E perctől fogva, a kettőnk sorsa látszólag beteljesedvén, így
bolondítottuk egymást a legmagasabb árakban. Az életem nem sokat
változott gyakorlati értelmében, ha olykor ez a mámoros barátság a
nyomorom fölé is emelt. Olykor boldognak éreztem magam, ami csakugyan a
módja, hogy az legyen az ember. De igazi szerencsétlenségeimről nem
sokat mondhattam s a való titkot meg kellett őriznem magamnak. Mindig
marad egy hang, egy sóhaj két ember között, valami utolsó kis rezgése a
léleknek a fájdalomban, amit nem adhat oda. Mindig marad egy könnye az
embernek, amit nem sírhat el még annak sem, akit legjobban szeret. A
bánatnak megvan az a sajátsága, hogy kiöntve is megmarad magának, egy
kis moszattal a legalján. Mindig úgy indultam lendületesen, spontán,
rajongón, fiatalon! s mindig meg kellett állnom egy bizonyos ponton. Meg
kellett állanom azon a ponton, ahol a pittoreszk színeket az anyagi
valóság szétzilálta volna s vigyázni kellett magamra ebben a romantikus
viszonyban, százféle tartózkodással őrködni és vigyázni, mint egy
koldusnak egy ágyban egy királyasszonnyal. Nagyon őszinte voltam, a
szívem mélyéig őszinte azokig a határokig, ahol szükségképpen elakadtam,
ahol hiúságok s szemérmetességek meggátoltak tökéletes
bemutatkozásomban, mint rendszerint minden szerelmest. Soha nem éreztem,
mennyire igaza van Flaubertnek, mikor azt írta Daudetről: _Alphonse on
l’aime comme une maitresse._ Oh Istenem, fel is kellett hangolni
magamat, prózai keserveim fonalán, valami magasabbrendű bánat
irodalmiasságára. Mennyi munkám volt magammal! El kellett rejteni
magamban a szegénysorsú fiatalembert, a bús költő javára! Meg kellett
rajzolni magamat, sajnos, regényesre, e nagy regényíró előtt! Át kellett
írnom az életemet egy regényfejezetté, valami kis bús költészet minden
kincsével, kis rezgésekkel és kedvességekkel. Olykor éreztem, mennyire
gúny még a szépség is, felkenve dísznek bizonyos nélkülözésekre és
szegénységekre… Olykor már szenvedtem, olyan költői voltam! Olyan
művészi és festői, a magam kárára! Olyan magasztos a koplalásban, hogy
például megvacsorázni, valami gyalázatosságnak tünt!
Viszont Daudetnek könnyebb volt. Egyszerre regényes és regényíró,
olthatatlanul átkapcsolva valami reszketeg művésziességre, korlátlanul
adhatta magát, csakugyan mint egy királyasszony. Emberi és írói
természetének elválaszthatatlan egységében, valóban úgy tünt, hogy mint
szemlélőnek s megzenésítőnek nincs is más köteléke az élettel, csak
éppen az, hogy megírja. Mindent tudva, mindent ismerve belülről, minden
lelket, minden sebeket és kínszenvedéseket, kifelé csak azt mutatta,
milyen gyönyörű az, egy toll! Soha emberben nem éreztem, szegény életünk
nyomorúságát így felívelten élményekbe! így felkeverve tintalével. Soha
emberben nem éreztem, az egyéni presztízsnek, különvalóságnak, a
felszántott léleknek azt a kisugárzását, ami testi formáját szinte
átitatta valami hervadt rózsák holt természetével, valami lelki
kuruzslás bűvészetével, a két nagy fehér keze kísértetiességében. Csak
halovány pápáknak, abban a tragikus Rómában hajdan, ahol császárok és
fejedelmek már pusztára a levegőtől megőrültek, csak halovány pápáknak a
középkorban, lehetett ilyen presztízse. Csak mártír-pápáknak, akik
elkábultan szegények, s elhárítván az utolsó szentségeket, már két
nyelven beszéltek: «_Allonta de Dio et de Sancta Maria, nolo, nolo_«,
csak mártír-pápáknak lehettek ilyen kezei. Daudet is olykor, két nyelven
beszélt, egy-egy provenszál szó feltüzdelésével a tört mondata végére,
mint ahogy festők festik a horizontot, egy idegen színnel a
végtelenségbe. Mindentől el volt ragadtatva amit mondott. Mindentől el
volt ragadtatva amit mondtam, mert mindig hozzákapcsolódtam, egyazon
modorban, egy-egy magyar szóval a tört mondatom végén, amit követett,
megértett! figyelt mint egy horizontot, ahogy ezt többnek is érezte, ezt
a magyar szót, egy szónál. Minden tetszett neki, iróniák nélkül, minden!
