Szédülve, támolygó léptekkel folytatta útját a szenes kamra és a kazánok
között, maga után vonszolva a kosarat. A Quarnero meglehetősen hullámos
volt és a hajó mozgása még jobban fárasztotta Györgyöt. A társai megvető
mosollyal néztek utána – hja persze, ilyen munkánál nem válik be az
uraság!
A hajó időközben kivergődött már a Mezzo-ba; ott meg éppen hatalmas
hullámgátak állták útját. György egyszerre vak sötétségben találta
magát. Két lépést tett előre, aztán elvesztette lába alatt a padlót és
hosszában elvágódott. A homlokával az izzó kazánnak esett. Valami metsző
fájdalmat érzett a bal szeme fölött, majd elvesztette eszméletét.
Amikor később magához tért, egy szénrakáson feküdt. Egyik bajtársa éppen
azt mondta: Minek küldenek nekünk ilyen nyavalyást! Hisz ez még a
tengert se bírja.
– Nagyon jól bírom a tengert, – szólt Szitnyay, – de tegnapelőtt óta nem
ettem semmit…
A fűtők összenéztek. No, ez már más dolog! Ezt megértették valamennyien.
Az egyik egy kormos palackot nyujtott György felé: vízzel higított
dalmát bor volt benne. Azután egy fekete rongyból egy darab paprikás
szalonnát és kenyeret vett elő.
– Hát egyél, conte! Üres gyomoral az ördög sem bírná ezt a munkát.
– Látta a gépész, hogy elvágódtam? – kérdezte Szitnyay.
– Nem üti az ide az orrát!
– Kérlek, ne is szóljatok neki!
Az ételtől némi erőhöz jutott megint. Bekötötték a sebesült homlokát
olajos ronggyal, aztán elszántan nekilátott a dolgának. Életének első
négy órája, amelyet megfeszített munkában töltött, hosszabb volt, mint
annak előtte négy hét, amit mulatságban töltött.
Végre-végre megszólalt a harang! Jött a felváltás. A fölszabaduló fűtők
a hajó orrára vonultak, György ott lehajtotta fejét egy összecsavart
kötélhalomra és a kőkemény párnán tüstént elaludt. A hullámok egyhanguan
verték a hajó bordáit, a langyos szél pedig dúdolva lobogtatta a haját.
Egyszerre megrázta valaki a vállát.
– Gyere, conte, váltás van!
– Lehetetlen! Félóráig se aludtam még!
– Négy órát aludtál!