Azt hitte, hogy sohasem fog többé kitavaszodni és ime, most március
eleje volt és ragyogó fehér felhők vonultak el Budapest háztetői és
kupolái fölött, az ablakokban és az emberek szemében visszatükrözött a
reggeli verőfény és az utcákon finom, epedő virágillat áradozott…
György már négy hónap óta lakott a fővárosban.
Az első pár hetet a lakása berendezése vette igénybe. Ez a lakás volt
jövendő életének szimboluma, afféle eredeti kis poétafészek, a
rabságából kiszabadult ember búvóhelye. A családi képeket és azt a
néhány kedves butordarabot, amit fölhozatott Szitnyáról, jól el lehetett
benne helyezni. A keleti szőnyegből rögtönzött sátor, néhány régi
fegyver, a Rákóczi-féle hadi lobogó, egy gitár és hasonló festői
emléktárgyak művészi karaktert kölcsönöztek a kis szalonjának. Egyetlen
nagyúri fényűzést itt is megengedett magának: a kandallóét; úgy
okoskodott, hogy nem is lakás, ha nincs benne kandalló. A
dolgozó-szobában a múzsának szentelt oltárként terpeszkedett óriás
íróasztala. Az asztal fölött márvány női alak állott, aki arany
babérkoszorút nyújtott feléje. Ezt a szimbolumot György ugyan
szerénytelennek találta, de Vivó Edit, aki a Glóriát egyik
műkereskedésben fölfedezte, rákényszerítette ötletét. A falakat a
Szitnyáról hozott könyvespolcok borították. A könyvek nagy része ugyan
politikai és gazdasági ócskaságokból tellett, de mivel igen szép
disznóbőr-kötésben pompáztak, Edit amellett szavazott, hogy meg kell
őket tartani mint szobadíszt. A fehér kályhára valami szobor illett
volna és György talált is a régiségkereskedőnél egy érdekes
Voltaire-szobrot. Bár nem ért még rá, hogy elolvassa Voltaire munkáit,
dekorativ okokból mégis őt választotta dolgozó-szobája géniuszának.
Mivel a rendezgetésnél Vivó Editet illette meg a döntő szó, a kész lakás
nem is annyira György, mint inkább az ő szeszélyes és pompakedvelő
egyéniségéhez illő keret lett.
A birtoka eladása után körülbelül még negyvenezer forintnyi készpénze
maradt Györgynek. Számítása szerint az összegnek addig kellett tartania,
amíg írótollával új pénzforrásokat tud fakasztani. Hogy ez az idő
hamarosan be fog következni, abban nem is kételkedett; az Edit
határtalan bizalma sugalló hatással volt a tulajdon önérzetére is.
Időközönként eljárt a kaszinójába is. Mivel mindenki tudta, hogy
pontosan megfizette Balázsovicsnak tartozását, ebben a körben, ahol
egyébként is sok a tönkrement földesúr, mitsem változott a társadalmi
helyzete. A régi barátainak nem igen beszélt a terveiről és azok
természetesen óvakodtak is, hogy valami túlságos érdeklődést mutassanak
a magánügyei iránt.
Mindjárt néhány nappal azután, hogy áttette lakóhelyét Budapestre, az
arany kígyó elfelejtette és vele is elfeledtette Szitnyán tett
fogadalmát, hogy baráti viszonyuktól mindig távol fogja tartani a
szerelmet. Az író Editnél volt és fölolvasta neki az Alvajáró (ez volt
színművének címe) legújabb jelenetét. A színmű hőse örök időkre búcsút
mond ősei birtokának és a családi kriptájánál összetalálkozik Eszterrel,
a pénzember ideális lelkű leányával. Ez volt a darab főjelenete. A
párbeszéd, amely a kripta előtt folyik, valósággal elragadta Editet. Egy
kis pamlagon ült Györggyel szemben, a lámpaernyő zöld árnyékában. Ajkát
harapdálva figyelt rá, a szeme pedig világított, mint egy aranyszőrü,
óriás macskáé. Amikor a szerző befejezte fölolvasását, egyszerre azon
vette észre magát, hogy karjaiban tartja Editet, aki reszket és
egyszerre nevet is, sír is.
