Délben megjött a férj. A vasúton egész ravasz kis haditervet állított
össze magának Irma visszahódítására. Először is el fogja enyésztetni az
oktalan elhidegülést, amely elválasztotta tőle a feleségét; azután, ha
már erős láncokkal újból magához kapcsolta, fogja neki bevallani nagy
bűnét. Azt képzelte, hogy elhidegülésüknek az ő közömbössége az oka. Meg
kell csak ütnie megint a tüzes hangot, amely szerelmük első idejére
emlékeztette a feleségét és minden rendben lesz megint. Mint a legtöbb
csinos férfi, György is azt hitte magáról, hogy nagyon jól ismeri az
asszonyokat és tud velük bánni.
Amint kettesben találta magát Irmával az ebédlőben, első hódító
kísérlete rögtön szánalmas balsikert aratott. Meg akarta csókolni a
feleségét és az haragosan és undorodva utasította vissza. Mit akar?
Hogyan merészkedik? Hagyjon engem!
Egy hitvesi csók miatt ekkora fölháborodás – szinte különös volt. Pedig
a magyarázata elég egyszerü volt: Irma már akkor a Jordán Sándor
tulajdonának érezte magát, egyébként pedig a tiszta asszonyok ama
fajához tartozott, akik a szerelmet hűségen kezdik. György ámulva
tapasztalta, hogy a felesége szürke szeméből hideg gyűlölet sugárzik
feléje…
Estig az asszony el tudta kerülni az urával való találkozást. György
ekkor elhatározta, hogy mindent bevall Irmának. Lesz, ami lesz, azt
azonban semmiesetre sem várhatja meg, hogy a felesége mástól tudja meg a
dolgot. Pedig biztos, hogy holnap már Szitnyára érkezik országos
körútján a fővárosi pletyka.
A komornyikkal a szalonba kérette. Nem gyújtatta meg a lámpákat és mire
Irma belépett, meglehetős homály borult már a boltíves nagy szobára.
Csak a vastagfalu ablakfülkéből szürődött be a szürke esti fény, a szoba
túlsó végében meg pirosan lobogott a kandalló tűze.
Irma nagykendővel a vállán lépett be. Láthatólag fázott.
– Mit akar? – kérdezte szárazon.
György nem válaszolt és az asszony megérezte, hogy az ura komoly és
fontos dolgokat kiván vele közölni. Keresztbe font karokkal állt az
ablakfülkében és várta, hogy mi lesz.
– Maga egy idő óta elhidegült tőlem, – kezdte halk hangon. – Nem értem,
hogyan veszíthettem el ennyire magát, de valószínűnek tartom, hogy ennek
magam vagyok az oka. Ha volna rá mód, hogy jóvá tegyem: mindenre kész
vagyok, a legsúlyosabbra is… Nem védhetem már magamat és önérzetemre se
hivatkozhatom többet… Kérem, ne éljen vissza túlságosan a helyzetemmel!
– Erről akar csak beszélni? – kérdezte Irma, aki valami kis undorodást
érzett.
– Nem erről. Rokonszenv és ellenszenv, két unatkozó ember
szeszélyeskedése, ez alapjában véve kicsinyes és gyermekes dolog, amikor
az élet nagy megpróbáltatásai közelednek…
Irma most kissé megijedt.
– Miféle megpróbáltatásokról beszél?
– Rögtön meg fogja tudni! A katasztrófát magam zudítottam ránk az
ostobaságommal vagy elvetemültségemmel; nevezheti ahogyan akarja, nincs
jogom az érzékenykedésre… Meg kell tudnia, hogy tönkrementem. Egyetlen
éjszakán elkártyáztam egész vagyonomat… Érti? Mindenünket! Négyszázezer
forintot veszítettem… A birtokot el kell adnom… Segítséget senkitől sem
várhatok. Egy ember segíthetne rajtam, a maga édesapja, de ő nem fogja
megtenni… Azt a különös benyomást tette rám, mintha még öröme is telnék
pusztulásomban… Szitnyát tehát néhány hónapon belül el kell hagynunk.
Hogy mi lesz aztán, azt ma még nem tudom… Ha érdekli magát a dolog,
akkor együtt gondolkozhatunk rajta…
Az asszony válláról időközben lecsúszott a kendő. Most már nem fázott.
