Már akkor elmondtam Daudetnek mindent, a lehető legfinomabban fiatal
életem történetét, majdnem úgy, ahogy kívánta, ahogy szerette, ahogy
képzelte ezt a történetet. Ahogy ő írta volna meg, reszketeg kezével kis
negyedrét papírokon. Magam is sokat tanultam ebből a munkából, mennyi
mindent tanultam! micsoda kínnal és fönséggel, micsoda transzponálásokat
kemény hangnemekből lágyabb hangnemekre, fordulatokra s borulatokra, az
éneknek és hangzásoknak, harmóniáknak s hangmértanoknak micsoda keserű
technikáját, mellyel odafordítottam volna, a szépség elé, a magam
nyomorúságos életét! Megtanultam, milyen nehéz kiválni gondokból s
bilincsekből, milyen nehéz éhségből s szomjúságból magasra szállni,
eljutni odáig, hogy mindennek lelke legyen, még annak is, aminek nincs,
hogy ez az egész rettenetes élet úgy tünjön, hogy szép! Mennyi mindent
kell kihagyni belőle, olykor az egészet! mennyit hozzáadni! Ezt mind
megtanultam. Ezt mind látta Daudet, ezt a lelki gyakorlatot, ezt a lelki
tornát, ezt mind látta a monoklijából mint egy ablakból, a világra.
Kimerülve a nyomorban, csak vonszoltam magam előtte az irodalmiasságban.
Egy egész más életem lett az ő kedvéért, egy egész külön kis szomorú
életem, egy sor balladában. Egészen át voltam hangolva az ő
gyakorlatára. Ahogy Liszt írta át a legsötétebb _Tannhäuser_-t két
kézre, egy hercegnőnek.
– Én szenvedtem a maga könyvei miatt, nem is tudja, mit szenvedtem! –
mondtam. – Főleg a _Sappho_-ért szenvedtem, fiatalon és többször is
azóta és végig az életemen és nem tudom meddig fogok még szenvedni,
nyilván öregen is fogok szenvedni, mint aggastyán is egy nő miatt! Mikor
a papok kiűztek az iskolából, s hazajöttem, mint egy kis szőke csikó
búsan, aki elvágta a lábát a karámban, az anyám sírt s azt mondta,
elveszett gyermek vagyok. Ezt mondta, holott olyan szép volt, mint egy
angyal s olyan fiatal is, nem is mint egy anya, olyan fiatal, hogy nem
is értettem, hogyan mondhat ilyen szomorú dolgot. Mert igaz, az anyák
ismerik legkevésbbé a gyermekeiket. De az apám, aki melódikus ember volt
s minden este a Massenet _Lahor királyá_-t zongorázta, titkon
megcsókolt, drága apám s azt mondta: »nem baj, legyél zenész, ha a
keresztények nem akarnak téged«. Mert az nálunk úgy volt odahaza, hogy
Goldmarck óta erős hitünk volt zenei hivatottságunkban. A bánattól sincs
messze az énekhez s a jajveszékeléstől csak egy lépés van a zenéig.
Aztán később, még alig voltam zsurnaliszta a _Pesti Napló_-nál
lámpafényben, mikor egy színésznő kínzott a _Sappho_-val, mint egy
szereppel, ami a vérévé vált, egy ragyogó színésznő, aki a _Sappho_-ból
a legkeserűbb dolgokat mondta egyéni érzésére bontva, mintha a saját
szívéből komponálta volna s mindezt mikor még a legjobban szerettem és
ragaszkodtam hozzá! Nem tudja, mit szenvedtem, nem tudja!
– Dehogy nem! – felelte kéjesen, két rövidlátó szem átható tekintetével,
mint egy avignoni inkvizitor a középkorban, aki szakértő is női
vétkekben. – Nők szeretnek regényekből idézni, – magyarázta. – Mintha ők
mondanák, úgy idézni, hogy nem is látszik, hogy ezt olvasták s
megtanulták a szívükben. A regény hangja olykor épp annyira fájdalmas az
életre alkalmazva, amennyire hatástalan olykor az élet hangja a
regényben. De ez mind nem baj, igaz? A csillagot kell nézni, mely
őrködik.
– A csillagot, igen. Én tudom, mi az a csillag, – mondtam, bekapcsolva
magam ebbe a planetáris szakadékba. – A három királyok is nézték ezt a
csillagot. Ők milyen tündőklőnek látták! Azóta sok baj van ezzel a
csillaggal. Én mind tudom ezt és mind éreztem ezt. Ha lehetne primitíven
élni s mindenkinek a maga rendeltetése szerint! Sok embernek nem lett
volna szabad eljönnie Galileából. De aztán ott van a nagy szabad élet,
oh Istenem, én tudom azt, mi az a szabad élet!