Később az asszony mégis szükségét érezte, hogy kimagyarázza
következetlenségét. Ez a magyarázat a maga merész és szokatlan voltával
megdöbbentette Györgyöt.
– Mondok neked egy nagy titkot, amelyet minden gondolkozó asszony ismer,
de egyik sem árult még el. Nincs női erény! Amit annak szokás nevezni,
azt a férfiak eszelték ki. A nők pedig elvállalták a férfiak kedvéért.
Az együgyü nők hisznek benne, bár nem értik meg, a gondolkozó nők
azonban tudják, hogy az erény nem az ő szívükből nőtt, hanem a
férfiéban, az oltotta beléjük. A nő nem erényes, hanem vagy szerelmes,
vagy közömbös. A szerelmes nő, aki önzésből vagy gyávaságból megtagadta
magát attól, akit szeret, a szíve mélyén épp annyira erkölcstelennek
érzi magát, mint a közömbös asszony, aki önzésből odaadja magát annak,
akit nem szeret. A nőnek nincsenek elvei, neki csak szíve és
idegrendszere van. Minden elv és ideál, az erényé is, a férfi kreációja…
Editben különben páratlan lelki alkalmazkodó képesség lappangott. Ő
mostanában csak Györgynek és György által akart élni. Ő volt az arany
serleg, amelynek mindig az volt a tartalma, amit beleöntöttek. György
kedvéért megint egyszer teljesen átalakult. Azzá az asszonnyá lett,
akire az írónak szüksége volt. Még a külsőségeiben is.
Egyébként nagyon szerette az egyszerü angol ruhákat, mostanában mégis
csak csipkéket akart viselni, puha, villogó prémet. Az ajkán, a
szemében, állandóan ott ült a meghatott, kissé fájdalmas és alázatos
mosoly, amelyet a Györgyhöz hasonló asszonyos férfi ellenállhatatlannak
talál. Egy személyben anyja, kedvese, cselédje és múzsája kívánt lenni.
Ha szeretett, rendesen csak rövid ideig tartott szenvedélye, de amíg
tartott, egész és becsületes érzés volt. Nemcsak a jelenjét, még a
jövőjét, sőt a multját is oda akarta ajándékozni a szeretett férfinak. A
multja csodálatosan sok bánatot és gondot okozott neki mostanában.
Egy este nagyon szomorúnak találta György. Meg akarta csókolni, de Edit
keserűen kiszabadította magát karjaiból.
– Barátom, ne nyúlj hozzám! Te tiszta és nemes ember vagy és az én
érintésem csak szerencsétlenséget és bánatot hozhat rád… Legjobban
tennéd, ha menekülnél előlem… Te nem ismersz engem! És méltatlan vagyok
hozzád! Romlott, gonosz, boldogtalan asszony vagyok… A legboldogtalanabb
asszony a világon… Ezt most érzem csak, amióta téged szeretlek.
A szőnyegen ülve, könnyek közt beszélte el Györgynek élete egész
történetét. A legrettenetesebb gyónás volt, amelyet szerelmes asszony
valaha férfiúnak tett. Semmit sem hallgatott el. Eddig úgy élt, mint egy
gonosz és vérengző fiatal fenevad, amely kíméletlenül követi a maga vad
ösztöneit. Most megtört, síró és szerelmes asszonyként ült a szerelmese
lábánál és a lehetetlent kívánta, hogy még egyszer gyermeklánnyá
lehessen, aki a kolostori iskola tiszta és hűvös homályából lép György
elé. Nem akart előbb fölkelni a szőnyegről, amíg György ki nem
jelentette, hogy megbocsátja az elmultakat…
– Én ismerem az asszonyi nemnek egy titkát, – mondta Szitnyay. – A nő
minden szerelmével újjá születik. Más jellemet, más gondolkozást, sőt
más vérmérsékletet vesz föl. Most olyanná leszel, aminőnek én akarlak…
Ez az elmélet láthatólag megnyugtatta Editet.
