XLIV.

Két héttel később, a könyvem megjelenvén, már rohantam is az első

szűz-példánnyal a _Szép Vadászat_-utcába! A portás átvette a könyvet.

Daudetnek dedikálva, az első szűz-könyvet! _Mon livre!_ mondtam a

portásnak. S rohantam vissza, haza! a többi szűz-példányhoz a szobámban,

mint a leggyönyörűbb szűzekhez.

Reggelre már itt volt a _boldogító!_ már jelentkezett! Már el is olvasta

a könyvemet, ilyen hamar! már írt is róla, milyen gyönyörűen, milyen

hosszan! két egész oldalt egy kis levélben, igazi boldogító! Soha ilyen

hódító, ilyen bódító nem volt, ilyen varázslatos, ilyen boldogító!

Minden soránál, minden mondat után be kellett húnyni a szemem.

Már ahogy kezdte: «_Mon petit Szomory_», így kezdte, ilyen tündöklőn,

mint a csillag, amelyik a magasból köszönti az embert. S ahogy

folytatta: »_Nagy örömmel olvastam el a könyvét_«, ahogy ezt így

jelentette! »_Gyakran meghatott és elragadt e történetek izzó

szenvedélyessége_«, – írta. Ezt írta! A _Sappho_ költője! – s csak

álltam behúnyt szemmel, teológikusan, szegény fejem. A két gyertyámra

emlékeztem, az egész munkámra a kis szobámban, az egész nyomorra, annyi

éjjel! A messzi távolokra emlékeztem, a szüleimre! Pestre! a többiekre,

az egész életemre! S megint megkentem a szívemet egy második mondattal,

megint! Megint nyeltem egy ilyen édes cseppet a magas mennyekből!

»_Főképpen a Pásztor Endre történetét szeretem, noha az ön fiatalsága

áttűz rajta sok sötét színnel s naivitással A »Levél a halálból«,

tökéletes._«

Tökéletes! A falnak dőltem, – hittem! Hittem, hogy egy remekművet írtam.

Az ember sohasem tudja, mikor ír egy remekművet, gondoltam. Én sem azzal

ültem le ehhez a kis novellámhoz, hogy no most írok egy remekművet! Az a

legnagyobb titok, hogyan születik egy remekmű, gondoltam, hogy az ember,

aki írja, soha nem is tudhatja! Oh Istenem, _Marchand de bonheur!_ a kis

boltjával az utcára! csakugyan volt egy perc, mint egy évszázad egy

olyan perc, ami itt rámszakadt a boldogsággal! Olyan súlya volt a

vállamon, hogy alig tudtam lélekzeni, olyan súlya a szívemben, a lehúnyt

szemem alatt. Jól megmérte, dúsan, bőven ezt az adagot, majdnem csalt! S

megint olvastam és néztem a sorokban ezt a sok gyönyörű dolgot, amit

idehintett, ezt az egész nagy porciót a két gyönyörű kezéből. No de

valamit kértem is, olyan szerényen! no de kértem, – ezt kerestem ebben a

levélben. Valami kis válaszát arra, amit kértem. Amit szívszorongva

kértem! Valami kis pártfogását Philippe Gille-nél, egy jó szavát a

könyvemért, hogy mondjam? a könyvem érdekében!

