Szitnya városáról igazán nincs mit mondani. Körülbelül négyezer lakója
van. A város a széles főutcából és a kertekre vezető apró közökből áll.
A főutcát, ahol újabban fasort is ültettek, egy idő óta Erzsébet-utcának
nevezik. Egyforma, földszintes házakból áll, a legelőbbkelőknek ezek
közül csúcsíves ablakaik vannak.
A templomon túl, ahol már meglehetősen lejtős az utca, van a kastély.
Hatalmas emeletével és nyomott földszintjével olyan benyomást tesz,
mintha megpuhult volna alatta a talaj és az egész nagy ház süppedőben
volna. A kastély falai szürkére vannak festve, ablakai pedig föltünően
kicsinyek. Az épület másik homloka, amely a parkra vezet – Szitnyán
várkertnek nevezik – sokkal szebb. Innen tekintve, meredek domb tetején
áll az úrilak, amelytől kőkorlátos terrászok vezetnek le a kertbe. A ház
falai itt vadszőlővel vannak befuttatva. A felső terrászról be lehet
látni az egész uradalmat. A várkertet áthasítja a kis Kárász-folyó,
amelyen több csinos híd vezet át. A folyó partján, jól gondozott gyep
közepett, öreg nyárfák árnyékában emelkednek a német Volfárt várának
szürke romjai. Sokan törték már a fejüket azon, hogy mért épült a vár a
víz partján, mért nem a közeli domb tetején, de megfelelni még senkisem
tudott erre a kérdésre. A vizen túl van a várkert legszebbik része, ott
az évszázados fák valóságos erdővé sűrűsödnek. A kerten túl párhuzamos,
hosszu dombok húzódnak a messziségbe, a dombok lejtőjén most tarló
sárgul és friss szántás sötétedik. Az uradalom határa a Kopjás hegység
teteje, ahol kéklő erdőfal zárja el a szemhatárt.
A birtok, mint a romantikus fekvésü birtokok általában, a terjedelméhez
mérten nem nagyon jövedelmező. Szemre azonban szép. A mostani földesúr,
Szitnyay György nem mondható takarékos embernek, jó gazda pedig sohasem
volt, de azért nagyon szereti a rendet és sokat ad a külső csínra. A
gazdasági épületei tiszták, az istállói meg a nyeregkamrái
látványosságszámba mennek, a gyümölcsöst elkerítő drótkerítés
faoszlopait is minden évben újra mázolják. A birtok határát és a
dülőutakat fiatal fasorok szegélyezik.
Azalatt, hogy Szitnyay György a színházi sikerét követő reggelen még a
Szitnyára siető vonat egyik kocsijában ült, a felesége egy látogatója
társaságában a legfelső kerti terraszon sétálgatott.
Irma magas termetü, talán túlságosan karcsu, de egészben véve szép szőke
asszony volt. Szürke szemének tekintete nyilt és komoly volt. Tartását
és modorát az öntudatosan fejlesztett és kissé, de csak nagyon kissé
affektált előkelőség jellemezte, amelyet vidéki kastélyokban gyakrabban
látni asszonyokon, mint férfiakon.
A vendége fölötte érdekes ember benyomását tette. Hatalmas termetü,
óriás koponyáju, kemény, szinte gőgös tartásu férfi. Bár alig látszott
többnek negyven esztendősnél, a sűrű haja már szürke volt, a szemöldöke
és a szakálla azonban koromfekete maradt. Jordán volt, az ismert jogi
író, aki a nemzetközi joggal foglalkozó értekezései révén külföldön is
ismertté tette már a nevét. Mostanában valamelyik vidéki akadémia tanára
volt. Jordán fia volt a Szitnyay-uradalom egy volt főtisztjének és
gyermekkora óta otthonos a kastélyban. Úgy beszélték, hogy mostanában
valami nagyszabásu jogi munkán dolgozik, azért vett hosszabb szabadságot
és lakott már hetek óta özvegy édesanyjának Erzsébet-utcai kis házában.
Ezt a Jordán Sándort már egyetemi évei óta lángelmének tartotta az egész
város. Jóformán már suhanc korában föltünt óriás emlékező tehetségével,
éles és biztos itéletével és ritka szónoki képességével. Mindenki
becsülte, tulajdonképpeni jóbarátja azonban sohasem volt, mert féktelen
gőgjével, zsarnoki szeszélyeivel és metsző iróniájával elriasztott
magától mindenkit. Lehettek egyesek, akik még a komoly tehetségét is
kétségbe vonták, azt állítván róla, hogy napoleoni önhittségével a
tépelődő és fecsegő ember tehetetlensége párosul, ismerőseinek túlnyomó
többsége azonban föltétlenül meghajolt elméjének fölénye előtt.
