha a gépházban
tropikus hőség volt, odalenn éppen pokoli volt a forróság. Szinte
lehetetlennek látszott, hogy anyától lett ember tíz percnél tovább
kibírja. Az egyik fütő megnézte a hőmérőt. 40 fok – megjárja! Nyáron 50
fok Réaumur mellett is szoktak dolgozni…
A fűtők két csapatra voltak osztva; négy-négy óránkint fölváltották
egymást. György követte társai példáját és övig nekivetkőzött. Ketten a
lapáttal dolgoztak, a harmadik és Szitnyay a szenet hordták nekik füles
nagy kosarakban.
Tíz percig folyt a munka az izzó pokolban, ekkor György letette a
kosarát és azon gondolkozott, hogy legjobb volna, ha szó nélkül fölmenne
a födélzetre és belevetné magát a tengerbe. Mert bizonyos, hogy nem
bírja tovább.
– Mi lesz, _conte?!_ – rivalt rá az egyik fekete ember. (A hajósnép
megtudta, hogy György valami züllött úriember, azért conte-nak, grófnak
nevezték.)
A gép dohogva és sisteregve megindult, a hajó elhagyta a kikötőt.