A Városligetben összetalálkozott egy futólagos ismerősével, valami Bakó
nevű úrral. Bakó megszólította és mivel kitünt, hogy egyiküket sem
érdekli a lóverseny és hogy a testmozgás kedvéért járnak csak, együtt
folytatták sétájukat.
Bakó előkelő, de elszegényedett délvidéki család fia volt és
félesztendővel ezelőtt tért csak meg Braziliából, ahol húsz esztendőt
töltött, mint farmer. Mint szegény ember ment ki és erős munkával
sikerült neki tisztességes vagyont szereznie. A fővárosi társaságban
szerették és tisztelettel tekintettek rá, mivel azonban mindig és
kizárólag csak Braziliáról akart beszélni, sokan bizony nevetségesnek is
találták. Úgy járt, mint azok a vitéz katonák, akik késő vénségükig nem
tudnak szabadulni az erős benyomásoktól, amelyeket a háborúban nyertek.
Jó két órát sétáltak együtt a Stefánia-úton és Bakó egész idő alatt a
braziliai élményeiről beszélt. Szerinte minden európai ember, aki némi
tőkével és kellő kitartással van megáldva, odaát vagyont szerezhet. Ő
maga hatezer forinttal szerezte a farmját, azóta persze megdrágult ott
is a föld és a munkaerő, de húsz-huszonötezer forinttal ma is bárki
megvethetné egy nagy vagyon alapját…
Elbeszélésének hatása alatt György még az este elhatározta, hogy
Braziliába fog menni… Ki fogja magát ragadni ebből a langyos posványból,
teli tüdővel fogja szívni a szabad őserdők levegőjét, küzdeni fog, meg
fogja találni önmagát és meg fogja érteni az életet. El Braziliába! A
gondolat, hogy egy ismeretlen, exotikus világban új emberré lehet,
fölvillanyozta és mámorossá tette. Biztosra vette, hogy az oceánon túl
tüstént meg fogja találni mindazt, ami itt hiányzott az életéből: az
akaraterőt, a szívósságot, a harci kedvet, az erőt. A tépelődő, az
életet átálmodó tunyaságát pedig el fogja hagyni a vén Európával együtt.
Alig aludt valamit az éjjel. Minél többet hánytorgatta ötletét, annál
jobban megtetszett az neki. A fantáziája elé varázsolta már a jövendő
lakóhelyét is. Egy csinos faházban fog lakni, a mahagoni-erdő tisztásán.
Aféle tornyos, erkélyes, zöldtetejű nyaralóban… A kerti lépcső előtt a
barnaarcú szolga fogja a paripa kantárát, ő maga pedig, a szigorú, de
cselédjei által imádott gazda, napbarnított arccal, panamakalappal,
selyemingben és könnyű csizmában jön a lépcsőn… Mint mindig, a
fantáziája most is a mellékes külsőségek kidolgozásában gyönyörködött.
Másnap fölkereste Bakót és előadta neki tervét. Bakó láthatólag nem igen
bízott Szitnyay vállalkozásának komoly voltában, de azért készségesen
megadta neki a kívánt fölvilágosítást és ajánlóleveleket is igért neki
braziliai barátjai számára.
György aztán növekedő türelmetlenséggel fogott hozzá az úti
készületekhez. A lakásának egész berendezését eladta, potom áron
természetesen. A sok művészies lim-lom, amelyet az aranykígyóval
folytatott komoly és hosszú eszmecserék után keresgélt össze nemrégiben,
mind az ószereshez vándorolt. Semmit sem akart magával vinni, csak némi
ruhát és minél több pénzt.
Az utiterv szerint Genovában fog hajóra szállani. Az olasz kikötővárosba
Fiumén és Velencén át utazik. Hogy útba ejthesse Abbáziát…
Két nappal ezelőtt ugyanis egy levelezőlapot kapott Abbáziából. Edit
küldte. Ez volt az első életjel, amelyet elutazása óta magáról adott.
Három szó volt a lapon: „Rád gondol – Edit“. György valami forróságot
érzett a szíve tájékán… Mi ez? Megbánta volna Edit, hogy megvált tőle?
Visszasírja már a hűtlenül elhagyottat? Ki tudja! Annyi bizonyos, hogy
ok nélkül nem küldte üzenetét… Különben most már mindegy! Sem Editnek,
sem Magyarország valamennyi asszonyának nincs fölötte annyi hatalma,
hogy megállítsa útjában. De aztán meggyőzte magát, hogy életében még
egyszer szembe kell állnia az aranykígyóval. A férfias büszkesége úgy
kívánja, hogy az asszony, aki utóljára mint megalázott és megunt
szerelmest látta, még egyszer lássa mint szabaddá lett és erős akaratú
férfit…
És még valamit kívánt a férfias büszkesége: hogy egyik ékszeres boltban
vásároljon egy háromezer forint értékű ékszert. Egy csattos tű volt,
amely egy óriás pókot ábrázolt; a pók teste szokatlan nagyságú, remek
tűzü smaragd volt. György visszaemlékezett rá, hogy Edit gyakran
emlegette ezt a pókot, amelyet ismert és amelyre több ízben alkudozott
is. Séta közben olykor az ékszeres bolt felé került, csak azért, hogy
megnézze a pókot. Valósággal bolondja volt az ékszernek. Arra is
visszaemlékezett most Szitnyay, hogy Edit lakása és ékszeres doboza teli
volt ajándékokkal, amelyeket imádóitól és tisztelőitől kapott. Ő maga,
néhány apróságon és sok virágon kívül sohasem ajándékozott neki semmit;
Edit megtiltotta neki és ő komolyan vette a tilalmat. Most már tudta,
hogy ő is csak annyi volt Edit szívében, mint a többi férfi, – most meg
is akarta fizetni, mint a többi.