Szitnyayné és Jordán már egy esztendő óta baráti viszonyban voltak. Az
asszony is magában járó lélek volt és mintegy a tömeg feje fölött kezet
nyújtott a férfinak, akiben lelki rokonára vélt ismerni. Jordánra,
akiben plebejus kevélysége mögött erős arisztokratikus ösztönök
lappangtak, vonzó hatással volt Irma egyéniségének és környezetének
előkelő parfümje; az uralkodásra termett asszonynak pedig kétségkivül
igen jól esett a nagy hatalom, amely neki a féktelen erejü férfi fölött
adatott. Szitnyay György nem rokonszenvezett a felesége barátjával,
féltékeny azonban nem volt rá soha. Irmának nagyon jó híre lehetett,
mert Jordánhoz való viszonyában tiszteletreméltó baráti vonzalomnál
egyebet senkisem keresett, még az ura sem. György egyébként maga is
erősen hitte, hogy Jordán előbb-utóbb még nagy ember lesz, miniszter
vagy ami akar.
Irma most megállott a terrasz szélén és lenézett a várkertbe. Lenn, a
sárga kavicsos úton tarka pettyként virított a sokác dada viganója. A
dada a kis babával játszott a meleg verőfényben. A gyermek jókedvü
sikongása úgy hallatszott föl, mint a fecskefiók csicsergése.
– Barátság! – mondta halkan Irma. – Barátság! Hát hisz maga a
barátságban?
A megjegyzésével megint fölvette a beszélgetés elejtett fonalát. A tanár
vállat vont.
– Semmiben sem hiszek Irma, csak magában.
– De én százszor olvastam már –
Jordán kiméletlenül a szavába vágott:
– Kérem, Irma, kíméljen meg az elméleteivel! Dühbe jövök, valahányszor
efféle szegényes banálitásokat hallok az ön szájából! Mit akar a
könyvekkel? Tucatemberek leírják tucatemberek élményeit és ebből
tucateszükkel tucatigazságokat szűrnek le… És ilyesmi kötelező legyen
önre és rám nézve? Mért akar papirmankón járni, amikor minden izma ép és
minden idegszála egészséges?
Az egyébként oly érzékeny asszony nem haragudott meg. Csöndesen és
derülten mondta:
– Tudja, hogy ön ma nagyon goromba velem, kedves barátom?
Jordán egy szikrázó pillantást vetett az asszony felé, aztán szeliden
megfogta a kezét és megcsókolta. Csak olyankor szokta megcsókolni a
kezét, ha megbánta valamelyik szavát. Irma ilyenkor mindig valami kis
diadalmas borzongást érzett, mint a kezdő állatszelidítő, amikor lába
előtt látja a sivatag királyát…
– Mért nem beszél? – szólt kis idő mulva az asszony, aki nem szerette a
barátja sötét hallgatását. – Mondja meg, hogyan érti a dolgot? Köztünk
nincs helye semmiféle ködös és homályos dolognak. Ön mindent tud, talán
el tudja oszlatni ezt a sötétséget is.
– Semmit se tudok, – felelt kedvetlenül a tanár. – Én csak annyit érzek,
hogy az öné vagyok, amióta ismerem, föltétlenül és nevezheti barátságnak
vagy aminek tartja… Nem tagadom: olykor szégyelem ezt az állapotot, de
nem akarok rajta változtatni.
– Pedig könnyü volna, ugy-e? – kérdezte halkan az asszony.
A rákövetkező pillanatban már megbánta kacérságát. Jordán hidegen és
kutatva mérte végig, majd szilárd hangon mondta:
– Nem volna könnyü, de meg tudnám tenni. Mindent tud az ember, amit
akar!
Irma most már megijedt és Jordán, aki könnyüszerrel olvasott a barátnője
arcán és a lelkében, szelidebben folytatta:
– Nem akarok másképp élni, mint élek most… Banális vagyok, tudom, de én
nem tehetek róla, ha az emberek elkoptattak már minden szót: emberi
életet csak azóta élek, amióta ismerem magát. Azóta szeretem az életet.
Élni akarok, emelkedni, oly magasra – oly magasra –
Egy nérói mosoly torzította el az arcát, mintha az egész világ máris őt
imádva fetrengene a lábai előtt. Ezt több ízben is mondta már Irmának.