»_Igen, fogok beszélni magáról Philippe Gille-nek, csak engedjen egy kis

időt. De már itt mindjárt hadd mondom meg magának kedves gyermekem, hogy

egy ilyen első könyv az ön korában, csak éppen annyi, mintha a vízbe

dobta volna. Ez volt az én esetem is, emlékszem, mikor a »Piroska

regénye« című első könyvem megjelent, – senki nem beszélt róla s nem

adtam el egy példányt. Ne búsuljon, dolgozzon, olvasson, tanuljon, – egy

nap meg fogja találni ezeket a »Verebek»-et._«

Oh Istenem, no ez volt itt, amire kértem, így visszaformulázva kis

emlékekre, tanácsra, vigaszokra… milyen furcsa! Egy kicsit elmerengtem

ebben a fordulatban, figyeltem, kutattam, mint a fűben térdig, úgy

kutattam a fordulatban s a szavakban, el is akadtam, meg is álltam, mint

ahogy megáll az ember az effajta levelekben s fordulatokban, olykor

végzetes, olykor szerelmes levelekben, egy-egy szóhoz, egy-egy mondathoz

fűzve… Több volt ez a levél, mint amit kértem, amit vártam, kevesebb? –

vajjon már átderengett a boldogságomon, ami, sajnos, tökéletlen minden

boldogságban? Megint olvastam, megint kezdtem, előlről kezdtem,

visszatértem, következtettem, »_Igen, fogok beszélni magáról Philippe

Gille-nek_«, oh Istenem, hogy ezt olyan távolinak éreztem, olyan ködös

ígéretnek! Holott ez volt itt, annyi dús szavak között, az élet valósága

ebben az örömárusfikcióban, annyi sok szép hangzatok között az egész

porcióban, az egyedül fontos, sorsdöntő! s éppen ez kitolva az időkben!

_Marchand de bonheur!_ milyen furcsa! Hogy ilyen bőkezű, ilyen pazar,

ily hódító, ily bódító! s oly kimért, oly tartózkodó! ahol szavakon túl

is segíthetne… Hogy mindent ad s mégis lecsíp a súlyból, – hát csak így

lehet?! oh Istenem, nem mertem kérdeni s csak álltam behúnyt szemmel.

Csak hittem, szent ifjúság! minden hűséggel a szívemben. S szaladtam

Philippe Gille-hez egyenest! Betömtem azt a kis rést, ahol ez

mutatkozott a boldogságomon. Betömtem a léket a csolnakon. Átugrottam az

időt egy szent ígéretben. Nagyon kábult voltam, nagyon lobogtam. Száz

ember között a _Figaró_-nál, mint egy tébolyodott lobogtam s kerestem

ezt a könyvkritikus fejedelmet, ezt a Philippe Gille-t, mint egy Szép

Fülöpöt, ünnepélyesen!

– Itt van egy levél, – törtem be ajtóstul, – egy drága kis levélke, egy

gyönyörű levél! Irta Daudet Alfonz!

– Csak az? – kérdezte és nézett, ahogy csak egy könyvkritikus nézhet,

egy ilyen hatalmasság, valami elborult végtelenséggel.

Másnap, mikor ez mind megjelent a _Figaró_-ban, az egész szöveg, az

egész levél hiánytalanul! nem is tudom, hogyan omlottam össze, micsoda

titkos kéjekben s izgalomban, rabbinisztikusan. Az a rejtélyes gyönyöröm

volt, átható, majdnem keserű gyönyör, amit vétkesnek érez az ember. A

fejem forgott. Valami nagy titkomat éreztem, lesujtva s elragadtatva

abban a revelációban, amellyel a sors olykor vállonragadja az embert.

Istenem, annyi bánathoz voltam szokva, annyi nyomorhoz, éhséghez,

könnyekhez! Itt meg voltam írva! csakugyan úgy tünt! Itt ki voltam

ragasztva! A honvágy marcangolt. Ha szaladhatnék haza, Pestre! ezzel a

papírlepedővel! S csak álltam suhogó tömegével, lobogva az utcán, mint

egy zászlóval a szélben, csak álltam az utcán. Párizs zúgott körülöttem,

rohant! A lovak dobogtak, a hármas percheronok oroszlánsörénnyel. A sok

nép, tömeg, torlódva, ezer és ezer ember, mind seperte s ragadta

magával, mint egy erdő sűrűjébe, mint egy óceán sivatagába ezt a nagy

percet amit éltem s ami elveszett itt örömtelen, érzéktelen,

jelentőségek nélkül, egy lelketlen emberiségben. Soha törpébb nem

voltam, soha nyomorultabb a világban, ahogy itt ellebegtem ebben a nagy

mozgásban, ahogy sodródtam ebben a végtelenben, ahogy végül megint

magamra találtam abban az ösztönös visszafordulásban, mellyel az ember

beszakad, zászlóstul, önmagába. Mit fog Daudet szólani ehhez? Talán nem

is a nyilvánosságnak szánta ezt a boldogításomat, ezt a finom kis

levelet, hogy ezt így mindenki meglássa! Talán illetlen is volt

közreadni, tapintatlan, talán kicsit mohó is voltam… mindenesetre furcsa

volt, hogy mindez csak most jutott eszembe, mikor ez a levél már ki volt

nyomtatva! Mégis nekivágtam, bátran, a _Szép Vadászat_-nak.