Egyenesen állott ott, fölemelt fővel, ökölbe szorítva a két kezét. Egy
szót se mondott arra, amit hallott.
György úr tudta, hogy Irma a jellemes és kötelességtudó asszonyok
puritán fajtájához tartozik. Ezt az asszony maga is hitte és olykor
hangsúlyozni is szokta. György tehát bizonyosra vette, hogy a felesége
csodálatra méltóan fog viselkedni a nagy megpróbáltatás közepett. Sokkal
különben, mint az ura. És titokban már előre is félt az erkölcsi
fölénytől, amelyre Irma szert fog tenni.
– Én jól tudom, – mondta, – hogy a kártyaadósságom megfizetése után is
marad még egy nagy és egész életre szóló adósságom magával szemben. Ha
van rá mód, hogy ezt legalább részben törlesszem, mindenre késznek fog
találni…
Irma most a szavába vágott. Éles, de a fölindulástól remegő hangon
kérdezte:
– Tehát igaz?… Mi tönkre mentünk?… Szitnyát el kell adnunk?… Maga
elvesztette kártyán?
Az asszony hangosan lélegzett. György közeledni akart feléje, de aztán
meglepetten állott meg. Diadalmas, szinte átszellemült mosoly ült a
felesége arcán… Ime, az ige testet öltött, Jordán jóslata szó szerint
teljesedett! Az ura méltatlannak mutatta magát hozzá… Ezzel megindult
lába alatt a talaj, amelyen eddig türelmesen viselte a kötelesség
rabláncát… Egy magasabb hatalom avatkozott bele az életébe. Ami eddig
valóság volt, az álomként foszlott szét. A régi álomképek pedig
valósággá formálódtak…
György megriadva látta, hogy a felesége is valósággal örül a
pusztulásnak. Eddig mindenki titkos jókedvvel fogadta a hírt, de Irma
arcán nyiltan ott ragyogott az öröm… Mi ez? Lehet-e annyira csalódni egy
asszonyban? Nincs már jóság, hűség, kötelességtudás a világon?
Van még. Az asszony is az, aki valaha volt. Csakhogy ma már minden
hűségével, jóságával és kötelességtudásával egyetemben másé, Jordáné.
Ettől az embertől, akivel most együtt van a csecsebecsékkel túlzsufolt
szalonban, a mélységes és jéghideg közömbösség választja el, amelyre
csak a szerelmében határtalanul önző asszony képes.
Györgyben megint fölébredt a gavallér ösztöne, amely az ilyen nevelésü
embert válságos helyzetekben nem igen hagyja cserben. Semmit sem értett
az egészből, de annyit érzett, hogy nem szabad magát az asszony előtt
mélyebbre aláznia. Az arcán megint megjelent az ügyefogyott, gőgös és
gúnyos mosoly, amellyel tegnap este elragadta a fővárosi színház
közönségét.
– Nincs semmi mondani valója? – kérdezte fagyosan.
– Holnap megtudja! – válaszolt Irma és azzal gyorsan elhagyta a szobát.
György az éjjel nagyon mélyen aludt. Amikor másnap reggelinél a felesége
után tudakozódott, megtudta a cselédektől, hogy Irma korán megteázott a
hálószobájában, aztán lement a városba.
György a lapokat nézegette, amikor azonban az egyikben rábukkant a
tulajdon nevére és a kártyajáték fantasztikus leírására, eldobta az
ujságot, vállára vetette a puskáját és a kutyájával nekivágott a
tarlóknak, hátha lőhetne egypár fogolyt.
Irma azalatt tényleg a városban járt. Egyenesen Jordánék házának tartott
és bekopogtatott a földszintes ablakon. Az öreg asszony, Jordán tanár
édesanyja, azt mondta neki, hogy a fia az akácosban van ilyenkor. A
tanár valami marienbádi kúrát használt és a délelőttöt szabadban
töltötte. Az özvegy asszony utána akarta szalasztani a cselédjét, de
Irma azt mondta, hogy maga megy ligetbe.