Egy más alkalommal olyasmit mondott, ami pillanatra komolyan
megrémítette Györgyöt.
– Van valami barátom, akire olykor a félelemtől vacogó fogakkal kell
gondolni! Én egész életemben mindig nagyon csapodár voltam. Különösen
azokat úntam meg hamar, akik nagyon is szerettek…
György el akarta hallgattatni az asszonyt, de az makacsúl folytatta:
– Nem, erről most beszélnünk kell! Én attól félek, hogy előbb-utóbb meg
foglak csalni téged is! Esküdjél meg, hogy vigyázni fogsz rám, hogy nem
hagysz magamra… Ha gyanúd van rám, ha azt tapasztalod, hogy nem vagyok
már az, aki voltam, akkor verj meg, vagy ölj meg, de ne eressz vissza
oda, ahonnan kiszabadítottál…
Kétségbeesetten szorította magához Györgyöt, mintha már hallaná a gonosz
démon szárnysuhogását, aki el fogja őket választani egymástól.
Szitnyay tudta, hogy Edit most még sokkal szenvedélyesebben ragaszkodik
hozzá, mint ő az asszonyhoz, azért nem is vette túlságosan komolyan
ezeket a kifakadásokat.
Közbe szorgalmasan dolgozott a darabján. Más irodalmi munkával nem is
akart egyelőre kisérletet tenni, nehogy – mint mondta – aprópénzre
váltsa föl a tehetségét. Egy csapással akarta meghódítani a helyet,
amely az irodalomban megillette. A dolgozó-szobája forró levegőjében
mesés színpompával bontakozott ki a drámai épület. Edit, aki egész
életében fittyet hányt a világ itéletének, naponta meglátogatta Györgyöt
a lakásán. Ezt részben azért tette, mivel titokban, anélkül, hogy be
merte volna vallani, igen féltékeny természetü volt és állandó
ellenőrzés alatt kívánta tartani szerelmesét, részben pedig azért, mivel
kimondhatatlanul jól érezte magát a kis lakásban, amelynek levegőjével
magába szívta György egyéni illatát. Olyankor is jött néha, amikor
tudta, hogy a lakás gazdája nincs otthon: ilyenkor virággal töltötte meg
a vázákat és órákig elábrándozott az íróasztal előtt. Mint a színpad
avatott ismerője, tanácsokat is adott neki munkaközben. (Alapjában véve
persze a szép asszony is, mint minden igazi színész, keveset értett csak
a színpadi hatás tehnikájából. A tóvidéket és a víz fényhatásait is
mindenki ismerheti, csak éppen a hal nem, aki benne él.)
December vége felé Edit személyesen adta át az Alvajárót a színház
igazgatójának. A dolog jó ideig húzódott, amiben a művésznő bizonyos
kenyéririgy író-mesteremberek cselszövéseire következtetett. Ő egyébként
annyit magasztalta már művészi és írói körökben az Alvajárót, hogy egyes
embereket tényleg idegessé tett vele.
Györgyöt nagyon elkedvetlenítette, amikor hírét vette, hogy az
igazgatóság az ő darabját határozottan rossznak tartja. Edit azzal a
meglepő kijelentéssel próbálta megvigasztalni, hogy a színháznál senki
se ért hozzá és tucatszámra sorolta föl az eseteket, amikor a
tapasztalás csattanósan meghazúdtolta a szakemberek előzetes bírálatát.
Ha hinni lehetett neki, akkor a színháziak ócsárló bírálata magában véve
már biztosítéka volt a sikernek.
Szokott makacs energiájával aztán maga dülőre vitte az Alvajáró sorsát;
röviden kijelentette az igazgatóságnak, hogy ő el akarja és el fogja
játszani Eszter szerepét és kész megválni a színháztól, ha nem
teljesítik kívánságát. Igy aztán kitűzték a darabot március végére,
abban a biztos tudatban, hogy ez újabb meddő áldozat lesz a művésznő
szeszélyeinek oltárán.
