Lemerre könyvesboltja, egy bazárszerű udvarban volt, egy hosszú udvarban
üvegtetővel. Finom csendben és opálos homályban, a többi boltokkal egy
hosszú sorban. Alacsony frontjának üvegkonstrukciója inkább csak kifelé
világított az udvarra s híven őrizte a bensők mélyét azokkal a
cédrusfa-vitrinekkel, amelyekben, mint egy kolumbáriumban, nemes költők
pihentek életökkel s lelkökkel, aranyozott szattyánba s egyéb ritka
bőrökbe kötve, időn és téren kívül való fenségben és békességben. Bőr,
papír, festék s cédrusfa, ez mind együtt illatozott valami kriptai
atmoszférában a Heredia s a Leconte de Lisle lelkével, zenéjével s
álomvilágával s láthatólag bágyasztotta azt a két segédet, aki lézengett
itt, forgalom híján s nem tudta, mit csináljon. Maga Lemerre, nagy
költők temetőőre, sohasem volt található, valahányszor kerestem.
Lesujtva éreztem törpeségemben, történelmi elfoglaltságát a legmagasabb
irodalomban. Keserűn éreztem a szívemben, nyilvánvaló bizalmatlanságát
kisebb rendű költők iránt. Vagy éppen elment, mikor jöttem, vagy még nem
jött, nem is tudom. Leültem egy székre és vártam. Fel is álltam és
sétáltam a vitrinek között, a félhomályban. Néztem a sok gyönyörű
könyvet marokénben és szattyánban. Néztem mint egy álomban a sok
gyönyörű könyvet. Mint ahogy könyveket néz az ember, mikor maga is
elkövetett egyet. Soha nincs az ember olyan messze a mások könyvétől,
mint mikor maga is elkövetett egyet. Gépies érzékem fölszítta magába az
összes címeket. Ezeket már mind kívülről tudtam, az összes címeket,
aranynyomtatásban. Már kívülről tudtam az összes vitrineket. Már
kívülről az egész boltot. Csak éppen Lemerre-t nem láttam.
S ahogy ültem és vártam és sétáltam a boltban s néztem a könyveket s
csak a magaméra gondoltam, az a siralmas fiatalember voltam, akit a
mások számára is megjelöl a sors. A két segéd alacsony komplicitásban,
mosolygott rajtam a félhomályban. Olykor lejöttek egy kis falépcsőn a
bolt hátterében, a bürokrata emberek az irodából egy tollszárral a fülük
mögött s ezek már a lépcsőn mosolyogtak, a magasból, mint a
hajóskapitányok. Már mindenki mosolygott, aki meglátott. Már mindenki
tudta, hogy változatlanul itt vagyok. Egész nap itt voltam. Már egészen
idetartoztam, változatlanul, bánatokban és reményben. Egész életemmel
idetapadtam ehhez a könyvesbolthoz. Már nem is bántam a sorsomat, azt
hittem, szép sors itt várni és lesni és kétségbeesni, egy
könyvesboltban. Mint ahogy egy templomban szép sírni és szenvedni. Mások
is vártak életükben, gondoltam, akik meg akartak jelenni. Akik most a
vitrinekben vannak szattyánban és színaranyban, azok is mind vártak
hajdan. A cél érdekében türelmes és alázatos voltam. Már nem bántam a
segédeket s a bürokratákat. Egyszer bejött egy nő ragyogó fiatalon,
megkoszorúzva a kalapján egy virágos ággal, mint egy mandulafaág, két
lilaszín szemmel, amit egyenest nekem szegzett ahogy a segédnek nézett s
egy könyvet kért, egy kötet verset! Másszor bejött egy francia író,
olvasók kedvence, szerencsétlen! S elkérkedett a segédeknek sokféle
vétkes sikereivel, a szegény segédeknek! akik csak néztek tisztelettel.
Nem szerettem ezt az írót s gőgösen távolodtam s kihúztam magam a
felborzolt hajammal s a lobogó nyakkendőmmel, a bolt sarkában
magányosan. Ahogy beszélt, nagyon hetykén, nagyon magasról, a
sétapálcáját a bokájához verdesve, mintha lovon ülne, még üresebbnek
találtam. Magamba szállva s elmerülve lelki kincseimben, művészi
öntudatommal e kérkedő fölé emelkedtem s megnőttem a bánataimban,
keserveimben, egész bús sorsomban, már szinte könnyeztem, olyan magasra
nőttem! Kész voltam egy egész szónoklattal, egy egész regényes
beszéddel, telve önérzettel Lemerre számára, aki nem jött! Ahogy mult az
idő, nem is panaszkodtam, – a jövőt éreztem közelebb. Minden perc, ami
múlott, minden, ami a szívemben dúlt vagy kívül hangzott körülöttem, az
írói sorshoz tartozott. Mindent elfogadtam, mindennek megadtam magamat.
