Harmadnapra látogató érkezett az elárvult kastélyba. Az öreg Veisz. Ezt
a köpcös, kurta lélegzetü és nagyon fürge öreget, aki Szitnyán a haute
finance-ot képviselte, az egész város és a fél vármegye Veisz bácsinak
nevezte. Bérlőjük volt a Rodek báróknak, de amellett tovább folytatta a
régi timármesterségét, amellyel vagyonának alapját megvetette és volt
egy lokomobilra járó kis gőzmalma. Mellékesen ő volt a vidék legnagyobb
borkereskedője, igazgatója volt a szitnyai takarékpénztárnak és bár
régóta helyet foglalt a vármegyei virilisták között, azért nem vetette
meg a pár forintnyi hasznot sem, amelyre különböző biztosító társaságok
és gépgyárak ügynöksége révén szert tett. Senki sem tudta megérteni,
hogyan végezhet egy ember akkora munkát. Igaz, hogy a felesége nagyon a
kezére járt. Veisz bácsi maga az ideje javát úton töltötte, részben
vasuti kocsiban, részben a sárga bricskáján. Havonta többször is
megfordult a fővárosban, a pesti kávéházakban, a várótermekben és vasuti
kocsikban is mindig ismerősökkel találkozott, akikkel számolgatott és
alkudozott, a parasztok pedig, akiknek dolguk volt vele – és
mindegyiknek dolga volt vele! – meglesték és megállították a kocsiját az
országúton, ha bejárta a bérlet-birtokot.
Egy nagy, földszintes háza volt a szitnyai alvégen, a ház kapuja mindig
nyitva volt, óriás nagy udvara, amely tele volt boroshordókkal,
gabonazsákokkal és száradó bőrökkel, állandóan hangzott fuvarosok
lármájától.
Az utca felé kis boltja volt Veisznak, abban a csizmadiáknak és
szíjgyártóknak való kellékeket árulták. Ott volt a malomiroda is és ott
végezték a különböző ügynökségekkel járó teendőket. A boltban hajnaltól
estig egy csendes, vézna, finomarcú asszony őrködött: Veiszné. Ez az
asszony egy vagyonos doktor leánya volt, mint elegáns úri asszony kezdte
életét Veisz oldalán, látogatásokat tett és vendégeket fogadott, idővel
azonban őt is elfogta urának munkadühe és évek óta már csak cselédje
volt az üzletnek. Elvétve járt csak a városba, kendővel kötötte be a
fejét, a cserzett bőrszagú boltból napközben csak azért távozott, hogy a
timárműhely vagy a malom után nézzen, vagy hogy valami vevőt kalauzoljon
a boros pincébe. Veisznak, aki a világon a legjobb szívű ember volt és
aki a rajongásig szerette a feleségét, sejtelme sem volt arról, hogy
szerző ösztönével elnyomorította egy finom és érzelmes asszony lelkét.
A lázas és szinte eszeveszett munka egy fiú érdekében folyt, aki
akkoriban tizenhét esztendős volt és a Veisz Árpád névre hallgatott. Ez
a fiú valamelyik fővárosi előkelő internátusban nevelkedett és
koránérett, nagyzoló mihasznának mutatta magát. Ha olykor haza jött
vakációra, széleskörű népszerűtlenségre tett szert azzal, hogy igen
lenézte az egész vidéki társaságot. Adta a blazirt világfit,
alkalomadtán gigje elé fogta a vén gyári lovakat és agyonhajszolta őket,
amellett láthatólag igen szégyenkezett a szülei miatt.
Veisz bácsi azonfölül még két dologról volt nevezetes: először arról,
hogy a kocsisa tegezte. A kocsisa ugyanis vagyonos parasztgazda volt
abban az időben, amikor Veisz bácsi mint timárlegény jött a városba és
bár később tönkrement és Veisz kenyerére szorult, ebben egyikük sem
látott elegendő okot arra, hogy változtassanak baráti jó viszonyukon.
Egy másik nevezetessége az volt a nagyszabású üzletembernek, hogy semmit
sem értett a könyvvitelhez. Egy vastag zsebkönyve volt, azt teleírta
számokkal és furcsa ákombákommal és a könyv segítségével csalhatatlan
biztossággal el tudott igazodni óriás és bonyolult üzletének
labirintusaiban.