A próbákon némileg megváltozott a színészek véleménye a darabról. A
csengő tirádák, amelyeket a szerző a szájukba adott, megkedveltették
velük szerepüket és sokan közülük most már valószínünek tartották, hogy
az Alvajárónak nagy sikere lesz. E kérdést illetőleg bámulatosan
ellentmondtak egymásnak a vélemények és vita közben olykor kikérték
egy-egy régi színházi szolga vagy diszítő nézetét is.
A közönség visszautasította a darabot. Túlságosan naivnak, hazugnak és
unalmasnak találta. György, aki egy másodemeleti páholy mélyéből nézte
és szenvedte végig az előadást, nagy keserűségében maga is megzavarodott
önbizalmában. Már a főpróba is nagyon leverte. Amit a színpadon tettek
és mondtak, az oly idegen volt hozzá, mintha akkor látta és hallotta
volna első ízben. A színpadi perspektívában eltorzult és megváltozott
minden. Oly csodálkozással nézte végig a maga darabját, mint a
becsületes kontár-festő a plafondképet, amelyet műtermében festett és
amelyet valami nagy terem padmalyán lát viszont. Amit a munka lázában
felségesnek és ragyogónak talált, az most kicsinyesnek és színtelennek
tetszett. Az első fölvonás végén teljesen elvesztette már a bátorságát,
nevetségesnek és szánalmasnak találta a maga vállalkozását és valóságos
fizikai rosszúllétet érzett.
Az előadás különben is rossz volt és maga Vivó Edit, aki egyébként
királyi fölénnyel uralkodott a közönségén, tisztelőinek seregét ezúttal
a rossz játékával lepte meg. Az ő energikus, tüzes egyénisége mindig
csütörtököt mondott, valahányszor passziv és szentimentális szerepekben
próbálkozott meg.
Amikor észrevette, hogy a közönség közömbösen fogadja a jelenéseket,
amelyektől óriás sikert várt, maga is elvesztette a szívét. A második
fölvonásban már ízléstelen és hazúg volt a játéka. A jéghideg áramlat,
amely a nézőtér felől megcsapta, őt is valósággal beteggé tette.
Fáradtan, idegesen és kedvetlenül vonszolta magát végig öt felvonás soha
véget érni nem akaró homoksivatagán és ami a darabban még igazi érték
csillogott, amellett most már közömbösen haladt el. Azok a gyönge
tapsok, amelyek Budapesten a bukást szokták jelezni, föl-fölhangoztak
minden felvonás után, a művésznő azonban egyszer sem lépett a függöny
elé, ő már akkor egész szívével gyűlölte és megvetette a plasztronos
csőcseléket, amely a színházat betöltötte. Az igazgató maga kárörömmel
nézte a bukást, amely őt igazolta.
György az előadás után hazament a lakására. Nem beszélték ugyan meg
Edittel, hogy találkozni fognak, de mivel az utóbbi időben az asszony
minden este eljött hozzá, biztosra vette, hogy ma is látni fogja. Ha
sohasem jött volna, ma jönnie kell! Edit azonban nem jött.
Egy végtelen hosszú éjszaka után, amelyet igen nyomorultul töltött,
György elolvasta a lapokat. Valami halvány reménye volt még, hogy
egyik-másik az előbbkelő kritikusok közül észre fogja venni az Alvajáró
irodalmi értékét, amely előadás közben elveszett… A lapok azonban átlag
kegyetlenül bántak el vele. Egyhangúlag konstatálták a megérdemelt
bukást, egyik-másikuk pedig élesen támadta a színházi igazgatóságot,
hogy miért ád helyet színpadján ilyen dilletáns kontároknak. Vivó Edit
játékát csodálatosképpen mind magasztalták. Irtak a nagy művésznő
heroikus kötelességtudásáról, amellyel egy nem neki való föladatot
igyekezett megoldani és a bukás teljességét abban látták, hogy még a
nagy művésznő remek játéka sem tudott változtatni a darab sorsán.
