Krisztus születése után 1345-ben történt, hogy Lackfi András székely
ispán futárt küldött Nagy Lajos királyhoz azzal a híradással, hogy a
tatár körülfogta és erősen szorongatja a székelységet a küküllői várban.
Ha nem küld segítséget a király, akkor ott vesznek a határőrök mind egy
szálig. A hírhozó egy Omodé nevü ember volt. Útjában elfogta a kutyafejü
ellenség és levágta fülét, orrát; Omodénak valahogyan mégis sikerült
kiszabadulnia a tatár kezéből; jóformán már haldokolva Székesfejérvárra
iramodott, ott elmondta üzenetét, harmadnapra meg is halt. Utolsó
órájában elküldte gyóntatóját a királyhoz és Jézus Krisztus irgalma
nevében arra kérte, hogy ajándékozza gyermekeinek a szitnyai gazdátlan
birtokot. A király hadat küldött a végekre és a kutyafejü ellenség
rettenetes vereséget szenvedett. Omodé árváinak pedig kiállították az
adományozó levelet.
Valami hiba esett a kancellária írásában, mert a birtokban még vagy tíz
évig egy Volfárt nevü makacs német ült, aki várat is épített magának az
ér partján. Jó ideig pörösködtek vele Omodé fiai, végül a legnagyobbik
belenőtt az apja páncéljába és megölte a németet perdöntő párbajban.
Attól kezdve a Zithna, Zichnai, Sitynay és legújabban a Szitnyay nevet
viseli a család, amely az idők folyamán még többízben is megmutatta,
hogy életénél is jobban szereti a földet.
Hunyady gubernátor idejében megint szó esik róluk. Két testvér, Salamon
és Farkas pörösködött akkoriban a birtokon. A viszály annyira elvadult,
hogy Salamon karácsony éjszakáján rajtaütött embereivel a szitnyai váron
és agyonverte fivérét. A gubernátor halálra kerestette a
testvérgyilkost, Salamon azonban Havasföldre futott, ahol aztán végleg
nyoma veszett. Ez a Szitnyay jobban szerette a földet az örök
üdvösségénél is.
A birtok ekkor az ifjabbik ág kezére került, amiből megint pör lett.
Ebből a családból eredt Szitnyay János, aki Bécs ostroma alkalmából
megmentette Mátyás király életét. Jutalmul a szitnyai birtokra való
jogának királyi elismerését nyerte.
A reformáció idejében a család buzgó újhitűnek mutatta magát, miért is
elkobozták birtokait. Akkoriban írta Szitnyay Márton „Az bujdosó
református kesergései“ címü verseit. Ezek a versek együgyűek,
formátlanok és bőbeszédüek, örökös tárgyuk a költőnek siránkozása az
apai birtok után. A szerelmes ember fájdalmas epedésével gyönyörködik az
idegen kézre jutott föld részletes leírásában, visszasírja nemcsak a
szitnyai várat, a halmokat és erdőket, hanem még az istállókat és ólakat
is. Őt költővé avatta a föld szeretete. Később a fia, Kálmán, újra
katolikussá lett, azzal a világos kikötéssel, hogy visszakapja birtokát.
Ő még Istennél is jobban szerette a földet.
A Rákóczi-háborúk alatt tüzes és vitéz hívei voltak a fejedelemnek.
Amikor hanyatlóban volt Rákóczi csillaga, mégis egy Szitnyay volt első
árulója: Szitnyay Balázs. Nagyon szerette a szabadságot, sűrűn ontotta
érte vérét, de azért a szabadságnál is jobban szerette a földjét. A
kegyelem-levélben, amelyet a bécsi Bellicumtől nyert, kikötötte magának
az elkobzott uradalom birtokát. Őt árulóvá tette a föld szeretete.
Ebből a kegyelemlevélből kerekedett később a híres pör, amelynek
aktáiban a család két ága közel száz esztendeig viaskodott a birtokért.
A pör folyamán ismételten hamis esküvel, okmányhamisítással,
vesztegetéssel, házasságtöréssel és gyermekcsempészéssel vádolták
egymást. Az egész ország akkoriban a nyelvére vette őket, de jobban
szerették a földet a jó hírnevüknél és a becsületüknél is.
A pör folyamán eladósodott a nyertes ág is és Szitnya zálogbirtokként a
Rodek bárók kezére került. Vagy negyven esztendeig ültek a bárók a
várban, akkor aztán Szitnyai József feleségül vett egy nála húsz
esztendővel vénebb, gazdag özvegyasszonyt és annak pénzén visszaváltotta
ősei birtokát. Az asszony rettenetes perszona lehetett; a nép a szitnyai
bábának nevezte. Emléke mint egy förtelmesen rút, hóbortosan gonosz
sárkányé él, aki pokollá tette József úr életét. Ez a Szitnyay, mint
akkoriban majd mindenki, naplót vezetett és följegyzéseiből megtudjuk,
hogy fiatal kora óta szeretett egy szép és szegény nemes leányt, akit
azonban nem vehetett el, mivel szegény volt. A leányt korán sírba vitte
a bánat, József úr pedig, amikor hetven esztendős korában maga is
pihenni tért, meghagyta, hogy temessék el vele szerelmének egyetlen
emlékét, azt a kis keszkenőt, amelyet ötven évig híven megőrzött. Ez a
Szitnyay jobban szerette a földet a boldogságánál is.
A mostani birtokos édesapja ugyancsak adósságokkal vette át a birtokát.
Amikor beleült, úgy látszott, hogy nem fogja megtarthatni. Ő azonban
mégis megtartotta. Harminc esztendőn át a maga cselédje volt. Hajnalban
kelt és rendesen késő estig ült a számadásai fölött. A napot az
istállókban és a szántásokon töltötte. Jómódu parasztgazda módjára élt
és öltözködött; a buzáját, de még a csirkéit is, maga vitte be a
városba. Bort nem ivott, húst csak vasárnapon látott az asztalán,
egyetlen élvezete a pipája volt. Különcnek és uzsorásnak szidták, de
amikor meghalt, kitünt, hogy elérte azt, ami elérhetetlennek látszott:
tisztázva volt az egykor túlterhelt birtok.
A német Volfárt várának romjait, amelynek köveit annyiszor öntözték
vérükkel a Szitnyayak, a hosszan elnyúló halmokat, amelyeknek profilja
hatszáz esztendő óta ott élt minden Szitnyay lelkében, az erdőt,
amelynek zúgását egymásután húsz rokon arcvonásu gyermeknemzetség
hallgatta, a vizet, amely után török, német, olasz és lengyel rabságban
senyvedő vitézek szomjaztak, a földet, amelynek birtoka hősökké és
árulókká, aszkétákká és gyilkosokká, nagyurakká és csalókká tette a
Szitnyayakat, ezt az egész birtokot öt perc alatt, mialatt háromszor
osztották a kártyát, zsebretett kézzel és kifogástalan előkelőséggel
elvesztette az utolsó Szitnyay, névszerint Szitnyay György.