Edit távollétében megint sok szabad ideje volt Szitnyaynak. Mivel végleg
kiábrándult irodalmi terveiből és valósággal meggyűlölte a lakását,
amelynek minden zuga az aranykígyóra és a halhatatlanság opium-álmára
emlékeztette, idejének nagy részét megint a kaszinóban töltötte. Órákon
át heverészett a széles angol bőrkereveteken és örökös tétlensége végül
azt a förtelmes érzést keltette föl benne, hogy ő eleven holttest, amely
megfigyeli a maga lassú föloszlását.
Egyszer eszébe jutott, hogy jó volna, ha kiragadná magát ebből a
szégyenletes állapotból és valami rendes foglalkozás után nézne. Rendes
foglalkozás alatt természetesen állami hivatalt értett. Tett is néhány
kisérletet, hogy hivatalba jusson, a siker azonban nem volt bíztató.
Politikai körökkel sohasem volt bizalmas összeköttetése. (Míg gazdag
volt és független, a nagyurak módjára kissé lenézte a foglalkozásszerű
politikusokat, akiket ő is rosszízlésű és többé-kevésbbé kétes jellemű
embereknek tartott.) Az arisztokráciában voltak jó ismerősei nagy
számmal, ezek azonban osztályuknak önfentartó ösztönével ridegen és
szinte félénken elzárkóztak a sülyedő ember elől.
Kitudódott, hogy Szitnyay társadalmi állása a gazdagságához és a
függetlenségéhez volt kötve; amint elvesztette az utóbbiakat,
megsemmisült az előbbi is. Kitudódott továbbá, hogy nincsenek barátai,
csak többé-kevésbbé udvarias ismerősei vannak.
A nagyurak előszobáiban eltöltött végtelenül hosszú órák és több lealázó
tapasztalás után meggyőződött róla, hogy nincs az országban ember, aki
előtt némi fontossággal bírna az ő boldogulásának, vagy végleges
pusztulásának kérdése. Annak az életmódnak, amelyet Budapesten
folytatott, az lett a következménye, hogy senkisem tekintette már komoly
embernek. Ezt nem is nagyon titkolták előtte.
Akkoriban jutott dülőre válópörének ügye. Az erdélyi egyházi bíróság,
amely előtt a régi kényelmes joggyakorlat szerint a per folyt, kimondta
a házastársak végleges elválasztását. Erről elsőnek az öreg Naszódy
értesítette a kaszinóban. A volt após láthatólag meg volt róla győződve,
hogy kedves ujságot mond Györgynek. Ő most tényleg bizonyos barátságot
érzett a volt veje iránt, aki már nem akart tőle semmit, még annyit sem,
hogy meghaljon és ráhagyja a vagyonát. Naszódy ez alkalommal sóhajtva
emlékezett meg Irma leányáról, akinek „elment az esze“, hogy hozzá akar
menni „ahhoz a Jordánhoz“. A tanárt fanatikusan gyűlölte az öreg a gőgös
modora miatt. Valószínű azonban, hogy akkor is gyűlölte volna, ha Jordán
történetesen a világ legudvariasabb embere.
Szitnyay az utóbbi időben csak egyszer látta Irmát az utcán. Akkor is
csak futólagosan. A volt hitvese láthatólag kerülte a nyilvánosságot.
Mivel György lelke akkoriban a beszámíthatatlanságig mámoros volt az
aranykígyó tüzes és fantasztikus lényétől, a véletlen találkozásuk oly
kínosan hatott rá, mint a farsangoló emberre a temetési menet.
Ösztönszerűen megérezte, hogy Irma ellenszenve most már megvetéssé
változott és hogy az asszony György mostani életmódjában a maga
igazolását látja.
Az öreg Naszódy szeretett a maga módja szerint filozofálni és minden
ilyennemű elmefuttatásának az volt a tanulsága, hogy ő mindent jobban
tud a többi embernél és hogy mindent előre megmondott. Egy nap így szólt
Györgyhöz:
– No, ugy-e megmondtam, hogy ne fizesd ki a kártyatartozásodat
Balázsovicsnak?
– Miért jut ez most eszedbe?
– Mert most már magad is beláthatod, hogy ostobaság volt.
– Nem látom be.
– Akkor nem is vagy okos ember, barátocskám! Te föláldoztad a
vagyonodat, hogy megmentsed a becsületedet. Úgy okoskodtál, hogyha nem
fizetsz, akkor mindenki gazembernek fog tartani. Ha meg fizetsz, akkor
gentlemannak fognak tartani… Én akkoriban megmondtam neked, – emlékszel
még, a fogadóban? – hogy hamis a számításod… Az igazság az, hogy akinek
pénze van, az mindig gentleman marad, ha nem is a kaszinóban, de másutt.
Akinek pedig nincs pénze, az komisz ember, a kaszinóban is, másutt is.
Te tulajdonképpen a kaszinó kedvéért dobtad el a vagyonodat, a kaszinó
pedig ma mégis fütyül rád!
– Hogy érted azt?
– Mindenki azt beszéli rólad, barátocskám, hogy Vivó Edit pénzén
uraskodol…
György háttal ült az ablaknak, az arca árnyékban volt, Naszódy nem is
látta, hogy krétafehérré változott. Az öreg mekegve nevetett.