Ahol csak mentem az utcán, mindenütt a könyvemet láttam, szűzisége

hajnalán s tavaszában, a borítékja kökörcsin árnyalatában, de

_incognito_ viselkedtem, igazi méltósággal. A boulevardokon egész

pillérekben láttam azokon az asztalokon, melyeket a könyvárusok kiraknak

a járdára, kétfelől a boltjuk mentén, a vásárlók csábítására, a hosszú

asztalokat roskadva a könyvektől.

A küszöbön, egy tükör alatt, féloldalt fordítva s ami reflektálta az

asztalokat, egy segéd őrködött s nézett jobbra-balra s figyelte akik

válogatnak a sok könyv között az asztalokon és olvasnak. Magam is néztem

és figyeltem a járda széléről, ahol megálltam s lestem a járókelők

sorfalán át, aki odamegy az asztalhoz és odanyúl a pillérhez,

oszlopomhoz! a sok könyvemhez méternyi magasságban, tőrülmetszett

egyformaságában, szaporulatában, növendéklány sorozatában, ahogy éppen

kibukkant a világra! Mint a gondviselés a látatlanból, követtem a járda

széléről, ismeretlen nagyságomból azt az ismeretlent, azt a finom

embert, azt a vándort, azt a lebzselőt az utcán, azt a lézengő

magányost, aki egy percre, az életemhez volt fűzve az életével, egy

könyv előtt, ami az én könyvem volt! Akit láttam, hogy megáll és néz és

leemel egy példányt a pillérből, felüti, lapoz benne, olvas! – mit

mondjak? imádtam! Egy másik csak éppen hogy fogott egy példányt s már is

visszatette, – megfagytam a szívemben! Egy harmadik pénz után nyúlt a

mellényzsebébe, – _megveszi!_ mondtam magamnak, mint egy szent titkot,

amit ellestem, mint egy tüneményt a természetben, mint egy eseményt a

történelemben! És csak lestem és csak lestem s már letört a lábam. S már

egy kis kutya hozzám dőlt három lábon, ahogy csak álltam mozdulatlan,

ahogy csak lestem s vártam ismeretlen híveimet, vevőimet, a finom

franciákat! S vártam azt a mandulafaágat akit láttam, azt a két

ibolyaszín szemet akit láttam Lemerre-nél egy este, – ezt vártam, nem is

mint egy nőt, csak mint egy mandulafaágat!

Mit fog Daudet szólani ehhez? kérdeztem s már jöttem fel a lépcsőn. A

küszöbön megálltam, szívdobogva. Még éltem ezt az álmot, – most lesz

vége! gondoltam. Gondoltam be fogom jelenteni magam, hogy el is

küldhessen mindjárt, ha nem akarna látni többet. Még álltam egy percig s

megnyomtam a csengőt.

– Legyen szíves bejelenteni engem, – mondtam az inasnak.

– Most egyszerre bejelenteni? – felelte s kitárta elém az ajtót.

Már ott láttam, ahogy ült bepólyázva, ahogy várt és nézett, olyan

angyali nyugalommal, valami olyan magasan, leroskadva az asztalához, két

súlyos keze remegésével, valami olyan magasan az életében és a

szenvedésben. Talán nem is tudja, gondoltam. Talán nem is olvasta,

reménykedtem. Mégis csak indultam, botorkálva a szavakban:

– Nem tudom, ha jól tettem-e? – mentegetődztem egy félmondattal, olyan

felesleges volt, hogy egészen befejezzem.

– Hogy jól tette-e? mit? – kérdezte.

– Hogy odaadtam a levelét közlésre, – hebegtem.

– Oh Istenem, miért nem? – felelte.

S a keze reszketett, ahogy követni látszott minden ízületében ezt a pár

szót, amit mondott.