Egy hírlapot mégis talált György, amely némi jóakarattal emlékezett meg
róla. A lapba az öreg Kovács írt, a színi kritikusok nagytekintélyü
nesztora, akiről azt beszélték, hogy jó ideig Vivó Edit kedvese volt és
hogy ő fejlesztette nagyra a művésznő tehetségét. Kovács azt írta, hogy
az Alvajáró bemutatója azt a benyomást tette rá, mintha egy tehetséges
ember nem neki való témán vérzett volna el. Valószínünek mondta, hogy
Szitnyay a könnyebb műfajokban figyelemreméltót tudna produkálni… Ez
mégis csak némi enyhítő balzsam volt.
Reggelinél aztán igen kellemetlen meglepetés érte a szerzőt. Edit írt
neki. Tudatta vele, hogy rosszúl érzi magát, ma képtelen arra, hogy
eljátssza a fárasztó szerepet. Már értesítette is az igazgatót, aki
gondoskodott róla, hogy más darabot tűzzenek műsorra… Egyébként arra
kérte Györgyöt, hogy ebédeljen a betegágya mellett…
Kovács, a hírneves műbíráló, a szerkesztőségi szobájában dolgozott. Ez
az ember, aki nem volt még ötven esztendős sem, évek óta már az öreg
névre hallgatott. Olyan feje volt, mint a megszürkült medvének, a
termete pedig nevetségesen elhízott, mint a tehéné. Csak a szeme volt
szép, az orra, meg a finommetszésü szája mutatta, hogy elmés ember.
Valaha nagyon szeretett írni, később megúnta az írást és akkoriban őt
mondták a főváros leghíresebb elbeszélőjének; újabban azonban már a
gondolkozást is únta.
Róla azt beszélték a beavatottak, hogy ő volt az egyetlen férfi, akit
Vivó Edit valóban szeretett.
– Ő ismert engem, – mondta olykor az aranykígyó, – uralkodni is tudott
volna rajtam, ha akart volna… De nem akart!
A viszonyuk elég különös módon ért véget. Kovács egy nap, minden
bevezetés és előkészítés nélkül a következő levelet írta az
aranykígyónak:
„Én elkészültem. A doktorok ma konstatálták rajtam, hogy elmeszesednek
az ereim. Te nem születtél betegápolónak. Nem megyek többet hozzád és te
se gyere többet“.
Edit sírt is, nevetett is a levelén. De Kovács igazat mondott: az
aranykígyó nem született betegápolónak. Annyira üde, erős és egészséges
volt, hogy nem értette meg a szenvedést, utálatosnak és nevetségesnek
találta a beteg embert, különösen a beteg férfit.
Ehhez a Kovácshoz most belépett a szerkesztőségi szolga és jelentette
neki, hogy Szitnyay György úr kíván vele beszélni, Kovács annyit tudott
csak Györgyről, amennyit minden fővárosi ember tudott; hogy elkártyázta
a vagyonát, hogy válófélben van a feleségétől és hogy egy igen
ügyefogyott színdarabbal blamálta magát. Szóval: annyit tudott róla,
hogy Szitnyay egyike azoknak az uraknak, akik kifogástalan életet élnek,
amíg a nagy vagyon és a társadalmi hagyomány által kijelölt vágányon
haladnak, de rögtön ízléstelenségeket követnek el, mihelyt valami
véletlen kizökkenti őket a sinekből és a maguk lábán kénytelenek járni.
– Egy kéréssel jöttem, – kezdte a látogató. (Aki a szerkesztőségekbe
jár, többnyire így szokta kezdeni.)
Kovács egy fájdalmas pillantást vetett az előtte fekvő kéziratra.
– Tessék, de ha szabad kérnem, röviden!
– Néhány elbeszélést írtam… Legyen szíves, olvassa el.
Egy vastag füzetet nyújtott Kovács felé. Az ujságíró valósággal
elhalványodott.