Az öreg asszony gyönyörködve nézett Szitnyayné után, amíg karcsu alakja
el nem tünt az utca sarkán. Együgyü, puhaszívü asszonyság volt, rettegő
rajongással imádta fiát és maga is csudálkozott, hogy neki, a
juhanyának, ilyen oroszlánkölyke lehetett. Bár sohasem beszéltek erről,
ő mégis jól tudta, hogy Sándor nagyon vonzódik Irmához és ez neki elég
ok volt arra, hogy forró szívébe zárja a szép és előkelő asszonyt.
Szitnyay Györgyöt pedig újabban ő maga is ösztönszerűen gyűlölte…
Az akácos afféle vasárnapi sétahelye volt Szitnyának; a bennszülöttek
promenádnak nevezték. Egypár fehér padja volt és egy kis cukrászbódéja,
amelyben azonban már évek óta nem tanyázott cukrász. A bódé falát az
iskolásgyerekek telifirkálták nevekkel és barbár rajzokkal. Az akácfák
nagyobbrészt már elhullatták lombjukat, a promenád most kopár volt és
kihalt. Csak egyik padján ült egy erős, feketeruhás ember, könyvvel a
kezében: Jordán Sándor. Messziről megismerte Irmát és eléje jött.
– Tudja már? – kérdezte az asszony.
– Mindent tudok. Mit fog most tenni?
Irma hosszan és csodálkozva nézett a tanár szemébe, azalatt hogy fogva
tartotta a kezét.
– Igaza van, – mondta Jordán halkan. – Én fogom megmondani, hogy mit
tegyen! A mai esti vonattal a szüleihez fog utazni. Érti? Nem akarom,
hogy még egy éjszakát az ő házában töltsön… Neki azt fogja mondani, hogy
nem élhet a kastélyban, amely maholnap dobra kerül. Nem bírja el az
emberek kiváncsiságát, sajnálkozását. Váljon el tőle békében! Kisértesse
ki magát vele a vasútra. Fogjon kezet vele, de ügyeljen arra, hogy
könnyet ne lásson a szemében. Mondja neki, hogy egy héten belől írni fog
neki…
– És maga? – kérdezte halkan az asszony.
– Két nap múlva Budapesten leszek.
Még mindig fogva tartották egymás kezét és Irma keztyűs keze már fájt az
erős szorítástól, de az a fájdalom is gyönyörűség volt neki.
– És most menjen szépen haza, édes barátnőm, – mondta szeliden és apai
fölénnyel a tanár.
Irma azonban még nem akart menni. Szomorúan tekintett maga elé, majd
halkan megszólalt.
– Mondja, Sándor, így kell nekem tennem? Jól cselekszem, ha így teszek?
– Jól cselekszik! – válaszolt a tanár. – Az az ember elveszett. El
kellett vesznie, mert csenevész, életképtelen organizmus, nincs
létjogosultsága. Ha ez a véletlen nem pusztítja el, akkor kivégzi holnap
egy második, vagy holnapután egy harmadik véletlen. A természet logikája
teljesül be rajta. Maga sajnálhatja, de nem segíthet rajta. Ha
hozzákötné tovább is az életét, azzal bűnt követne el, többet mondok:
erkölcstelenséget. Akárcsak egy bomladozó holttest mellé temetkeznék a
gyermekével együtt. Gondolkozzék ezen és be fogja látni, hogy igazam
van. Most azonban menjen haza. A vasúton nem fog engem látni, csak
Budapesten…
Az asszony ment, engedelmesen és csöndes mosollyal az ajkán, mint az
alvajáró, aki egy titokzatos és erős akaratnak engedelmeskedik.
Délután észrevette Szitnyay György, hogy a felesége útra készül. A
komornája csomagol, az asszony pedig sorra járja a várkertet, a
terraszokat, az egész nagy lakást és végigjáratja szemét a bútorokon és
képeken, mintha búcsúzni akarna tőlük. Nem nyúl azonban semmihez, most
egyszerre idegenszerü és ellenszenvesnek találja a sok tarka holmit,
amely között lefolyt eddigi élete. Éppen csak a ruháit és leánykori
emlékeit akarta magával vinni.
Négy óra felé Irma megjelent ura előtt a télikertben.
– Arra akarom kérni, hogy kisérjen ki a vasúthoz, – mondta nyugodt
hangon.
– Elutazik? – kérdezte György gépiesen.
– El, az esti vonattal. A szüleimhez megyek. Egy-két nap múlva már tudni
fogja az egész város, hogy ez a ház nem a mienk és én nem akarom, hogy
sajnáljanak azok, akik eddig irigyeltek.
