Alkonyodott. Az abbáziai fürdő partján egy magános padon, az Angiolina
alatt, egy aranyszőke szép asszony ült. Elgondolkozva nézte a chioggiai
vitorlákat, amelyek lassan vonultak tovább az esti színpompájában
tündöklő Quarneron.
– Jó estét, Edit!
A hölgy fölemelte a fejét és Szitnyay György szemébe tekintett.
Kissé ijedtnek látszott, mintha a találkozás nem volna inyére. Amint
azonban jobban szemügyre vette barátját, kiderült az arca. Aztán bájos
örömmel nyújtotta feléje mind a két kezét. Hogy ezúttal olyan szívesen
fogadta Györgyöt, annak egy aprólékos külsőség volt az oka. Szitnyay
kitünő szabású angol ruhát viselt, a puha szürke kalapja pedig, amely
igen jól illett arcához, ugyancsak Heath-féle portéka volt. Az
aranykígyó az utóbbi időben olyan kelletlen sajnálkozással gondolt
elhagyott barátjára, mint valami züllött emberre. Most váratlanul egy
feltünően csinos, elegáns és jókedvű ember állott előtte, akivel külső
megjelenés dolgában nem mérkőzhetett egyik abbáziai gavallérja sem.
– Mesés ötlet magától, hogy utánam jött!
– Az igazság kedvéért meg kell vallanom, hogy nem maga után jöttem.
Átutazóban vagyok; külföldre megyek…
– Hová?
– Messzire, túl az Oceánon…
– És meddig akar oda maradni?
– Sokáig, legalább is egypár esztendőig!
Az aranykígyót kissé elszomorította a gondolat, hogy az, akit ő
nemrégiben szó nélkül a faképnél hagyott, most hamarosan meg akar válni
tőle. Egyébként azonban természetesnek találta az egész dolgot. Az ilyen
urak, ha ostobaságokat követtek el és ferde helyzetbe jöttek a
társadalommal szemben, a vagyonuk romjaival külföldre szoktak menni.
Krokodilusokra vagy rinóceroszokra vadásznak. Egypár esztendő múlva
visszajönnek és elvesznek egy gazdag zsidóleányt, ha kapnak olyat. És
előlről kezdik a régi életüket…
– Meddig marad itt?
– Holnapig!
Edit egy forró és mosolygó pillantást vetett a barátja szemébe… Arról
még ráérünk beszélni!
Azzal a karja alá fűzte György kezét és lassan megindult vele a parton.
Szitnyay a kezével érezte az aranykígyó szívének dobbanását és attól
megdobbant az ő szíve is. Vagy ötven lépést tettek szó nélkül, miközben
a gondolataik párhuzamos szárnycsapásokkal visszakalandoztak a multba.
Szitnyay aztán kimondta azt, ami a nyelvét csiklandozta.
– Hát Balázsovics barátjával mi van?
– Balázsovics úr szintén itt van, – mondta előkelő közömbösség hangján
az asszony. – Ma ebédnél legalább még láttam…
Györgyre pillantott és rögtön látta, hogy így nem végezhet
Balázsoviccsal, levetette tehát álarcát és haragosan, de őszintén
mondta:
– Kérlek, ne is említsd előttem azt az állatot! Gyűlölöm, mint a
betegséget! Nem is tudom, mi jutott az eszembe…
Gyöngéden magához szorította Szitnyay kezét, a szeme megtelt könnyel,
miközben fojtott hangon rátámadt:
– Miért nem vigyáztál rám jobban? Miért nem vertél meg? Óh, hát férfi
vagy te?
György elmosolyodott.
– Látom, összevesztetek…
Az asszony sötéten nézett György szemébe, aztán egyszerre kitört belőle
az igazság, azzal az elementáris őszinteséggel, amelyre egyedül csak ő
volt képes.
– Képzeld, nem kellek neki! Nem kell neki semmi, csak a pénz. Nem szeret
az senkit… Még a tenger is untatja, a napfény is a terhére van! Reggelig
kártyázik, estig alszik…
Megjegyzendő, hogy az aranykígyó már napok óta elégedetlen volt a
sorsával. Gyűlöletet azonban csak ebben a pillanatban érzett Balázsovics
iránt, amikor először beszélt róla őszintén. Amint szavakba öntötte
ellenszenvét, a lelke már meg is telt vele, a testét pedig szinte rázta
az undorodás. Eddigelé még nem igen gondolkozott Balázsovics jellemén,
fantáziájának teremtő erejével azonban most egy csapásra világosan látta
azt a különös egyéniséget. A nagy játékos szívében a kártyaszenvedély
mellett nem maradt hely más érzés számára. Ott csak a hiúsága vonzotta a
pompás és híres művésznő felé, ugyanaz a parvenü-hiúsága, amely drága
muszka lovakat, mogyorónyi fekete gyöngyöket és arany cigarettatárcákat
vásároltatott vele. Ezeket a dolgokat fitogtatta, hogy irigyeljék érte,
magának azért nem telt bennük öröme, annyira száraz, hideg és önző ember
volt.