– Miért kívánja ezt tőlem? Ha meg is igérném, sem tenném meg. De mondok
önnek valamit. Keresse ki a füzetből azt az elbeszélést, amelyet a
legjobbnak tart és olvassa el nekem!
György lapozgatni kezdett a füzetben, aztán belefogott az olvasásba. A
szomszédos szobában azalatt egyre szólt a telefon csengője, a
szerkesztőségi szolga pedig háromszor is keresztülment a szobán…
Szitnyay olvasás közben is érezte, hogy rossz dolog, amit olvas. Otthon,
a dologzó-szobájában, egészen másképpen festettek az írásai…
– És most mondja meg, hogy mért olvasta el nekem a novelláját? –
kérdezte Kovács.
– Ön ismeri az Alvajárómat, hiszen írt is róla; most ismeri a legjobb
elbeszélést is, amelyet valaha írtam. Mondja meg, kérem, van nekem
tehetségem az íráshoz?
– Mért akarja ezt tudni?
– Határoznom kell a jövendő életem fölött és én nem képzelek hitványabb
és szomorúbb dolgot, mint üres rögeszmének élni…
– És mért fordult éppen hozzám?
– Ön annyira távol van tőlem, hogy nem fogja érdemesnek tartani, hogy
fölültessen.
– Tehát felelek: önnek semmi tehetsége sincs. A legtöbb átlagos
műveltségü ember, még az is, aki soha életében egyebet nem ír, mint
levelet, tehetségesebb, mint ön.
Szitnyay kissé elhalványodott.
– Ön azt írja a bírálatban, hogy talán a könnyebb műfajokban –?
Az öreg a szavába vágott.
– Sohase törődjék azzal, amit írtam! Amit azonban mondok, azt komolyan
veheti.
György fölkelt.
– Köszönöm!
Amikor már a harmadik szobában volt és betette maga után az üvegajtót,
még látta Kovácsnak élesen megvilágított fejét, amint mereven bámul
utána…
Hazament a lakására. De itt sem érezte jól magát. Itt legkevésbbé. A
művészotthon hangulatkeltő affektáltsága, ez a jól fölszerelt divatos
műhely, amelyből olyan szegényes munkák kerültek elő, bosszantotta és
leverte. A lakása is olyan volt, mint egész élete: más rendezte be neki
és ő nem tudott benne mit kezdeni.
Estefelé elment Edithez. Pedig tudta, hogy ott most nem látják valami
szívesen. Az aranykígyó sehogysem született betegápolónak. Neki
amazon-természete volt, nem apácatermészete. A bukott drámaíró egyébként
is olyan nevetségesen szánalmas istenteremtése! Editnek csak rá kell
néznie és kacagási inger, keserűség és hidegség fogja el. Maga a
megtestesült próza ez az irodalmi sebesült! Az aranykígyó most állandóan
lelkiismereti furdalásokat érez, zavarban van, szégyenli magát. Pedig
ezt a lelkiállapotot nem bírja el sokáig. Mi is történt itt? Zeus
sasmadara lecsapott a földre és egy halandót ragadott föl a felhők közé.
Odafönn látta, hogy nem Ganymed, hanem valami ügyefogyott fickó. Mit
kezdjen most már vele? Tovább hurcolja nevetséges terhét? Kíméletesen
leszálljon vele a göröngyökre? Nem volna sem igazi sas, sem vérbeli
olimpuslakó, ha előbb-utóbb le nem ejtené és egyedül nem folytatná
szilaj repülését…
Vivó Edit egész élete tulajdonképpen örökös tervezgetés és kisérletezés
volt. Erős ember volt, de amellett igazi asszony, akire nézve csak a
férfi teheti teljessé az életet. Mint egy elmúlt kor hatalmas leánya
járta az élet pusztáját és kereste a férfit, akinek kedvéért ő
született. Aki hozzá méltó: az egész férfit. A nagy hódítót, a hőst, a
költőt, a bölcset, a szónokot, a szentet vagy akárcsak a nagyszabásu
gazembert, aki minden idők nagy hetérái vágyainak és álmainak tárgya
volt. Tehetett ő róla, hogy mindig csak félemberek kerültek a karmai
közé?