Ezuttal azonban olyat is mondott, amit nem hallott még az asszony és ami
kissé megijesztette.
– És ön is az enyém, Irma, egészen és föltétlenül. Hiába néz rám
csodálkozva és haragosan: ön jól tudja, hogy jogom van magához…
– Én nem adtam önnek semmi jogot, – mondta fagyosan az asszony.
– Ön nem, de maga a természet adott nekem jogot.
– Ezt nem értem.
– Mikor önt megteremtette, bezárta a lelkét és az én kezembe adta a
kulcsot. Senkisem ismeri önt, senkisem tudja megérteni és méltatni, csak
én. Ön mint átlagos asszony fog élni és meghalni, ha én meg nem nyitom a
lelkét és napfényre nem hozom kincseit. Magától sohasem fog megnyilni,
nem tud, mert a kulcs nálam van. Én magát teljesen ismerem, édes
barátnőm, a lelke minden titkos zúgát átkutattam már. Ez nem dicsekvés,
mert más embert nem ismerek. Ha Pygmalion volnék és meg akarnám alkotni
a nő szobrát, az ön képmását vésném márványba, még akkor is, ha sohasem
találkoztunk volna egymással. Mert más nőt nem tudok elképzelni és
megérteni…
Irma megpróbálta, hogy tréfára fordítsa a beszélgetésüket.
– Annyira ismer? Ez szó szerint veendő?
– Szó szerint! Ha üvegből volna a lelke, akkor sem olvashatnék jobban a
gondolataiban.
– Nos, mondja meg, hogy mit gondolok most?
– E pillanatban ilyesmit gondol: Ezt a derék embert ostobává teszi az
önhittség. És: ha kettőnk között küzdelemre kerül a dolog, mégis ő lesz
a vesztes! – Más szavakkal, de ilyesmit gondolt!
Jordán nevetett, majd így folytatta:
– Minden gondolatát ismerem. Még azokat is, amelyeket maga sem ismer,
mert nem merte őket végiggondolni…
Irma kissé elpirult. Újabban, amióta gyakoriak lettek köztük az ilyen
szócsaták, gyakran is szenvedett vereséget. Azelőtt ő uralkodott Jordán
fölött, minél jobban közeledtek azonban egymáshoz, annál inkább
változott a helyzetük. Alantosából zsarnok lett. És Irma olykor maga is
csodálatosnak találta, hogy a lelke nem lázong, hanem készségesen
vállalja az igát.
Később mégis úgy érezte, hogy jó volna kiköszörűlni a csorbát és
erőltetett önérzet hangján mondta:
– Ha minden titkomat tudja, akkor ugy-e bár, azt is tudja, hogy én soha,
de soha sem leszek hűtelen a kötelességeimhez?
– Ha ezt nem tudnám, akkor nem is szeretném önt. Én nem a gyöngeségét
szeretem, hanem az erejét… Az ereje: az egészséges ösztönei, a
tisztasága és a lelki egyensúlya. Ha biztos volnék benne, hogy el tudnám
csábítani, akkor nem is szeretném önt.
Irma valósággal megrémült attól, amit hallott. A kegyetlen biztosság,
amellyel barátja a leggyöngédebb természetű érzéseket eléje terítette és
szétbontotta, mélyen elszomorította.
– Tisztán látom a jövőt is, – folytatta Jordán.
– A jövőmet épp úgy, mint a jelenemet, a kötelességem teljesítése fogja
betölteni.
– Igaz, de ön ma nem tudja még, hogy miféle kötelességeket ruház önre a
jövő.
– A kötelességeim mindig egyformák lesznek, úgy képzelem. Az uram és a
gyermekem…
Jordán a szavába vágott.
– Nemcsak hitvesi, de emberi kötelességek is vannak. El tudom képzelni,
hogy önt egy nap a kötelessége arra fogja szorítani, hogy elhagyja az
urát és az enyém legyen. Ha méltatlan lesz önhöz az ura, ha
tisztátalanná lesz a háza és bűnné az élete ebben a házban, akkor meg
fog róla emlékezni, hogy egész és emberi életet csak velem élhet,
valamint az én életem is csak akkor lesz egész és emberi.
Irma valami édes szédülésfélét érzett, mintha szakadás partján járna.
Valami mesés, nagy és tökéletes boldogság képe villant föl előtte. De
aztán szinte szomorúan mondta:
– Az nem fog bekövetkezni soha!
A tanár nem válaszolt, hanem hosszan és szinte meghatott gyöngédséggel
tekintett Irma szemébe.