Éreztem, el vagyok veszve. Éreztem, hogy elakadt velem ebben a

meseszövésben, ezen a fonálon, hogy elírtam magamat, hibásan a tolla

alatt. Hogy nem az vagyok többé, aki voltam. Hogy a szívem mélyén,

inkább őriznem kellett volna, magamba zárva, mint egy titkot, mint egy

nő szerelmét, ezt a gyönyörű barátságot s nem elkérkedni vele, nem

rohanni anyagiasan! egy ujsághoz, szegény fejem. Valami hiba volt itt a

stílusban, több! valami zökkenő a kompozicióban, amit nem tűrhetett,

valami torz! művészietlen! elavult! valami kisiklás, amit fehér keze oly

idegesen követett kis nyolcadrét papírokon, mintha csakugyan írná ezt a

regényt. Regény! Hát igen! Amennyire írói munka volt, annyira vigyázni

is kellett, hogy meg ne szűnjön törékeny művésziességében. Úgy kellett

lenni ébren a formáihoz, illúzióihoz, az egész ködéhez, ébren álmodni

egy életet, vagy élni egy álmot, ebben a regényben. Már itt megtört egy

szögletében, félrement. Finom zengése megszakadt egy betört ablak

csörömpölésével. Már itt átderengett siralmas gyakorlatiasságom ezen a

poézison. Olyan sok kell a poézishez! ez az igaz. Nagyon szégyeltem

magamat.

– Oh Istenem! ha ez magának hasznos! – sóhajtott kárvallottan, – miért

nem?

Próbáltam javítani a helyzeten. Próbáltam javítani a legnagyobb

eszközzel, amivel lehet, – hallgattam. Lehetett volna elindulnom valami

kis újabb líraiságokkal, bánatokkal, félhangokkal, finoman egy új

balladával. Hallgattam. Ez egyszer elhallgattam a költészetet a valóság

javára. Hallgattam azzal a megadással, méltósággal, vértanúsággal, ahogy

mindent bevall az ember, ahogy többet hallgat egy perc alatt, mint amit

valaha mondott az életében. Azzal a töredelmes hallgatással. Itt álltam

egyszerűen, ahogy voltam, minden szegénységemmel, éhséggel és

keservekkel, minden titkos ambiciómmal, a könyvemért való minden naív

rajongásommal, atomokra bontva. Daudet átlátott minden intención,

felismert minden szépséget, minden alázatot, – ezt is felismerte.

Nagyszerű megérzése s lelki muzsikalitása úgy meghallott mindent, hogy

itt nem maradt egy rezgésnyi hang, egyetlenegy kótafej, ami nem szólott

a szívéhez. Itt nem maradt árnyéka a titoknak. Az egész nyomorult zene

szólott. Az voltam, aki voltam, fiatal, hontalan, kétségbeesett,

boldogtalan. Valami mély költészet aludt rajtam, ebben a néma

melódiában. Meg kellett, hogy bocsásson.

– Szegény! – mondta, ahogy maga is vissza próbálta javítani a figurámat,

ahol elhibáztam. S nyujtotta a kezét, drága ember! olyan magasról, mint

egy keresztfáról.

– Tudja, – mondta, – a napokban volt itt egy honfitársa s kérdeztem, ha

ismeri-e magát? »Oh az egy zsidó!« mondta, nyilvánvalóan azzal a

célzattal, hogy én már most forduljak el magától. Hát nem sértő ez? hát

_ez_ vagyok én? aki adom a szívemet, aki tele vagyok irgalommal! Hogy én

rögtön kihajítok a szívemből valakit, ha megtudom, hogy zsidó? _ez_ az

ember vagyok én? ilyen silány! – s majdnem sírt. – Nem fogadom többé ezt

a honfitársát, – mondta.

S csak nézett a monoklijával, ha meg vagyok-e elégedve, megváltva ezen a

világon!

– Igaz, nem szeretem a zsidókat, – vallotta be egy sóhajtással. – Azért

nem mondom, _Judaei… sine differentia combusti…_ nem is írnék egy olyan

könyvet, mint hajdan Agobert püspök, _De insolentia Judaeorum_, Isten

őrizz! A legjobb barátaim között vannak zsidók, mint Marcel Schwob és

Vandérem. De én annyit szenvedek! S engem nem érdekel csak aki jó.

Alig mertem szólani.

– Most sokáig nem fogok jöhetni, – mondtam végre konklúzióképpen erre az

evangéliumra. – Most jönnek a szüleim Párizsba. Az apám, az anyám, a

testvérem, képzelje!

Oh, hogy nézett! hogy tudta, mit jelent ez számomra, az életemnek! A

szüleim! a testvérem! oh, hogy tudta! Rögtön bele is formálta a

kompozicióba, ahogy folytatta ezt a regényt.