– Hát érdemes annyit törődni az embernek ítéletével? – kérdezte. – Ők
kutyába se veszik, hogy az úgynevezett becsületedért föláldoztál egy
félmilliót és elhiszik rólad, hogy egy színésznő konyháján élősködöl…
Ugy-e megmondtam, barátocskám, a szegény ember komisz ember?
Az öreg talán nem is akarta Györgyöt megsérteni, csak be akarta neki
bizonyítani, hogy mély ismerője az életnek és az emberiségnek. A
körmönfont furfangjával gyermekes és együgyü cinizmus párosult és így
olykor kimondott olyan dolgokat, amelyeket bátrabb és férfiasabb ember
sohasem mert volna kimondani.
– Kitől hallottad ezt? – kérdezte Szitnyay.
Valami lehetett a hangjában, ami gyanakodóvá tette Naszódyt. Nem akart
többet vallani, ötölt-hatolt, amikor pedig észrevette, hogy György
szívében mérhetetlen harag erjed, ijedten és makacsul letagadta azt is,
amit mondott.
– Mi jut eszedbe, barátocskám? Te félre értettél! Ki merne rólad ilyet
mondani? A dolog másképpen volt, majd elmondom, hogyan… Tegnap itt
beszélgettek az emberek… Vagy tegnapelőtt volt? Azt kérdezte valaki,
hogy sok pénzedbe van-e Vivó Edit? Tudni akarta, hogy mennyi apanázst
adsz neki… Azt hiszem, olyan ember lehetett, aki maga is pályázik Editre
és meg akarja csinálni a maga kalkulusát… Ekkor másvalaki azt mondta,
hogy semmit se fizetsz neki, Edit szerelemből szeret… Hogy Balázsovicsot
koppasztja, de téged szeret… Ennyi az egész! Ezért legföllebb
Balázsovics haragudhatnék, mert koppasztani csak a tökfilkót szokás, te
inkább büszke lehetsz rá, hogy ilyen asszony szeret… Hogy kik voltak az
illetők? Azt bizony nem tudom, barátocskám. Azelőtt sohasem láttam őket
a kaszinóban, azóta sem… Alkalmasint vidéki urak, akik ritkán járnak
föl…
Szitnyay biztosan tudta, hogy az öreg most már hazudik, mert megijedt.
Az imént azonban igazat beszélt. Többet is mondhatna még, ha akarna,
csakhogy most már harapófogóval sem lehet kiszedni belőle az igazságot.
Ha most ököllel menne neki György, akkor alkalmasint levetné magát a
szőnyegre és sikítana, mint egy asszony, de semmit sem vallana. Az
arcátlanságánál csak a gyávasága volt nagyobb és ez mindig megvédte,
mint a sünt a tüskéi.
Ez délelőtt történt, amikor csak ketten voltak a társalgóban. Versenynap
volt és a kaszinó tagjai, köztük sok vidéki birtokos, nagy csapatokban
jöttek ebédhez. A termek megteltek velük és lenn, az ablakok alatt,
hosszú sorban vártak a kocsijaik.
Szitnyay fakó arccal és véres szemmel járt-kelt a vidáman beszélgető
csoportok közt. Harcra készen, mint a kivert bika, keresett valakit,
akire rázúdíthatná gyilkos haragját.
Eddig vak volt, de gyanakodása látóvá tette és most meggyőződött róla,
hogy ő már nem tagja ennek a társaságnak, amellyel együtt él. Nem lökik
ki maguk közül, de nem is azonosítják magukat vele. Mindenki fogadja a
köszöntését, de senki sem köszönt rá. Nem fordítanak neki hátat, de nem
is látják meg. Akit megszólít, az udvariasan válaszol neki, de arcán a
csodálkozás kifejezése látszik. Különböző vármegyékből való urak, akik
régóta nem látták egymást, hangos örömmel rázzák egymás kezét.
Ebédlő-társaságokba verődnek, meghívják egymást a kocsijokba, közös
terveket szőnek estére. Csak Szitnyaynak nem örül senki, csak őt nem
hívja senki. Az emberek bizonyára nem állapodtak meg abban, hogyan
viselkedjenek vele szemben, a modoruk mégis csodálatosan egyforma. Úgy
bánnak vele, mint a közömbös és jelentéktelen emberrel szokás, akinek
jelenléte zavarja a társaságot, de akit eltávolítani még sem lehet.
Később kiürült a társalgó, az urak mind az ebédlőbe mentek. Szitnyay
elhagyta a kaszinót és egyedül megebédelt egy vendéglőben. Délután,
mivel nem tudott magával mit kezdeni, kisétált az Andrássy-útra.
Mellette hosszú kocsisorban robogtak el a lóversenyre siető emberek. Sok
jó ismerőse volt közöttük, több rokona is, de senki sem ismerte meg a
gyalogembert. Neki már csak akkor szoktak köszönni, ha meg kellett őt
látni, – a kocsiról nem kellett meglátni. Még Rodek báró sem vett róla
tudomást, a szitnyai szomszédja. Pedig a báró kocsija majd elgázolta,
amikor átkelt az úton.
– Elzüllött ember vagyok! – mormogta magában György.