– És gondolkozott már azon, hogy milyen lesz a jövőnk?
A közös jövőjük említése meglepte Irmát. Vállat vont.
– Erről lesz még idő beszélni… Majd írok magának Budapestről…
Alkonyatkor együtt kihajtattak a pályaudvarhoz. A kocsi kis ülésén a
sokác-dada ült a babával az ölében. A gyermek láthatólag nagyon örült a
kocsikázásnak, régóta nem ficánkodott, ujjongott annyit, mint ma.
Amikor a vonat már készülődött, Irma az ajtóban megszorította az ura
kezét.
– Isten áldja meg, György!
– Irni fog? – kérdezte Szitnyay elszomorodva.
Az asszony a fejével bólintott. A szemében egy könnycsepp csillogott,
aztán hirtelen visszavonult a kocsiba. Szitnyay még látta a kis leányát,
amint a dada karján hajlongva csókokat dob neki. Ekkor megindult a
vonat…
Györgynek kimondhatatlanul jól esett, hogy könnyezni látta a feleségét.
Most már megint száz optimisztikus tervet épített az asszony pillanatnyi
ellágyulására. Meg fogják egymást érteni, ki fognak békülni egymással. A
szegénység össze fogja őket hozni és ő ki fogja magának vívni Irma
becsülését és szerelmét. Dolgozni fog! Szerényen, de boldogan fognak
élni… Boldogabban, mint eddig…
Pedig Irma ellágyulásának más volt a jelentősége. Nem sajnálta az urát,
hanem önmagát. Tudta, hogy élete fordulópontjához ért, sejtette, hogy
anyagiakban és talán társadalmi állás dolgában is nagyon sokat fog
veszíteni. Sírva búcsúzott tehát a multjától. De tudta, hogy a búcsúja
örök időkre szól és ha rajta állott volna, nem adta volna oda a multért
a jövendőt. A jövendő tavaszi rügyfakadásként ott virított és illatozott
már a szívében…
Szitnyay előre küldte a kocsit és gyalog indult meg a kastély felé. Nem
volt még nyolc óra sem, a városka azonban már sötét és kihalt volt. A
templomig egyetlen emberrel sem találkozott, egyetlen kivilágított
ablakot sem látott. A hold némán sütötte az alacsony háztetőket.
Györgyön lassanként valami különös, fantasztikus hangulat vett erőt. Úgy
érezte magát, mintha Pompe utcáin járna.
A templom mögött egy erősen kivilágított ablak ragyogott az éjben. A
Jordán-ház ablaka volt. Ugyanaz az ablak, amelyen Irma ma reggel
bekopogtatott. Valami gyerekes kiváncsiság és a vágy, hogy nagy
elhagyatottságában embert lásson, arra késztette Györgyöt, hogy benézzen
az alacsony ablakon. Egy óriás könyves polcot látott, amely a szoba
padmalyáig ért és teli volt zsúfolva nagy könyvekkel és füzetekkel. A
polc előtt egy férfi állott: Jordán. Mozdulatlanul, gondolataiba
mélyedten nézett az égő lámpásba. Csöndesen mosolygott, a mosolya
azonban olyan kegyetlen és szinte félelmetes volt, hogy György
akaratlanul is a jóllakott oroszlán képére gondolt…
Jó ideig figyelmesen nézte ezt a rettenetes emberi koponyát. Csodálkozva
és bosszankodva kérdezte, hogy mi van ebben az emberben, ami akkora
tiszteletet és félelmet gerjeszt iránta? A feje, a szeme, az orra, a
szája egészben véve olyan, mint más emberé. És mégis, minél tovább nézi,
annál zsibbasztóbb hatással van rá. Nem tudja levenni róla a tekintetét,
hosszan nézi, mint gyermek az éjjeli árnyékot, meg akarja magát győzni,
hogy ami félelmetes rajta, azt ő képzeli csak hozzá és végül a babonás
érzése még egyre fokozódik…
Jordán hirtelen fölriad, mintha megérezte volna és terhesnek találná a
rajta pihenő tekintetet. Egy energikus mozdulattal fölveti a fejét,
aztán az ablakon át kinéz a sötét utcára. György ekkor gyors léptekkel a
kastély felé siet…