– El kell hozni őket hozzám! – kiáltott fel, remegőn a két gyönyörű

kezével.

Hozzá! az apámat, az anyámat, hogy elhozzam! Ahogy ezt látta, megírva!

transzponálva! ahogy maga is el volt ragadtatva! Ahogy ezt tudta mondani

olyan őszintén a hangjában, hogy szinte láttam az egészet nyomtatásban!

– Majd adok jegyeket a színházba! – mondta.

… Reggel hatkor jött a vonatjuk, – már éjfélkor kimentem a vasútra.

Leültem a perronon a sínekhez egy padra, az üres vágányhoz, amelyen be

kellett jönni a vonatnak, ahhoz az üres vágányhoz a padra, egy

menetrenddel. Igy ültem és vártam és gondoltam, vajjon most hol

lehetnek, hol utaznak, micsoda vidéken, micsoda tájban s néztem az órát

s néztem a menetrendet, – még messze vannak, Svájcban! az éjszakában és

az alagutakban, még messze utaznak, így hárman a fülkében, a

bársonyülésen, a lámpa alatt opálos félhomályban, talán más utasokkal,

talán egyedül ők hárman, még messze az éjszakában! S gondolatban leültem

melléjük, az apám mellé a bársonyülésen, ahogy ültem a perronon, a padon

és vártam. Olyan furcsa csend volt körülöttem, pályaudvarok csendje,

éjjel, alig hallatszott egy hang. Nagy ritkán indult egy csonka vonat a

túlsó vágányokon messze, inkább tolattak s magányos kocsik gurultak egy

nyugtalan lámpással, ami elbolyongott egy másik kocsi felé, egy magányos

mozdonyhoz a pálya végében. Nagy ritkán jött egy vasutas egy táskával s

befordult egy világos küszöbön, ahonnan árnyak látszottak a fényben és

az éjben. Olykor, messziről, egy telefoncsengő szólott s egy bús hang

felelt, mint a szarvasbőgés és elhangzott. Megint néztem az órát, megint

néztem a menetrendet, mindig közelebb a szívemhez az órákat s a

perceket, mindig közelebb ezekhez az üres sínekhez a vonatot a

menetrendben, ahogy mult az idő. A pad száguldott alattam, úgy tünt.

Mindjárt a francia határon lesznek, még egy óra! Becsuktam a könyvet,

néztem a sínek mentén a lámpákat rubintban, a szemafort tilosban, a

váltók mentén a zöld tüzeket, mint a zöld salátát a földön, s néztem a

távolba, a tüzeken túl, szemafóron túl, üres vágányokon túl a messzi

végtelenbe egy fantomvonat tűz-csíkja felé az éjben, néztem a fülkébe,

ahol ülnek a bársonyülésen, az apám, az anyám, a testvérem! S megint

néztem az órát, megint kinyitottam a könyvet, épp a határra értek!

