Húsz vagy talán már több esztendővel ezelőtt történt, hogy egyik
budapesti kaszinóban valaki négyszázezer forintot veszített el kártyán.
Hogy melyik kaszinóban, az mindegy. Bizonyos föltételek mellett
megeshetett volna akármelyikben. Mert a társadalom különböző
osztályainak erkölcsei között elméletben semmi, gyakorlatban pedig csak
annyi különbség van, hogy az egyiknek több, a másiknak kevesebb a pénze.
Az illető, aki ezt az összeget elveszítette, tulajdonképpen nem is volt
kártyás ember. Hajnal felé vetődött csak a kaszinóba. Valami bálból
jöhetett és félóráig álmosan nézte a játékot. Éppen Balázsovics adta a
bankot, a matador. Néhány vidéki kurta úrral játszott és egész éjjel
csak egypár ezer forint volt a különbözet. Erről a Balázsovicsról sokan
titokban meg voltak győződve, hogy hamisan játszik. Fennszóval azonban
még senki sem gyanusította. Bizonyos, hogy a húsz-harmincezer forintot,
amelyet valaha ráhagyott az édesapja, a szegedi timármester, olyan jól
kamatoztatta a kártyaasztalnál, hogy most már egy milliója volt a
banknál. Csöndes, nagyon komoly, hidegen kimért, de udvarias modoru
ember volt. Egyedül csak a játéknak élt; ez volt a munkája, de a
szórakozása is. Nem volt szenvedélyes kártyás, hanem ennél több:
hivatásos kártyás volt. Azt beszélték róla, hogy éjfélutáni egy órakor
szokott fölkelni; akkor megfürdött hideg vízben, megitta a teáját és
pihent erővel, józan fővel és nyugodt szívvel elment a kaszinóba, ahol a
nappali munkától és mulatságtól kimerült, a színházak gázfényétől és a
vacsora pezsgőjétől fölizgatott emberekkel kártyázott. Akik nappali
életet szoktak élni a fővárosban, azok nem is ismerték Balázsovicsot
csak híréből, mint afféle éjjeli ragadozót. Balázsovicsnak egyébként nem
volt jóbarátja, de ellensége sem volt. A kaszinóban határozott
tekintélye volt és még azok is, akik titokban hamis játékkal
gyanusították, bonyolódott becsületbeli ügyek elintézésénél szívesen
kikérték a tanácsát.
A játék tehát immel-ámmal folyt hajnalig, akkor oszladozni kezdett a
társaság. A matador maga elé tette a kártyát.
– Kedvem volna valami nagy játékhoz, – mondta. – Ki tart százezer
forintot egy lapra?
– Tartom én, – mondta nyugodtan az a fiatal úr, aki addig a székén
lovagolva, szó nélkül nézte a játékot.
Balázsovics osztott. A másik közelebb se jött. A félkezét a zsebében
tartotta, a másikkal hanyagul fölvetette a kártyáját. Vesztett.
– Kiadod még egyszer? – kérdezte udvarias mosollyal, de elhalványuló
arccal.
– Kiadom. De csak egyszer. Érted? Többször nem!
– Tehát dupla vagy semmi!
A fiatalember megint veszített.
– Tehát kétszázezer! – mondta Balázsovics.
A vesztes fél krétafehér arccal ült vele szemben. A nyerő egy ideig
élesen a szeme közé nézett, aztán kissé elgondolkozott, végül nyugodt
hangon így szólt:
– Ha tetszik, még egyszer rámduplázhatsz!
A fiatal úr harmadszor is veszített.
Balázsovics az asztalra dobta a kártyát.
– Hozol nekem négyszázezret!
Azzal cigarettára gyújtott. A vesztes fél pedig fölkelt, könnyen
meghajtotta magát és mély csönd közepett elment a kaszinóból.
A többiek szeméből egyszerre eltünt az álom. Valamennyien valami
kellemes kis izgalmat éreztek és most összeültek még a társalgóba.
Balázsovics hideg halkocsonyát evett és megivott hozzá egy pohár
vörösbort. A többiek szivarozgatva ülték körül.
– Jó pénz ez a négyszázezer forint? – kérdezte valaki.
– Jó pénz, – mondta Balázsovics nyugodtan.
Egy másik úr, aki megyebelije és jóbarátja volt a vesztesnek,
részletesebb adatokkal szolgálhatott.
– Két birtoka van, Szitnya és Kemenes. Kemenes nem ér sokat, de a másik
szép dominium. Az osztályban félmillió forinttal vették föl, – igaz,
most már teher is van rajta… De ha jó vevőt talál, kiszoríthatja a
négyszázezret. De akkor aztán plűre esett.
– Van családja? – kérdezte valaki.
– Van. Három-négy esztendővel ezelőtt házasodott. A felesége
Naszódy-leány… Gondolom, gyerek is van…
– Az öreg Naszódy Bálint leánya? Nagyon gazdag ember!
– Attól ugyan harapófogóval se szed ki egy árva garast! Az öreg inkább
maga adná kezébe a pisztolyt… Én jól ismerem, szomszédom Hevesben…
Még egy félóráig elbeszélgettek, akkor rájuk nappalodott már és ágyba
kivánkoztak. Valamennyien nagyon derült kedvükben voltak, amikor
elbúcsúztak egymástól. A szemük láttára tönkrement egy hatszáz esztendős
nemzetség, kipattant egy gyűrű Hungária páncéljából; de ez olyan ostoba
és véletlen módon történt, hogy humorosnak találták volna az esetet, ha
a nagy összeg nem keltett volna bennük tiszteletet. Egészben véve
azonban mégis csak örültek a történteknek.
Nem mintha kárörvendő emberek lettek volna, de mindig kellemes, ha az
ember a maga szemével láthat olyan dolgot, amelyről holnap beszélni fog
az egész város. Különös jókedvükben voltak a vidéki urak. Ők összevéve
elveszítettek az éjjel egy cséplőgarnitura árát, de most bölcs és
mérsékelt játékosoknak tarthatták magukat és ez igen emelte az
önbecsülésüket. A ruhatári huszár is örült az esetnek, neki tíz forint
borravalót adott Balázsovics…