A birtok eladásával járó formaságok egypár heti időt vettek igénybe.
Addig állandóan szép, szomorú őszi idő borult a vidékre. Szitnyay György
a nap túlnyomó részét a sápadt verőfénytől megvilágított terrászokon
vagy a sárguló lombozatú várkertben töltötte és valósággal megittasodott
az ősz, a csend és a magány varázsától. Az égen vonuló fehér
felhőfoszlányokat nézte és elmúlt ifjúságát búcsúztatta, a kerti haraszt
zörgését hallgatta és a titokzatos léptekkel közeledő nagy szabadítóra,
a halálra gondolt.
A vég közeledése fölizgatta fantáziáját és nagyszerű, idegenszerű
érzéseket költött föl benne. Megbékült mindennel és megbocsátott
mindenkinek. Kicsinylő, de fájdalmas és szerető elnézéssel gondolt
azokra, akik az ő bukásától várták boldogulásukat. Nagylelküen
elhatározta, hogy öngyilkosságát úgy fogja rendezni, hogy véletlen
balesetnek gondolhassák. Sem Irma, sem más ne tegyen magának
szemrehányást miatta…
Az estéket családi irásainak rendezgetésével töltötte. A nagy
kandallóból a cselédek reggelenkint kosárszámra hordták ki az elhamvadt
papirt.
Egy este aztán kezébe akadt egy vastag füzet, amely ifjúkori írói
kisérleteit tartalmazta. Versek voltak, néhány elbeszélés és egy
nagyszabású történelmi tragédia vázlata. Elmélázva lapozgatott most a
füzetben, amely úgy hatott rá, mintha egy madárfiók meghatóan
ügyefogyott repülési kisérleteit szemlélné. A tárgya ezeknek a költői
kisérleteknek igen együgyü volt, de a forma készsége most meglepte és
valósággal imponált neki. Aztán egyszerre megint megdobbantotta szívét a
kéjes láz, amelyet írásközben érzett.
Ez a kis visszaemlékezés elég volt arra, hogy tétlenségre kárhoztatott
fantáziája megint szárnyra keljen és hogy gondolatai keressék a költői
formákat. Magános sétáin, a várkert kigyós útjain és a télikert pálmái
alatt eleintén öntudatlanúl, később lázas munkakedvvel, kialakult egy
társadalmi színmű meséje. A tulajdon életének tragédiáját dolgozta föl.
Önmagában egy pusztuló fajnak, a sülyedő nemesi osztálynak utolsó
képviselőjét látta, akivel együtt évszázados erények és gyöngék
készülnek sírba szállani. Az egész színmű egy grandiózus gyászinduló
hangulatát van hivatva fölkelteni. A kártyaveszteség idétlen véletlenje
és ostobasága nem illett volna bele a színmű szárnyaló pátoszába, azért
a hős anyagi bukását stílszerűbben okolta meg. A hős, aki túlságos
érzékenységgel őrködik a családi név becsülete fölött, meg akarja
menteni egy távoli rokonát a gyalázattól és elviszi vagyonát. Irmából a
papíron okos, de prózai gondolkozású nő lett, aki nem képes fölemelkedni
urának erkölcsi magaslatára. Legrosszabbúl járt Veisz bácsi. A derék
öregnek a színműben a pénzember rideg és szívtelen szerepe jutott. Ő
volt a regényekből és társadalmi színművekből untig ismert számok
embere, aki fanatikusan és ösztönszerűen gyűlöli a régi fölfogás nemes
és ügyefogyott ideálizmusát és életcéljává tűzte, hogy füstölgő gyári
kéményeket építsen a folyondáros várromok helyébe. Neki egyébként leányt
is adott György. A Veisz bácsi kamasz fia sehogy sem is illett volna a
színmű keretébe. A korhely Árpádnak át kellett tehát változnia
halványarcú, égőszemű és igen hallgatag leánnyá, aki titokban
természetesen írtózik édesapjának telhetetlen pénzéhségétől és lelke
egész hevével szereti Györgyöt.
A bájos és boldogtalanságra született gyerek fogja Veisz bácsival
szemben a megtorló végzet szerepét játszani. Veisz bácsi neki gyűjt és
uzsoráskodik, az ő kedvéért teszi tönkre Szitnyayt is, de az utolsó
felvonásban, amikor György örökre búcsút mond ősei kastélyának, ki fog
törni a leány zárkózott lelkéből a titkolt szenvedély. György szeliden,
de büszkén vissza fogja utasítani a boldogtalan gyermek szerelmét és
Eszter – így nevezte el a költő, – aki egyébként is tüdőbeteg, meghal
bánatában, esetleg öngyilkossá is lehet. Veisz bácsi kétségbeesetten ül
majd a letört virágszál ravatala mellett. Mirevaló most már a rengeteg
pénze?