vámvizsgálat! talán éppen aludtak… S onnan a padról, velük, gondolatban,

kitártam a táskákat, beszéltem a finánccal, mint hajdan, _j’ai un

cilindre_… oh Istenem, megírtam, ilyet ne mondjanak, nem is mondanak,

drágák, olyan okosak, már készen is vannak, már indulnak is, utaznak! S

most már, a határtól fogva, követhettem az útjukat a francia

menetrendben szinte kerékforgásra, szinte nyomról-nyomra,

helységről-helységre, őrházról-őrházra, ahol meg se álltak, csak

átrobogtak, mindenütt, ahol jöttek nagy füttyekkel a messze tájban,

városról-városra ahol jöttek s ahol jöttem, ahol megálltak s megálltam,

kivártam az időt, néztem az órát, néztem a percet, indultak! indultam! s

így utaztam velük az éjszakában! Két állomás között nagyobb távolságban,

megint becsuktam a könyvet, hagytam robogni a vonatot, rohanni a

mozdonyt izzó füstjével aranybokrétásan, számláltam a negyedórákat, a

perceket, számoltam százat, ezret, százezret, megint néztem az órát,

megint a menetrendet az órával összhangzatosan, már itt voltak a

közelben! milyen messze a közelben! megint megálltak, megint indultak,

rohantam! megint robogtak azon a sínpáron, melynek itt van a vége, ahol

ültem a padon, a perronon és utaztam a menetrendben! Künn Párizs ébredt,

a tüzek halványultak, egy jelzőlámpa forgott mint egy gonosz szem, mint

egy gonosz szellem, egy vasrúd fordult mint egy árny aki suhan a

sötétben, egy-egy vonat indult túlonnan a szürkületben, utasok

szaladtak, gyűrötten álomtól s párnáktól, eltüntek. Még volt két óra,

egy óra! egy félóra! egy perc! s aztán nem volt semmi, csak valami nagy

mozgás hirtelen a csendben, valami feszültség a mélyben, ahol mint egy

szülésben, a sötétből, kibukkant a mozdony két izzó szemével. Még jött

magasan, súlyosan, a pontossága masszivitásával, kérlelhetetlen, s

mindig magasabban, súlyosabban, valami lezajlott haragjával úgy jött,

csak éppen szuszogva egy kicsit a nagy úttól, futástól, éjszakától,

viszontagságtól, gőzökbe burkoltan s dörögve a váltón, hajnali szörny!

Csak most éreztem, hogy nem utaztam, hogy itt vártam a perronon, mikor a

szüleim kiszálltak, a szüleim megöregedve! a testvérem is kis serkedő

bajuszos állapotban, annyi hosszú évek után!

– Sok bánatot okoztál nekünk, fiam, – mondta az anyám.

– Most hagyjuk ezt! – mondta a fiatalember, hajdani kis öcsém, igazi

bölcs, – most ne beszéljünk erről! – mondta jótékonyan. – Itt vagyunk

Párizsban! nagy az öröm! Ki fogunk menni a papával a lóversenyre!

Istenem, meddig tartott ez, meddig? ez a másik élet az életemben, ami

itt felvirradt rám e reggel? Meddig tart ez az egyórai álom, ami az

egész élet? Mert megint kijöttem a vasútra egy este, de már nem az üres

vágányhoz, s nem a menetrenddel, mert ott állt a vonat készen a síneken,

a nagy mozdony lihegve, – hazautaztak! Már be is szálltak, már a kocsi

ablakában álltak, egymás mögött hárman, mint három egyetlen a világban,

akik elmennek, az apám, az anyám, a testvérem. Már indult a vonat s mind

sírtunk. Már nem volt mit mondani, csak álltam és sírtam és az ablakban

sírtak és már ment az ablak. Egypár lépést mentem a vonattal, alig

bírtam. Már el is mentek s még mindig ott álltam és sírtam. A lábam

gyökeret vert. Végre mégis csak menni kellett. Mégegyszer néztem a vonat

után. De már nem volt sehol. Mindenfelől lámpák világítottak, a

magasból, vasrudakról, hídakról, a sínek mellől, ahol a földön

világítottak reménytelen utakra, kéken és zölden a sok lámpa a földön

mint egy sivatagban. Más vonatok érkeztek és mentek sípolva, utasok

szaladtak, én is mentem az utamra.

Az utcán, egy lámpa alatt, megálltam, hova menjek? A sok ember tolongott

körülöttem. A lovak dobogtak. Túlonnan, a Sebastopol-boulevard estéli

fényeit vetítette az égnek. Akkor, a tömegből, kivált egy fiatal nő, aki

jött felém s megnézett.

– _T’es malheureux!_ – mondta azzal a lágy testvériességgel, amellyel az

ilyen utcai leányok Párizsban a maguk művészetét lelki dolgokra is

alkalmazzák. Olyan melegen szólott, annyi irgalmassággal, jósággal és

megértéssel, annyi tájékozottsággal emberi szenvedésben,

kétségbeesésben, szerencsétlenségben, olyan izzó sugallatával vigasznak

s felejtésnek, hogy megremegve, magam is csak néztem s csak álltam a

lámpa alatt, odaszögelve s csak néztem. No lám, gondoltam, ennek is van

egy kis boltja az utcára, ez is árul, mint az a másik, boldogságot! de

sőt! ez adja is, – _Marchande de bonheur!_ s ez az igazabb, ki tudja!

– Menjek veled? – hebegtem.

– Még kérdezed? Nem látod, hogy tetszel nekem?

– Tetszem? Miért?

– Mert sírsz.