valami derűs szerelmetességgel. Csakugyan, ő is őrködött, nem tudom,
talán nem, talán neki nem is kellett, hogy őrködjön. De úgy tudott
mindent a szívemben s a szívemnek! Úgy tudott hatni a szívemre, művész!
ahogy ez, e veszélyes helyzetben, kizárólag lehetséges volt, ahogy egy
nő tud hatni ha akar: minden illúzióm megóvásával s azon módon, hogy az
álmom tovább tartson! Igy történt, hogy olyan közel kerültünk egymáshoz,
a mellett, hogy olyan messze maradtunk egymástól. Olykor, mikor eljöttem
tőle déltájban, egy-egy tavaszi vasárnap, csak úgy tértem magamhoz ebből
az álomból, hogy az éhségtől majdnem elájultam.
Az éhségtől ebben a Belle-Chasse-utcában, mintha azt mondanám:
_Szép-Vadászat_-utcája! Olyan idegenben voltam ebben az utcában, olyan
idegenben, olyan magamban, ahogy visszaroskadva magamba, tovasodródtam
az emberek között, a harang zúgásával a déli napsütésben s elgondoltam,
hogy én sohasem vadásztam! Milyen messze voltam a történelmi
osztályoktól! Milyen messze voltam a szép vadászatoktól! Milyen messze a
királyi vadászatoktól a saint-cloud-i erdőben, vadkanra! Milyen messze a
_terítéktől_, egy leaprított értelemben! Az ember lelke nagyon magasról
esik, ha ábrándokból és költészetből zuhan a nyomorba. Miért nem
szóltam? hát lehetséges volt ez? kérdeztem magamban és csak mentem. Hát
kibujhattam félhomályos ködeimből olyasféle őszinteségekkel,
vallomásokkal s keservekkel, melyek e művész szívében lefokoztak volna?
E szív, csakugyan, mint egy női szív, mint egy szerető szíve, megkívánta
e barátság árán, hogy egy kis poézisem legyen. Szennyből s nyomorból a
szépség felé fordultan e szív, valahogy kihagyta, amennyire tudta, a
való élet gyalázatosságait. Ahogy látott, ahogy ismert, ahogy
fölmerültem előtte egy idegen világból, a fizikai formáimmal is
másképpen, mint egy francia: úgy látott megkomponálva stílszerűen s a
valóságban, hogy nem szállhatok egy másik területre. Úgy látott, mint
egy madarat s ahogy képzelte a világát! Nem mintha nem tudta volna, mit
szenvedek és amit nélkülözhetek! Nem mintha nem szívesen segített is
volna, olyan gazdag volt, olyan irgalmas, olyan jó! De ezt jobb szerette
ezt a matériát, – a madár aki száll színesen s nem szól. Ezt jobb
szerette, hogy ne süllyedjek egy siralmas színvonalra, holott el is
csalt ide, kísérletképpen, mint egy kis szögletbe egy regényben, néhány
bankjeggyel amit kínált, amit zörgetett halotti kezében s elhullajtott,
ahogy elhárítottam. Ezt jobb szerette ezt a tiszta formát, _ezt_ a mesét
és eredetiséget, egy ilyen finom fiatalemberrel, ezt a finom
eredetiséget! Ezt jobb szerette, a maga kompozíciója szerint, hogy így
legyek _megírva!_
Hát szólhattam? egy egész regény ellen a szívében! Hát lehetséges volt?
Hát csakugyan, kérhettem? egy ilyen húsvétvasárnap! csak azért, hogy
megebédelhessek? Meg kellett maradnom lemondással s hősiesen ebben a
művészetben, ebben a konstrukcióban, ebben a szűz fogantatásban! Olykor
nehéz volt, de meg kellett maradnom. Olykor nagyon keserű volt
hallgatni, nagyon keserű, de szép! Ez mindig így volt az életemben.