György egyébként elhatározta, hogy Veisz féktelen gyűlöletét a
történelmi nemességgel szemben enyhíteni és emberileg érthetővé fogja
tenni egy irtóztató sértés által, amelyet a nemesség egy elbizakodott
tagja az első felvonásban elkövet az öregen. A színmű befejezésével még
nem volt egészen tisztában a szerző. Egyelőre csak a hős jelenéseit
vetette papírra. A hős tulajdonképpen nem tett semmit, csak tűrte a
bírói foglalásokat és árveréseket, közbe pedig nemes pátosszal
elmélkedett a maga és egész fajtájának tragikus vége fölött. Az utolsó
nemes ember alakját epizódszerűen kiegészítette az utolsó hű cseléd
alakja, akiben György Gergely nevű komornyikját akarta erősen idealizált
formában tipussá általánosítani. (A valóságban Gergely meglehetős tolvaj
volt.)
Szitnyay már régebben elhatározta, hogy öngyilkosságát a kemenesi úton
levő nyirfa-ligetben fogja végrehajtani. Mostanában gyakran üldögélt a
fehértörzsű fák alatt. Afféle mélabús temetői hangulat szállotta meg
ilyenkor és a lelke valósággal megittasodott az elmúlás költészetétől.
Egyszer vasárnap délelőtt különös találkozása volt a ligetben. A
találkozás teljesen illett az ő fantasztikus lelki állapotához és éppen
azért nagy befolyással is volt sorsának további alakulására. A vizslája
fejét símogatta éppen és azon gondolkozott, hogy ez az egyetlen élő
lény, amely őt igazán szereti. Sohasem kényeztette valami különösen,
idomítás közben gyakran kegyetlenkedett is vele, az állat mégis
fanatikusan ragaszkodott hozzá. Ha egy jó szót szólt hozzá, akkor
vergődött és üvöltött a nagy boldogságtól. Ki adta a négylábú szívébe a
nagy és forró szeretetet?
Mialatt az ebbel szórakozott, lépteket hallott a ligetben. Nem fordult
meg, az emberek mostanában nem igen érdekelték.
– Szitnyay György!
Egy mély és erős csengésű női hang szólította a nevén. Vivó Edit állott
az oldalán. Szürke, pompás szabású útiruha volt rajta. Az egész asszony
egyébként csak úgy virított és duzzadt a győzedelmes szépségtől és az
ifjú erőtől. A kevés színpadi királynő közé tartozott, akik józan
nappali világítás mellett is királynők maradnak. Edit Györgyre nézett, a
szeme aztán végigfutott a kutyán és az őszi tájékon. Egyetlen
pillantással mindent megértett. Azt is, amit Szitnyay az imént gondolt.
Az asszony arca elhalványodott, erős tekintetü szürke szeme könnyes
lett.
– Barátom! Barátom! – mondta puha, megindult hangon.
Amikor utoljára találkoztak egymással, milliomosnak hitte, az arany
stukkótól ragyogó teremben látta. Akkor hófehér plasztront és frakkot
viselt György. Most lodenruha volt rajta, tudta róla, hogy tönkrement, a
nyírfaliget pedig búsan hullatta a lombját. Vivó Edit erős fantáziája a
két ellentétes kép közé beleképzelte a szenvedés golgotájának minden
stációját.
– Hogy kerül maga ide? – kérdezte György.
– Gondoljon, amit akar! Gondolja, hogy maga után szaladtam és körűlbelül
el fogja találni a valót… A dolog külső formájához tartozik, hogy tegnap
Kemenesen jótékony célra szavaltam. Szanatóriumot akarnak ott állítani
szegény tüdőbetegek számára és ez az egyetlen jótékony cél, amelyet
olykor szolgálni szoktam… Azt hittem, maga is ott lesz, de most már
természetesnek találom, hogy nem is tudott az egészről… Kemenesen háltam
meg és ma reggel elküldtem podgyászomat a szitnyai pályaudvarra… Ha
akarja, önnel töltöm a napot… Elég, ha este utazom!
Mindezt egyszerüen és szerényen mondta el. Nem is a jó barátnő, hanem a
jó cimbora közvetetlenségével.