– Maga mindent tud! – vetette közbe finoman.
– Az ember nem lehet független önmagától, – mondtam. – Az önmegtagadás
is felkuszálja az életet s a szegénység van olyan zűrzavar, mint
Karthagóban a legzajosabb nap. A regények is komplikálják az életet.
Olykor a regények jobban adják az emberi érzéseket s dolgokat, több
színnel, fénnyel s dicsőséggel, mint amennyit a természet nyujtana
hozzájuk. Az ellen kellene törvényt hozni, hogy egy nő ne írhasson olyan
búcsúlevelet nekem, mint Fanny Legrand a kedvesének.
Oh Istenem, ilyen ritka matériában voltam, szerencsétlen! ilyen _inedit_
dolgokban, mondhatnám princepsz kiadásban ezzel a reszketeg emberrel, a
két gyönyörű kezével sárgára világítva a napsütésben, ami csillogott az
ablakon. Meddig sodort a sors, micsoda távolokba, hogy már szinte
tetszettem magamnak? Ez nincs sehol, gondoltam, ez nem kapható még
Balzacban sem ez a szituáció, holott ott talán megvan írva minden, ami
csak lehetséges az emberek életében. Nemcsak a hang s az érzés emelt fel
keserveim mélyéről ilyen lírai magasságokba e regényíró kedvéért, de
átjátsztam egy remek regényét az életem valóságának! Kettőnk között ez a
_Sappho_, ezzel a két halotti kézzel, mely megírta ezt a könyvet,
megkenve könnyel, kínnal, vérben ázva ez a könyv, csakugyan valami _Unam
Sanctam_-nak tünt az avignoni időkben, csakugyan valami zord bullának
egy női árny eretnekségével s jó magammal, mint egy áldozattal. Itt
álltam, mint egy távoli században, mint a XIII. században, letörve az
életemmel, megsebezve, lélekszakadva, mint egy Bonifácius előtt! Azt
hittem, már a máglyát rakják az udvarban, ahogy a sokféle hangokat
hallottam odalenn. Itt álltam olyan közel magamhoz és olyan messze
magamtól, hogy már alig ismertem magamra. El voltam bűvölve álmoktól s
fantáziától, nem is tudom, mitől voltam elbűvölve. Valamitől, ami több
volt, mint az élet s kevesebb, mint az álom. Azt hiszem, nagyon
szerettem.
Daudet csak nézett, mosolygott, csak _írt_, úgy tünt. A monokliján úgy
átláthatott rajtam, mintha egy ablakon át nézne a szívembe. Azon a magas
erkélyen is, halmozott bolthajtásokkal, amit emeltem magamnak, nyilván
belátott a két szomorú gyertyámhoz, egyenest a szobámba, a nyomorba, a
vetetlen ágyamig. Mindent tudván rólam, mindent! – azt szerette bennem,
amit elhallgattam, amivel az ő számára magamat feldíszítettem. Hát miért
ne, ha így akart? Olyan kevés kell a poézishez! Nem szükséges, hogy az
ember egy márványterraszon járjon mint Heliogabalus, s hintse a rózsákat
Rómára. Olykor elég néhány szál ibolya, ami fonnyad egy pohárban. Olyan
kevés kell ahhoz, hogy az ember készítsen egy verset, különösen
önmagáról, egy verset. Minél több a poézis, annál kevesebb kell hozzá.
Olykor elég egy hang, egy sóhaj, még ennél is kevesebb.
– Éjszaka, mikor megyek haza a boulevard Saint-Germain-en, – mondtam, –
felnézek egy-egy világos ablakra. Utcahosszat olyan csend van s ez olyan
jelentős, nem tudom, az a világos ablak, ami dereng fenn a magasban.
Gondolom magamban, odafenn van egy nő, aki virraszt s akit nagyon tudnék
szeretni! És megint egy ablak s megint egy másik ablak s egy
selyemfüggönyös ablak s megint csak az, oh Istenem, hogy tudnám
szeretni! És minden ilyen világos ablakhoz szinte odaragad a szívem.
Csak nézett.
– Szegényes magányos, – mondta és csak nézett. Majdnem a könnyekig
meghatva nézett. Úgy láttam, nagyon megfeleltem.
Másnap írt egypár sort egy névjegyen s mellékelt egy ujságcikket,
kivágva egy magyar ujságból. Egy hosszú ujságcikket, ami róla szólott.
»_Mondja csak, ha ez jóindulattal van-e írva, amit itt nekem beküldenek
Budáról!_»