Egyelőre úgy segített magán, hogy megint egyszer asszonnyá változott.
Asszonnyá a szó leghétköznapibb értelmében. Idegeskedett, szeszélyes
volt, pletykákat szőtt és rágalmazta embertársait. Százszor is föltette
magában, hogy nem fog többet az Alvajáróról beszélni, de azért egyébről
sem beszélt, mint a szerencsétlen darabról. Szidta az igazgatót, a
színészeket, a sajtót és a közönséget. Aztán egy hosszú, epés pauzát
tartott – és György megérthette, hogy ez neki szól.
Ha visszagondolt a fanatikus próféta-kultuszra, amelyet Edit nemrégiben
még vele űzött, igen szemérmetlennek kellett találnia az aranykígyó
mostani viselkedését. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy
valósággal bele ne szeressen Editbe. Eddig csak szerettette magát vele,
de most forró és emésztő szerelmi láz vett rajta erőt.
Akkoriban támadt az a hirtelen gondolata is, hogy örökre magához fogja
láncolni az aranykígyót. Egy bizalmas órában, amikor Edit megint valami
kis melegséget és gyöngédséget juttatott neki, fölajánlotta neki, hogy
feleségül veszi. A következő pillanatban már érezte, hogy többé jóvá nem
tehető ostobaságot mondott. Az asszony meredten, szinte ijedten nézett
reá. Nem beszéltek többé erről, de György tapasztalhatta, hogy Edit e
pillanattól fogva még jobban meghidegült irányában.
Egy este kellemetlen meglepetés érte Györgyöt. Editnél találta az
apósát, az öreg Naszódyt. Az aranykígyó életében kétféle időszak
váltakozott: vagy egy emberé volt, vagy az egész világé. Ha szeretett,
akkor únta az embereket és elzárkózott előlük. Ha üresen járt
fantáziájának malma, akkor rendesen megnyitotta lakásának ajtaját a
fővárosi társaság legléhább része előtt. Ilyenkor megváltozott a modora
és az egész viselkedése. Csodálatosan üres, sőt ostoba szórakozásokban
lelte kedvét. Valósággal közönségesnek mutatta magát. Hálószobájának
parfümje odavonzotta az öreg Naszódyt is. A két férfi találkozása
egyébként simábban folyt le, mint György hitte volna. Naszódy csak a
családjával szemben volt zsarnok; idegen emberekkel szemben a
foglalkozásszerü élősdi csúszó-mászó udvariasságát tanúsította.
Györgynek is, akiben most már Edit kedvesét, a költekező fiatal urat
látta, meleg barátsággal nyújtott kezet. A rokoni gyűlöletét már akkor
Jordánnak, jövendő vejének tartogatta. E naptól kezdve Naszódy a
kaszinóban is gyakran és szívesen beszélgetett Györggyel.
Az aranykígyó még egy lealázóbb meglepetést is tartogatott Szitnyay
számára: megbarátkozott Balázsoviccsal. A nagy kártyás, aki újabban
állandóan ott volt a színházban, valahányszor Edit játszott, delejes
erővel magához vonzotta az asszony kósza fantáziáját. Egy tigris-embert
sejtett benne, egy hideg, kegyetlen és pompás vadállatot, egy modern
Borgia Cézárt, aki megveti az emberiséget és föléje helyezkedik a jó és
rossz fogalmának.
Azzal a kíméletlen önzéssel és rettenetes tapintatlansággal, amelyre az
aranykígyó olykor képes volt, György tudta nélkül meghivatta magához
Balázsovicsot és mivel a játékos eleintén huzadozott, valósággal utána
vetette magát. Egy este aztán Szitnyay ott találta kifosztóját a
barátnőjénél, hűvös mosollyal a márványfehér arcán és óriás fekete
gyöngygombokkal a plasztronján.
A két férfi, akik közt formaszerinti ellenségeskedés sohasem esett,
mosolyogva nyújtott egymásnak kezet. Naszódy, aki ugyancsak jelen volt a
vacsorán, szinte meghatottan mormogta:
– Ez igazán gavalléros dolog!