Mindig innen maradtam, vagy túl maradtam a költészet kedvéért. Senkit a
költészet úgy nem sujtott, mint engem. Senki úgy nem hallgatott, mint
én. Holott nagyon éhes voltam és csak mentem a harangzúgásban! A rue
Soufflot-ból, ahogy odaértem, elnéztem szent Genovéva dombja felé, az
utcák távlatában, messze! Úgy néztem el szent Genovéva dombja felé egy
kis olcsó kocsma távolába, félemeletnyi magasságban, mint ahogy egy
hajdani vándor nézte a szent halmokat a láthatárban, sóhajtva: _Monte di
giola!_
Akkor azt mondta Rose Michaut, szerelmem, akinek mindenről beszámoltam:
– Nem is fontos, hogy maga ebédeljen húsvétvasárnap. Már akkor Jézus
feltámadott! – mondta.
Soha semmi nem hangzott életemben ilyen titokzatosan magasságosnak.
De beküldött a szobámba egy kis darab arlesi kolbászt, ami a bőjt óta az
ablakában száradt. Egy karéj kenyeret is. Ezt mind beküldte a
háziszolgával.
– Boldog ember! – mondta a háziszolga, – nők táplálják!
– Bizony, – mondtam, – maga adjon egy kevés dohányt, – folytattam, – s
dúsan papírt hozzá!
S megint leültem az asztalomhoz. Megint elláttam hű lapjaimat minden
jókkal, ahogy csak lehetett. Megint ontottam a cikkeket. Megint
fordítottam Theuriet Andrást, egy egész vaskos _Paternité_-t nevetséges
koronákért s a Bourget Pál _Duchesse Bleue_-jét is, hasonló díjazásért.
Megint folytattam, agyonkuszált papírjaimon, keserű drámaírásaimat
különböző egyfelvonásosokban. Megint hazaálmodtam a Jászai koturnusához!
A honvágy marcangolt. Ahogy este lett, az apámat láttam otthon, az
anyámat, a testvéremet, magamat, ahogy hiányzom. A pesti alkonyt láttam
a Rákóczi-úton, a gázlámpákat, ahogy kigyúlnak, a kis Rókust, egy
öregasszonyt. S ahogy kitártam az ablakomat arra a bús térre az
Odeon-színházzal s egy omnibusszal, amelyik baktatott: a szívemre
szakadt a Nemzeti Színház s elgázolt a pesti villamos… Végül, a
Luxembourg fölött, az ég kigyúlt oly riadalmas lobogással, hogy azt
hittem, ez értem van, ez a tragikus fény, amiért így szenvedek. Már
sötét volt s még mindig az ablakban álltam. Már zárták a boltokat
odalenn. A gázlámpák alatt, rézgombjai csillogásával, jött egy
levélhordó. »Van valami?« kiáltottam le, készen hogy rohanjak. »Semmi!«
felelte és ment. Az utcai könyvárus bepántolta a polcait a könyvei
sorfalára s felszólott hozzám, ahogy indult: »_Bonne nuit!_« és ment.
Van-e még gyertyám? kérdeztem. Alig maradt egy kis darab a tartóban, egy
csonk! Gondoltam spórolok. Az Odeon ívlámpái, kigyúlván az előadásra, az
ablakomig világítottak. Csak oda kellett tolni az asztalt egészen az
ablakba, a fénybe és a kékbe. Oh Istenem, a kékbe!
