Szitnyay György, miután elveszített négyszázezer forintot, hazament a
fogadóbeli szállására. Ott levetkőzött és elsötétítette a szobát, hogy ő
most aludni fog. Olyan sietve bujt ágyába, mint a gyermek, aki estig
szerencsésen el tudta titkolni a csinyt, amelyet elkövetett és akkor
fülére huzza a paplant, hogy megmeneküljön a büntetéstől. Tudja, hogy
álmában nem bántják a szülei, reggelre pedig talán már feledésbe megy a
dolog.
Szitnyay szemére azonban nem jött álom. Körülbelül tíz óráig
mozdulatlanul feküdt, közbe pedig egyre látta lelki szeme előtt a sima
és nagy gyakorlatra valló gesztust, amellyel Balázsovics a kártyát
osztotta. Egyébre nem is tudott gondolni. A füle dobja pedig folyton
zizegett és remegett, a szíve meg vontatottan és élesen lüktetett.
Végre úgy érezte, hogy most már föl kell kelnie. Kezébe vette
aranyveretü piros bőrtárcáját, amely az éjjeli szekrényen feküdt. A
tárcában két arckép volt: az asszonyé és a gyermeké. Karácsonykor lepte
meg vele Irma, akkor meg is igértette az urával, hogy a képeket minden
útján magával fogja vinni. A képen az asszony szép, szőke és igen
határozott arckifejezésü nő volt, a kislány pedig féléves mosolygó baba.
Lassanként rettenetes, fogvacogtató félelem szállotta meg a szívét. Így
csak egyszer félt életében, gyermekkorában, amikor a szitnyai réten
megkergette a bika. Most is annyira megzavarodott, hogy elfelejtette
félelmének tulajdonképpeni okát, a véresszemü, bömbölő végzetet, de
érezte, hogy ez a hajsza, ha sokáig tart, az őrületbe fogja kergetni. A
mosdóasztalhoz lépett és tekintete a tükörbe esett. Egyébként csinos,
sőt szép férfi volt és szivesen elnézte magát. Most valósággal hörgött
az undorodástól, amint farkasszemet nézett azzal a fakó, dult és
bedagadt szemű arccal.
A hideg víztől némileg visszanyerte nyugalmát és emberi ábrázatát is.
Most már gondolkozni próbált. Hogy is volt a dolog? Tegnap reggel
érkezett Szitnyáról a fővárosba, hogy megbeszélje birtokos
szomszédjával, Rodek báróval, a közös vízszabályozási terveket. A báró
mindjárt ott fogta a nagy estélyén. Az est érdekes volt, mert Rodek, az
örökös kultuszminiszterjelölt, elfogadta házánál az irodalom és a
művészet kitünőségeit is. Éjfélig nagyon únta magát György, de akkor
egyszerre szikrázó jó kedv vett erőt rajta, amint megismerkedett Vivó
Edittel, a híres tragikával. Ez a pompás, nagyeszü és a csontja velejéig
romlott fiatal asszony, akit csodálói és ellenségei dicsőitve és
gyalázva, az aranykigyónak szoktak nevezni, szemet vetett a csinos
vidéki úrra és egyik barátjával kurtán maga elé rendelte. A
beszélgetésük első szavuktól kezdve szerelmes viaskodás volt. Az
aranykígyó volt a támadó fél és György, akinek jó napja volt, tűzzel és
merészen helyt állott neki. Tiz perc múlva Vivó Edit már meg volt
győződve arról, amiről egyébként már gyakran győzette meg magát, hogy
ilyen férfival még soha életében nem találkozott…
– De hát kicsoda maga, édes uram? Hol teremnek ilyen emberek?
Egyszerre félbeszakította önmagát; egy különös ötlete támadt.
– Mondja, sohasem gondolt még arra, hogy írónak született? Én értek
hozzá, – én esküszöm, hogy annak született!
György elpirult kissé és meghökkenve nézett az asszony tüzes és mély
szemébe.
– Nem tudom, hogy annak születtem-e, de bizonyos, hogy gyermekkorom óta
titkos és állandó vágyakozást érzek az irodalom iránt…
– És nem írt soha semmit?
György vállat vont.
– Sajnos, úrnak születtem!
Edit arcán felhő vonult végig.
– Ah, igen! Egyikünk sem él úgy, ahogyan élnie kellene. Egyikünk sem
teszi azt, amit tennie kellene. Mindent tudunk, mi félemberek, csak
akarni nem tudunk! Eh, ne beszéljünk többet erről!… De tudja mit? Holnap
jőjjön el hozzám… Négykor várom!
Azzal hátat fordított neki. György, bár az asszonnyal szemben külsőleg
megőrizte az előkelő világfi könnyed és irónikus közömbösségét, magában
mégis úgy érezte, mintha igen nagy szerencse érte volna. Egy színes,
fantasztikus és boldog izgalmakkal telt ország határához lépett az este.
Erről az országról sokat álmodozott már falusi magányában, miközben
elhitette magával, hogy elhibázta az életét.
A társaság kettő előtt oszladozni kezdett, bohém részét azonban hajnalig
még együtt tartotta a házigazda. A dohányzóban telepedtek meg, amely
festői műterem módjára volt berendezve. Edit, aki minden érthető ok
nélkül egyszerre úgy érezte, hogy ügyelnie kell a jó hírnevére, nem
szólt többet Györgyhöz, a fiatalember azonban állandóan arcán érezte a
művésznő tekintetét, amely most már bársonyos, simogató és forró volt.
Ez a tekintet azt jelentette: Majd holnap! Holnap!
Hajnalban a kaszinóba ment Szitnyay. Jó ideig szórakozottan nézte a
kártyajátékot, közbe mindig Editre gondolt. Amikor Balázsovics a
százezer forintos játékot ajánlotta, akkor rajta, aki egyébként nem volt
hazárdvérü ember, egyszerre valami csodálatos és fantasztikus
izgatottság vett erőt. Biztosan tudta, hogy nyerni fog! Biztosan tudta!
A szerencse istenasszonya mosolyogva nyújtja feléje aranyszarúját.
Akarnia kell csak és lehull lelkéről a kicsinyes és nyárspolgárias
előitéletek békója. Akarnia kell csak és minden az övé lesz: az arany,
az asszony, a dicsőség! Egy nagyszerü misztérium megoldása kínálkozik
feléje és a megoldás oly végtelenül egyszerü: az erős akarat!
És most itt ült a szálloda szürke szobájában, megsemmisülten,
meggyalázva, a félelemtől és az undorodástól betegen.