Az aranykígyó pedig annyira nem volt tudatában gyöngédtelenségének, hogy
leányos naivsággal elpanaszkodott Györgynek, milyen nagy fáradságába
került, amíg a házába csalhatta Balázsovicsot. Szitnyay rettenetes
émelyedést érzett. Megint a lesújtó érzés fogta el, hogy ő
tulajdonképpen ma is ostoba és tehetetlen gyermek még, akivel a felnőtt
emberek azt tesznek, amit akarnak.
Az éjjel elhatározta magában, hogy nem megy többet Edithez. Ha törik,
szakad, ezúttal be fogja önmagának bizonyítani, hogy férfi! Másnap este
a szokottnál is korábban elment hozzá. Mániájává lett az asszony és
képtelennek érezte magát arra, hogy megküzdjön a rögeszméjével.
Most már mind sűrűbben ott találta Balázsovicsot. A nagy játékos
alapjában véve igen unalmas ember volt, de Edit még a szófukarságát is
jelentőségesnek és férfiasnak találta. Állandóan hozzá és róla beszélt,
a szelleme megint szikrázott, a fantáziája szárnyalt. György jól ismerte
az asszonynak ezt az extatikus lelkiállapotát; még a nedves, gyöngéd és
alázatos tekintetét is ismerte, amely most állandóan Balázsovics hideg
arcát simogatta…
Edit mostanában Györggyel is jobban bánt megint. A boldog izgalom,
amelyben láthatólag élt, olyan nagylelküvé tette, mint a szerelmes
királynőt; mindenkinek juttatott a kegyéből. Szitnyay jól érezte, hogy
mocsárba tévedt. Ebben a furcsa kis háztartásban most ő játszotta a
fölösleges harmadik szerepét, akit a többiek részben nevetségesnek,
részben szánalmasnak találnak. Egy aprólékos esemény, Editnek egy kis
elszólása nyiltan is megérttette vele, hogy kicsoda ő ebben a házban.
Egy közös vacsorájuk alkalmával Balázsovics föl akart kelni az
asztaltól, hogy poharat hozzon Editnek a pohárszékről. Az asszony nem
engedte.
– Hagyja, majd György…
Ennyi volt az egész, de éppen elég arra, hogy Szitnyavár volt ura egy
nyugtalan éjszakát töltsön. Százszor is elmondta magának az éj folyamán,
hogy ez a züllés. Életének azonban nem volt most egyéb tartalma, mint
Edit és így nem is tudott élni Edit nélkül.
Május elején váratlanul véget ért a dolog. Az asszony kijelentette, hogy
hosszabb szabadságot vett a színházától. Délre kell mennie, hogy a
torkát gyógyítsa. Hogy hová megy, azt most még nem tudja, csak útközben
fogja elhatározni… Ez azt jelentette, hogy nem kell neki kiséret.
Legalább nem a Györgyé.
Néhány nappal később már útra is kelt. Pompás szabású új útiruhában
volt, amikor Szitnyaytól elbúcsúzott. Kezet fogtak és egymás szemébe
néztek. Az aranykígyón ekkor valami csodálatos ellágyulás vett erőt. A
György fájdalmas pillantása a szívéig ért és egy pillanatra új irányba
terelte érzéseit. Hirtelen György karjaiba vetette magát és a
meghatottságtól remegő hangon mondta:
– Nekünk nem kellett volna elhagynunk egymást soha!
– Nem én hagylak el, – mondta Szitnyay.
A következő pillanatban az asszony már fölszárította könnyeit és kezet
nyújtott Györgynek.
– Isten veled! A kocsi vár.
És elment. Amikor György az este betért a kaszinóba, megkérdezte a
komornyiktól, hogy ott van-e Balázsovics?
– A nagyságos úr ma reggel elutazott. Az inasa itt volt és azt mondta,
hogy küldjük a leveleit a lakására, majd ő utána küldi…