S megint rohantam, következő vasárnap, a _Szép-Vadászat_-ba! Már a
kapualjban, a lépcsőkön, a szőnyegen, a karfa mentén, ahogy felfelé
kapaszkodtam, nem bírtam magammal, olyan ájult voltam. Nem is tudtam,
hova kapaszkodtam, micsoda lépcsőkön, micsoda magasságokba! Olvasni
Daudet-t még szinte gyermekkorban, hallani Bródy Sándortól, kezdő
ujságíró koromban, tündéri messzeségét, a Jászai ajkáról sarkcsillagi
szépségét elérhetetlen távolokban, s most menni hozzá, egyenest hozzá,
lépcsőkön, a karfa mentén hozzá! húsból-vérből hozzá! csakugyan azt
hittem, álmodok! Mert az a furcsa bizonyos beteljesedésben, hogy akkor
is álomnak tűnik, mikor már valóság. Nem egyszer, ahogy beléptem mint
egy angyal, nem is hallotta, nem is látott! Ahogy beléptem az emlékeim
riadalmával, Pest láthatárával, Bródy Sándorral, kávéházzal,
éjszakákkal, Jászaival a szívemben, ezt csak én hallottam! egymagam,
szédülten, ahogy ideszálltam! Irt… Azt a gyönyörű kezét láttam, egész
súlyában egy kis negyedrét papíron, azt a gyönyörű kezét! Azt a
krisztusi fejét, a hosszú hajakkal, szorosan a papír fölé hajoltan,
rövidlátón, odaroskadva… Irt! S mikor felpillantott, mikor nézett, mikor
feltette a monokliját, mikor mosolygott s megint csak nézett: nem tudom,
de úgy tünt, hogy akkor is csak írt…
– Valami bántja? – kérdezte, – olyan sápadt! No mi az? mondja! Mi híre
van hazulról, Budáról? – mert mindig csak Budát mondott. _Büd!_ így
mondta, ahogy a másik partot egyszerűen elhagyta, a rossz hangzása
miatt.
– Nem is tudom mi bánt, – feleltem. – Olyan boldog vagyok, mikor látom,
hogy talán ettől vagyok oda…
– No lám! – mondta, – ha ez igaz! – És sóhajtott. – Szeretnék segíteni
mindenkin aki jön hozzám. Szegény kis embereken, szűkölködőkön,
búsulókon, megbántott lelkeken. Tudnék is olykor! Nem vagyok ügyetlen! –
s összébb vonta magán a takarókat, melyekbe be volt pólyázva. – Az
életem első fele nyomor volt, – mondta, – a második fele testi
szenvedés. Oh Istenem! – és sóhajtott s még várt egy percig.
Még formálta egy gondolatát, még nézte ébredni a szívében.
– Szeretnék egy kis boltot az utcára, – mondta, – mint egy kis
cukrászbolt, egy olyan kis boltot, ahol állanék a pult mögött s
árulhatnék _boldogságot!_ A cégtáblán, a nevem alá, odaírnám: _Marchand
de bonheur!_
S a kis negyedrét papírján az asztal fölött, a két keze remegett,
ataxiásan. Két gyönyörű keze, amit egy keresztfáról vehettek le, úgy
tünt. Olyan két vértelen, boldogtalan kéz. – Mint egy kis cukrászbolt,
egy olyan kis boltot! – ismételte.
– Nem is merem kérdezni, – szólottam, mint az első kundsaft ebben a kis
boltban, – nem is merem kérdezni, ha vajjon elolvasta a kéziratomat? Ha
csak egypár sort is olvasott belőle?
– Mindent! Végig! Az egészet! El voltam ragadtatva!
– Akkor ír nekem egy előszót! – hebegtem, megjátszva a sorsomat.
– Felesleges! Kész író! Nem kell bemutatni! Induljon bátran! hagyja az
előszót! – mondta angyalian, hogy még örüljek is, amiért megtagadja.
S már kihúzta a fiókot s már vissza is adta a kéziratomat.
– Az lesz a címe: _A Verebek_, – mondtam csendesen, – az lesz a címe. Jó
az?
– Nagyon! – felelte.
– Elviszem a maga kiadójához, – kockáztattam meg. – Lehet az? Szabad?
– Csakis az lehet! Nem is máshoz! – mondta.
Már rohantam is, már az ajtóban voltam, már félig künn, hogy
megállított, hogy ott tartott az ajtóban, a küszöbön, a kezemmel a
kilincsen, hogy ott tartott mint egy pórázon! Az ajtóban, ahogy utánam
szólott, ahogy kezdte:
– A verebek olyan szabadok! olyan szabadok! olyan eszményien szabadok! –
magyarázta. – Olyan türelmesen keresik meg a mindennapi kenyerüket.
Mindenütt csipegetnek, nem igaz? és mindent, amit csak lehet! Az ember
nem is tudja, hogy élnek meg, a fákon és a gáton, télen, nyáron, mindig,
szegény kis szürke verebek!
– Oh Istenem, – rebegtem, – ha nem tehetnek máskép!
– Igaz!
S csak álltam az ajtóban.
– No menjen! – mondta lágyan.