Veisz tehát bekopogtatott a kastélyba. Most is a kezében volt a kék
ernyője, amely nélkül még senki sem látta és amely megvédte eső, hó,
napsütés és szél ellen.
Jó ideig elbeszélgettek az időről, meg a termésről, míg végül György
mosolyogva az öreg szavába nem vágott.
– Veisz bácsi, miért játszunk mi tulajdonképpen bujósdit? Maga más dolog
miatt jött. Mondja meg, mi az?
Az öreg megvallotta, hogy megbízása van. Ha véletlenül eladó volna a
birtok, neki volna egy jó vevője. A vevőt azonban nem nevezheti meg
egyelőre.
– Jól tudja, a birtok igenis eladó. Attól függ csak, hogy megfizetik-e?
– Megfizetik! – Az öreg előadta ajánlatát. A szavaiból kitetszett, hogy
ismeri a birtok minden göröngyét és hogy Szitnyay vagyoni körülményeiről
is jobban van tájékoztatva, mint az maga. Az ár, amelyet ajánlott,
megijesztette Györgyöt. Ő sokkal nagyobb értéket tulajdonított a családi
birtokának. Veisz bácsi azonban a jövedelem és a mostani kamatláb
alapján kiszámította neki, hogy nem várhat érte többet. Az uradalom
egyébként is csak szemre szép és külsőleg gondozott, alapjában véve
azonban erősen kimerítette az évek óta tartó rablógazdaság. Kellemesen
érintette Györgyöt Veisz bácsi ismeretlen megbízójának az az ajánlata,
hogy tíz éven át leköti a mostani birtokosnak a birtok visszaváltási
jogát.
– Tíz esztendő nagy idő, – vélekedett az öreg, – és ilyen gavallér
valami gazdag házassággal is segíthet magán.
– Házassággal? – csodálkozott György. – Elfelejtette, hogy családos
ember vagyok?
Veisz bácsi úgy megijedt erre, hogy hebegni kezdett.
– Engedelmet kérek, csak úgy mondtam… Nem is tudom, hogyan jutott
eszembe…
Veisz ezentúl majd mindennap eljött a kastélyba és a tárgyalások tovább
folytak. György megtudta az öregtől, hogy minden adósságának
(beleszámítva persze a nagy kártyatartozását is) lefizetése után marad
még körülbelül ötvenezer forintja. Nagy úrnak semmi, de szegény embernek
vagyon.
Közbe növekedő türelmetlenséggel várta a felesége híradását. Ha rajta
fordult volna, akkor már utána sietett volna a fővárosba. Ugy érezte
azonban, hogy meg illik várnia Irma levelét. Mostani helyzetükben ő nem
követelhet semmit az asszonytól. Meg kell várnia, míg az nagylelkűen és
gyöngéden közeledik feléje és följogosítja arra, hogy szerelmével tegye
jóvá azt, amit ellene vétett. Egyébként azonban biztosra vette, hogy
Irma, miután kiduzzogta magát, a fővárosba fogja szólítani. Forró
szánakozással és végtelen gyöngédséggel gondolt a párjára és úgy érezte,
hogy vőlegénykorában sem szerette annyira, mint most. A vágyakozását még
fokozta a szürke magány, amely körülvette. Ő egész életén annyira a
társaság embere volt, hogy talán még soha ennyi időt nem töltött a
gondolataival.
Egy hét mulva aztán megjött Irma levele.
Az asszony nyugodt és hideg hangon tudatta vele, hogy válni akar. Nem a
vagyoni bukásuk érlelte meg benne ezt az elhatározást, – ha a
gondviselés küldte volna rájuk a megpróbáltatást, akkor ő türelemmel
viselné a szegénységet! – hanem György igazi jellemének megismerése. Nem
akarja megsérteni, ennek most már nem volna értelme, de az igazság
kedvéért ki kell mondania, hogy ilyen férfit ő soha ez életben sem
szeretni, sem becsülni nem tudna. Az együttlétük tehát elvesztette
erkölcsi alapját és jogosultságát.