A kastélyban levetette szürke kis kabátját, egyszerü, de nagyon drága,
fehér csipkezubbony volt alatta. A nagyúri otthon szokatlan és
nagyszabásu környezete nem igen érdekelte. Mosolygó közömbösséggel járta
be György oldalán a kastélyt, melegebb érdeklődést csak olyan tárgyak
iránt mutatott, amelyek közvetlen összefüggésben voltak a ház urával.
Györgynek úgy rémlett, mintha a szép asszony hajának fényétől és
zubbonyának illatától egyszerre megint életet nyerne a megfakult
kastély. Az ablakok üvege ragyogott, a szőnyegek és kárpitok színes
mintái föllángoltak, a termek és szobák festőibb, plasztikusabb,
érdekesebb képet mutattak.
Nyugtalan járkálása közben Edit egy pillanatra odalépett a nagy
íróasztalhoz. Egy teleírt papírlap feküdt rajta, az ív fején e szavak
állottak: Második felvonás, első jelenés. Az asszony elfordult és nem
vette észre, mennyire elpirult György. Gergely aztán ebédhez hívta őket.
Asztalnál Edit kétszer annyit evett, mint a gazdája. Az ő karcsu és
délceg teste, amelynek pompás és kecses vonalait kemény izmok adták meg,
megkívánta az erős táplálkozást.
Fekete kávénál kiültek a téli kert nagy ablakába, ahonnan le lehetett
látni a várkertre. Edit cigarettára gyújtott, egy zsámolyra rakta
keskeny lábát és mosolyogva így szólt:
– Most pedig, édes barátom, beszéljen nekem a drámájáról.
– Arról pedig nem érdemes beszélni, – mondta György, vérvörös arccal.
– Másnak nem, de nekünk kettőnknek igen! – szólott gyöngéden mosolyogva
Edit, rámutatott a lábainál heverő kutyára.
György vállat vont, aztán előhozta a kéziratát. Zavarában hebegve mondta
el a színmű meséjét. Majd elmagyarázta az alapgondolatát és ekkor már
megoldódott a nyelve. Végül fölolvasta azt a néhány jelenetet, amelyet
eddig papírra vetett. Olvasás közben észrevette, hogy Edit arcán két
vastag könnycsepp folyik végig… Ekkor láng csapott a szívébe és most már
gyönyörü hévvel szavalt. Megittasodott a maga hangjától, mint a
fülemüle.
Amikor elhallgatott, Edit a feje fölött összefont kezekkel járt föl-alá
a szobában.
– Tudtam! Tudtam! – ismételgette magában boldogan és diadalmasan.
– Mit tudott? – kérdezte György mosolyogva és meghatottan.
Edit hozzálépett. Az arca, a szeme, a foga, a haja ragyogott.
– Most már mindent értek! Mindent! Százszor is kérdeztem magamban az
elmult napokban: Hogyan lehet az, hogy ilyen ember így túl tudott adni a
vagyonán? Hogyan lehet az, hogy ilyen férfit így elhagy a felesége? De
most már mindent megértek! A lángész erős ösztöne, a végzet, a
gondviselés, vagy nevezze aminek akarja, avatkozott bele az ön életébe.
Ez a vagyon, ez az asszony kölönc volt a nyakán… Lenyűgözték,
megnyomorították, lerántották a porba… De most már szabad! Most meg
fogja találni magát és a hivatását! Mi köze önnek ehhez a kastélyhoz?
Parányi kis hangyaemberkék emelték, unalmas fantáziával a földszintjét,
kacagtató és mégis bosszantó gőggel az emeletét… És maga eddig azért
élt, hogy ezt az ostoba és nagyzoló kőrakást őrizze és védje? És mi köze
ahhoz az asszonyhoz? Láttam Budapesten, többször is és belenéztem a
lelkébe… Olyan, mint azok a hosszúlábu, csonkaszárnyú szép madarak,
amelyek az afrikai homoksivatagban élnek… Mindig idegenek, örökké
éhesek, magasan hordják a fejüket és tisztogatják a pompás tollaikat… Ez
a tisztes és szomorú háziasszony az ő éles csőrével megette az ön
szívének fölöslegét, megkoppasztotta a fantáziáját és megemésztette az
alkotó kedvét… Óh, milyen gazság! Milyen gazság! Mért nem kergette ki
már régen azt az éhes struccot? Mért nem ajándékozta oda az első útszéli
koldusnak ezt a házat? Jőjjön velem! Építek önnek olyan házat, aminőben
valaha a Grál-lovagok laktak! Akar asszonyt? Százat talál, tisztát, mint
a drágakő, dallamosat, lángolót, olyat, akinek szárnya van és köztük
magam leszek a legutolsó… Mert ez a világ a lángészé, hozzá képest a
milliomos csak mocskos koldus, a király pedig szegény rabszolga…
György megrémült a kitörés szenvedélyes erejétől. Ő alig ismerte Editet
és sohasem hallott még életében hasonló szavakat. Az asszony úgy állott
előtte, mint egy gyönyörü őrült. Fölemelte két karcsu és kőkemény karját
és ha Irma most itt lett volna, talán megfojtotta volna; ha pedig
szekercét talált volna a keze ügyében, talán nekiesett volna a
kastélynak, hogy lebontsa. Az ő féktelen fantáziájának egy könnyü
lendítés elég volt arra, hogy a felhőig szálljon. Egyébként pedig, ha
minden pillanatban mást gondolt is és napjában tízszer meg is tagadta
önmagát, sohasem hazudott, mert mindig érezte, amit mondott.