Edit modern Borgiája, emberfejű tigrise, a fantasztikus és nagyszabású
kalandor, alapjában véve sekély, kicsinyes és pedáns nyárspolgár volt. A
játékot egészen iparszerűen űzte. Pontosan elkönyvelte a nyereségét és
veszteségét, a fényűző életmódjával járó költekezést pedig az üzleti
beruházások terhére írta. Amióta megint Abbáziában volt, ahol magyar és
osztrák kártyásokkal találkozott, Vivó Edit megszégyenülten tapasztalta,
hogy a legzöldebb mágnás-gyerek is, ha egyébként telt az erszénye,
nagyobb vonzerővel hat a barátjára, mint ő, az aranykígyó.
Pedig eddigelé ő unt rá minden kedvesére. A boldogtalanok, akiken
túladott, még hónapokig ott fetrengtek az ajtaja előtt, alázatosan,
mámorosan, a féltékenységtől őrjöngve… Balázsovics hűvös megvetése vérig
sértette, megrémítette és megrendítette önbizalmát. Egy ideig
kétségbeesetten erőlködött azon, hogy megszerettesse magát vele, aztán a
menekülésre gondolt. Éppen ilyen lealázó töprengések közt találta
György.
Szitnyay a lakásáig kísérte az aranykígyót és megigérte neki, hogy az ő
asztalánál fog vacsorázni. Azok után, amiket Edittől hallott, némileg
meglephette, amikor az ebédlő-terembe lépve, a szép asszonyt Balázsovics
társaságában találta. Még négy gavallér ült az asztalnál: egy muszka
tábornok, azután két nagyon fiatal mágnásgyerek és egy fölötte elegáns
lengyel úr, akiről hamarosan kitünt, hogy híres kártyás.
Az aranykígyó fenntartotta maga mellett a széket György számára. Oly
tüntető örömmel üdvözölte a belépőt, hogy a zsúfolt terem figyelme
feléje fordult.
– Üljön ide, György, ismerkedjék meg az urakkal és beszéljen nekem
valamit az otthonvalókról. Eddig nagyon vágyódtam haza, csak a gégebajom
tartott még itt, de most, hogy maga itt van, nincs már honvágyam… Hozott
nekem valamit Budapestről?
Szitnyay megragadta a jó alkalmat és kivette zsebéből a smaragd-pókot. –
Hoztam!
– Mi az? – kérdezte gyermekes kiváncsisággal az asszony. – Adja hamar!
– Csak egy föltétel mellett: ha megigéri, hogy szó nélkül elfogadja.
Amikor Edit kinyitotta a zöld bársonytokot és megismerte a pókot, amely
egy időben álmaiban is kisértett, elhalványodott az örömtől. Aztán
hirtelen eszébe juthatott valami, mert egy rémült és szomorú pillantást
vetett Györgyre. Szitnyay mosolygó flegmával azonban hamar eloszlatta
lelkiismereti furdalásait.
– A pók! Az én pókom! És maga hozza nekem!
Az ajándék egyszerre valami szimbólikus jelentőséget nyert előtte…
Sokért nem adta, hogy György Balázsovics előtt adta neki a pompás
ékszert. Ime, az ő asszonyi értéke nem függ ennek az embernek
szeszélyétől; még a mellőzött udvarlói is gyöngéd hódolattal emlékeznek
meg róla! E pillanatban megint jobban imádta Szitnyayt, mint bármikor.
Szépnek, jónak, nemesnek találta, külömbnek mindenkinél.
Edit aztán föltűzte a pókját, de nem a nyakára, hanem a szíve fölé, mint
valami rendjelet, hogy gyöngéd szemmel megbámulhassa.
Nagy vacsorát ettek, a lakomát a lengyel fizette, valami elvesztett
fogadás jogcímén. A pezsgőig a generális tartotta szóval a társaságot,
elmondván az élete történetét. Mint szegény diák járta a moszkvai
egyetemet, akkoriban cipőtisztítással és hólapátolással tartotta fenn
magát. Mint mérnökkari ezredest megbízták a kronstadti parti erősségek
átépítésével. Az építkezés húsz milliójába került a császári
kincstárnak, az ezredesből pedig soron kívül tábornok lett. És most két
jószága volt Litvániában és ő már csak szórakozásának élt. Az elhízott
kis öreg úr ezt asztmatikus hangon, szinte gyermekes naivsággal beszélte
el, az apró két kalmuk-szeme pedig úgy ragyogott, mint Edit mellén a
pók.
Később látogató érkezett az asztalukhoz, egy hírneves bécsi énekesnő,
akivel Edit három nap óta szenvedélyesen összebarátkozott. Csinos,
barna, alamuszi arcu és bársonyos hangú asszony volt. A nagyterem
hamarosan kiürült, az aranykígyó azonban, aki kissé becsipett a
pezsgőtől, nem akart még lefeküdni. Eleintén valósággal szikrázott az
elmés és kedves ötletektől, amikor azonban Balázsovics szokása szerint
csipkedni kezdte, vérfagyasztó kiméletlenséggel vágott vissza. Ilyenkor,
ha erőt vett rajta az az állapot, amelyet ő maga őszinteségi görcsnek
szokott nevezni, oly kegyetlen, vakmerő és félelmetes tudott lenni, mint
senki más.