Távoli képzetekben követtem a kéziratom papírsuhogását Lemerre körül, a
látatlanban. Már rég beadtam a kéziratomat. Nyilván most olvassa.
Nyilván még nem olvasta, gondoltam vegyesen. S csak vártam ezt a kitünő
embert. Olykor már este lett s még mindig vártam. Egyszerre csak azt
mondta egy segéd: »_Zárunk!_« s mindenki rohant.
Kijöttem az udvarra s néztem, ahogy bezárják a boltot, ahogy lepántolják
vasrudakkal, keresztbe minden reményemre. Már be is zártak, hogy még
mindig itt járkáltam a bolt előtt, mint egy éjjeli őr, mint egy
álomkóros. Az ívlámpák kigyúltak az udvarban, az üvegtető alatt. Sorra
néztem a többi boltokat, a kirakatokat, estéli világításban. Gyönyörű
dolgok voltak, a legszebb dolgok, pazar kravátlik, selyemsálak, női
kelengyék, nászpaplanok, tündérfátylak és távolabb selyembrokátok egy
olyan boltban, ahol egyházi díszeket árultak s ahol csak püspökök
vásároltak. S volt egy fegyverműves, remekművű pisztolyaival a
kirakatban, gyöngyházintarziásan. S volt egy bőröndös Lipót király
táskáival, amiket rendelt, a nemzeti színekkel ráfestve a bőrre, s a
flamand koronával. S volt egy aranyműves, egy ébenfa-ládikás, egy
sévresi porcellános, egy pecsétgyűrű-üzlet. Eszembe jutott a Daudet kis
boltja, ahol ő maga árul, ahogy mondta, – _Marchand de bonheur!_ Oh
Istenem! gondoltam, s mosolyogtam. Már magam is mosolyogtam. Mentem
haza. Az estéli fényben, az utcákon, még mindig mosolyogtam, olyan
boldogtalan voltam. S most már mindenütt, mindenfelől, az összes
boltokat néztem, torlódva, az egymás hegyén-hátán, az összes
cégtáblákat, aranybetűket s kaligrafiákat az ívlámpákban, ahogy
ragyogtak s rohantak, vetítve, a sok betű és üzlet, utcahosszat, a
házsorokban, a tetőkön s a tetők alatt, egész portálok vetítve, falakra
s háztetőkre, egész raktárak felgyujtva az égre! _Marchand de bonheur!_
még egy kis mécse sem égett! Regény! mondtam magamnak. _Du roman!_
mondtam franciásan, ahogy az így jobban ide illett, franciásan, ebbe az
atmoszférába.
Holott nem! Kis távoli bolt, álmokban s fantáziában, örömárus! ha ez
lehetséges, idáig vetette el a fényét, mennyei reklámját s hírnökségét
idáig! hozzám! csak éppen, hogy hazaérjek. Abban a kis faliszekrényben,
ahol a szobám kulcsa lógott, egy kis fehér borítékot láttam a rekeszben,
mint egy lepkeszárnyat ami odahullott. Már nem is tudom, hogyan szálltam
az életből az álomba, a Daudet kis boltjába, ezen a lepkeszárnyon! Csak
ámultam és bámultam az írását, lilaszín tintában.
»_Tudja, hogy írtam Lemerrenek a maga »Verebeiről!« Jöjjön el vasárnap,
nagyon fogok örülni, mert jóság van a mosolyában s én már nem szeretem
csak a jóságot!_«
Ha vak hitemben, fiatalon nem is kívánhattam elválasztani ezt a pár sort
a maga bolondító romantikájától, mégis egy fél éjjel álltam a tükör
előtt s figyeltem a jóságot a mosolygásomban. Nem is tudom, hogyan
lehetett az, hogy azokban a különböző mosolyokban, amiket próbáltam,
csak valami kimondhatatlan szánalmam ébredt, önmagam iránt. Nem is
tudom, hogyan éreztem, egy egész sor mosolyon át, az élet mély keservét
egyedül igaznak. _Marchand de bonheur!_ Ha ez is hamisan mér, mint az a
kis krájzleros a sarkon! hát lehet másképp? Meglepődve, nem is
emlékeztem arra, ha valaha csak mosolyogtam is e regényíró előtt…