A levél hangján tényleg meglátszott, hogy nem akarja urát lealázni, csak
azt akarja megértetni vele, hogy elhatározása megmásíthatatlan. Jéghideg
közömbösség és acélkemény akaraterő mondta neki tollba levelét. Irását e
szavakkal végezte: „Ha azt hiszi, hogy vannak még velem szemben
kötelességei, ha meg akar róla győzni, hogy valamikor szeretett, akkor
oldja föl a láncokat, amelyek önhöz fűznek és adja vissza nekem a
szabadságot, amelynek segítségével talán még emberi életet élhetek“.
A gonosz ötletet, hogy a saját közömbössége és elszántsága mellett
György szerelmére hivatkozzék, természetesen Jordán tanártól vette az
asszony. A tanár oly végtelen kicsinyléssel viselkedett a Györgyhöz
hasonló gyönge és alárendelt emberek iránt, hogy velük szemben minden
eszközt jogosultnak tartott. Ha az ember egy varangyos békát lök ki a
nyaralója szobájából, akkor se törődik vele, hogyan és hová pottyan az
állat…
Délután kettőkor kapta meg Szitnyay a levelet és esti hatkor még mindig
ott ült a dohányzószoba diványán és nézte Irma írását. Pedig akkor már
annyira besötétedett, hogy nem tudta olvasni.
Az öreg komornyik behozta a lámpát.
– Méltóztatik valami parancsolni? – kérdezte halkan.
– Igen, öregem. Egy táviratot fogsz a postára vinni.
Irmának telegrafált.
„Minden úgy lesz, ahogyan kivánja.“
Most már egészen tisztában volt a helyzetével. Tudta, hogy mit kell
tennie. Hamarosan túl fog adni a birtokán, ki fogja fizetni minden
adósságát, aztán főbe fogja magát lőni. Ezt kell tennie.
Még az este elment Veisz bácsihoz.
Az öreget az ebédlőben találta. Egy tucat parasztember ácsorgott a
szobában. A parasztok csak részben voltak Veisz üzletfelei, néhányan
jóbarátjai voltak, akik tanácsért jöttek hozzá. Veisz bácsi ingujjban
volt, valamit evett, közben a mocskos jegyzőkönyvét forgatta és az
emberekkel beszélgetett. Amikor meglátta Györgyöt, magára kapta a
kabátját és a szomszéd szobába vezette vendégét.
– Veisz bácsi, ha akarja, most már megállapodhatunk.
– Úgy, ahogy mondtam?
– Ahogy mondta!
A két férfi kezet fogott és mind a kettő tudta, hogy az alku ezzel meg
van kötve. A többi már csak formaság.
– Megmondja most már, – kérdezte György, – hogy ki a vevő?
– Hogyne mondanám! Magam vagyok. Méltóztatik tudni, a fiam nem mutat
valami nagy kedvet a kereskedői pályára…
Szitnyay csodálkozva mérte végig Veisz bácsit.
– Hát magának annyi már a pénze?
Az öreg zavartan nevetett.
– A pénz meglesz valahogyan, könyörgöm…
Amikor az ajtóban voltak, Györgynek eszébe jutott valami.
– Hallja, Veisz bácsi! Amikor első izben beszéltünk erről a dologról,
maga nekem, a családos embernek házasságról beszélt… Szeretném tudni,
hogy volt-e annak valami oka?
– Semmi, könyörgöm! Bolondjába csúszott ki a számon…
– Maga nem az az ember, aki nem tudná, hogy mit beszél… Mondok magának
valamit: időközben úgy fordultak a dolgaim, hogy el kell válnom a
feleségemtől…
Veisz bácsi elszomorodva csóválta a fejét.
– Nézze, öregem, – szólt György halkabban, – hiszen mi jóbarátok
volnánk, vagy mi… Tegye meg nekem azt a barátságot és beszéljen velem
őszintén… Sejtett valamit?
Veisz bácsi elérzékenyülve szorongatta György kezét.
– Minek beszéljünk most már erről?
– Szeretnék életemben legalább egyszer tisztán látni… Mert nekem úgy
rémlik, hogy én ködben járok…
– Én úgy tudom, úgy hiszem, hogy a méltóságos asszony újból férjhez akar
menni…
– Férjhez akar menni? A feleségem? És kihez?
– De hiszen azt ma már mindenki tudja… Jordán úrhoz…
– Jordán Sándorhoz?