Visszatámaszkodott a székén, keresztbe vetette a lábát, a keskeny, de
acélkemény ökle ott pihent a csipőjén, mintha a kardja markolatját
fogná; nem is hasonlított nőhöz, inkább ama pompás, szilaj és vakmerő
gascognei testőrökhöz, d’Artagnan bajtársaihoz. Az ajkán és az orra
cimpáján ott ült a gúny, a szemében a megvetés.
– Maga be van csípve és furcsa hangon beszél az emberekkel, – mondta
elnéző fölénnyel Balázsovics.
– Én tényleg be vagyok csípve, – válaszolt Edit, – de ez nem ok arra,
hogy maga embernek nevezze magát…
– Tudom, vadállat vagyok, – mondta ásítva a játékos.
– Dehogy az! A becsületes bestiában van bátorság, erő és vér. Maga egy
gyomor, amelynek két lába és tépőfoga van. Olyan, mint azok a
polip-halak, amelyeket a tenger olykor kilök magából. Hideg, nyálkás és
örökké éhes… Csak egy ösztöne van: hogy lenyeljen mindent, amit elérhet
a csápjaival…
– Nem gondolkozott mindig így, – mondta Balázsovics, azalatt, hogy
cigarettára gyujtott.
– Nem. És ennek köszönheti ön, hogy három napig magára vonta egy olyan
asszony figyelmét, aki magában véve igen hitvány teremtés, de akinek a
cipője sarkában több szív, lélek, fantázia és erő van, mint az ön egész
tetemében.
Mivel Edit ezt mosolygó szájjal, a saját kegyetlenségében kéjelegve
mondta, nem lehetett egyebet tenni, mint kacagni rajta. A tábornok csak
félig értette meg Edit francia beszédjét és a nevetéstől pukkadozva
mondta:
– Aranyos asszonyom, mondjon nekem is valami gorombaságot!
– Mit mondjak önnek, vitéz tábornok? Ha önt rajta kapták volna
diákkorában, amikor csizmát lopott, akkor megkancsukázták volna. De így
csak akkor kapták rajta, amikor már százezreket lophatott és ennek a
szerencsés véletlennek köszönhetem, hogy ma az ön társaságában
vacsoráztam.
Az egyik mágnásfiú, hogy tréfára fordítsa a dolgot, nagylelkűen
feláldozta magát.
– Rólam mit tud, szép művésznő?
– Magukkal nem érdemes egyes számban foglalkozni! Mint tipust megírta
önöket már egy francia író, akinek neve örökké titok lesz előttük. Azt
mondta, hogy magukat gyárilag állítják elő valahol, egyforma
plasztronnal, egyforma fehér virággal a kabátjukon és egyforma
lakkcipővel. Az egész alaknak fölösleges függeléke a koponya. Az is
hallatlan fényűzés, hogy maguk egyenként külön nevet viselnek. Minek?
Elég volna, ha sorszámmal látnák el…
– Most rajtam a sor, szép asszony, – kiáltotta önfeláldozóan a lengyel.
Edit úgy nézett a szeme közé, mint a harapós ló.
– Kedves lovag, én biztos vagyok benne, de egészen biztos, hogy a
rendőrség valahol már köröztette magát.
A lengyel kissé elhalványodott és harsogva nevetett. Edit pedig fölkelt.
– Ne haragudjanak rám, uraim, hiszen látják, hogy be vagyok csípve…
Ilyenkor mindig undorodom, nemcsak önöktől, de magamtól is… Az én szívem
egy temető, telve rothadó emlékekkel. Maga is köztük van, Balázsovics.
Engem tisztává és éppé tehetne ma is egy férfi, egy igazi férfi. De azok
vagy nagyon ritkák, vagy nem járnak arra, ahol én megfordulok…
– E szerint Szitnyay György sem férfi? – kérdezte Balázsovics.
Edit szomorú mosollyal nézett Györgyre.
– Dehogy az! Ő ma is tacskó. Gyerek. De lehet, hogy még férfi lesz
belőle. Akkor azonban nem fog egy asztalnál ülni sem magukkal, sem
velem… Komm, Karolin!
Az utóbbi fölszólítás a bécsi énekesnőnek szólt. Az aranykígyó kezet
fogott Györggyel, aztán katonásan összecsapta a sarkát az urak előtt és
aludni ment.
A gavallérok egy ideig még együtt ültek. Esti ruhában, hófehér ingmellel
ültek ott valamennyien, most mégis az a kényelmetlen érzésük maradt,
mintha egy csomó rongyos és mocskos csavargóból álló társaságban
volnának. Egészben véve mindegyikük elhitte azt, amit Edit a többiről
mondott.
– Gyertek hozzám még egy pohár pálinkára! – mondta Balázsovics.