Az öreg kikisérte a vendégét az udvarra. Ott újból megszólalt.
– Sajnálni kell a méltóságos asszonyt… Sajnálni kell… Mert nagyon rossz
élete lesz…
György gyors léptekkel ment végig a kisváros kihalt főutcáján. Valami
forró és nagy sajnálkozást érzett önmaga iránt. Az az ötlete támadt,
hogy ő tulajdonképpen nem is olyan ember, mint a többi. Testben rendesen
fejlődött, de lelkében gyermek maradt mindmáig. Egy ügyefogyott, szegény
kis fiú, akivel a felnőtt emberek azt tesznek, amit jónak látnak. A
felnőtt emberek: Balázsovics, Irma, Jordán és Veisz bácsi… Eszébe
jutott, hogy gyermekkorában mennyire félt mindig a mennydörgéstől. Most
is úgy érezte, mintha titokzatos és túlhatalmas erők mérkőznének a feje
fölött. Régente mégis jobb volt, akkor élt még az édesanyja, aki
szerette és akinek be merte vallani a gyávaságát.