– Ön tehát azt hiszi, hogy van bennem tehetség? – kérdezte György
félénken.
Edit egy pillanatig farkasszemet nézett vele, aztán elmosolyodott, majd
hangosan kacagni kezdett.
– Óh, te gyerek! Ilyen isteni bambaságra, ilyen pompás gyávaságra csak a
genie képes! Ha látnád az ügyeskedő féltehetségeket, akik lopott mankón
bicegnek a Parnasszusra, milyen titáni önérzet dagasztja a mellüket!
Leült a kerevetre és egy végtelenül kecses és gyöngéd mozdulattal
magához intette Györgyöt.
– Ülj ide a lábamhoz, – életedben először és utóljára, mert ezentúl én
fogok a te lábadnál ülni… Ma még gyermek vagy, az én gyermekem, holnap
mindannyiunk mestere vagy… Hallgass rám! Én művésznő vagyok. Érted?
Művésznő! Nem azért, mert a színházban játszom, – a színészet nem
művészet, csak ügyesség, – de én mégis művésznő vagyok, mert annak
születtem. Nekem nincs eszem, de vannak ösztöneim. Ezek pedig
csalhatatlanok, mert a genie ösztönei… Azt kérdezed, hogy tehetség
vagy-e? Te ezerszer több vagy. Te vagy az élet, az igazság! Te vagy az,
akit várunk, akiben reménykedünk és akiben eddig hinni nem mertünk…
Akarod tudni, hogy milyen lesz a jövendőd? Hódító út lesz! El fogsz
nyerni mindent, amit kívánsz. Kívánj nagyot, lehetetlent, kívánj
arcátlant: minden a tiéd lesz! A diadalmeneted élén én fogok menni,
kibontott hajjal, mezítláb, ha parancsolod és azt fogom mondani az
embereknek: Nézzetek ide, ti vakok és hallgassatok ide, ti süketek!
György mámorosan hallgatta az asszony beszédjét. Alapjában véve ugyan
hihetetlen, szinte nevetséges volt, amit mondott, de oly sziklaszilárd,
mély és fanatikus hit csengett ki minden szavából, oly tökéletes volt az
őrjöngő jósnő szerepében, hogy kevésbbé érdekelt hallgató is igaznak és
ellenállhatatlannak találta volna.
Egy pillanatra odavonta György fejét a kebléhez és a fiatal úr ekkor
megölelte Editet. Az asszony azonban fölkelt és meghatott mosollyal
mondta:
– Még egyet! Én egész életemben úgy éltem, ahogyan nekem tetszett. Ha
megtetszett nekem egy férfi, kinyújtottam utána a kezemet és elvittem a
felesége vagy a menyasszonya mellől is. Soha férfi úgy nem tetszett
nekem, mint ön. Soha, egyik sem! De én sohasem leszek a magáé. Azt
akarom, hogy az én íróm legyen, ne a kedvesem. Ez ezerszer több! Mind a
kettő nem lehetek, azt én tudom… De most megyek a vasútra…
Ezzel magára vette a kabátját, fejedelmi borravalókat adott a
cselédeknek és György kíséretében gyalog megindult a kis pályaudvar
felé.
Amikor Szitnyay este visszajött a kastélyba, már nem volt a letepert és
kifosztott ember, akit saját gyöngeségének lealázó tudata gyötör. Mint
triumfátor jött vissza. Mint erős ember, aki kűzdeni akar az élettel és
aki tudja, hogy győzedelmeskedni fog. Alig evett valamit, rögtön leült
az íróasztala mellé.