Azzal a különös kis öreg emberrel, akivel Kont honfitársam ismertetett
meg a Le Soudier könyvesboltban, már alig akadt jelentősebb dolgom.
Megjelenvén a lakásán, az Avenue Parmentier legsötétebb tájékán, a
hetedik emeleten, elébe raktam kézirataimat felborzolt hajam
dicsőségével és vártam a hatást. Ingujjban az asztala előtt, két
rettenetes kézelővel felkapcsolva ezekre az ingujjakra mint a
vívókesztyűk, rögtön olvasni kezdett, azzal a reszketeg fogékonysággal,
ami az ilyen kis öreg emberek sajátossága, ha szellemileg fiatalok
maradtak. Mindjobban elmélyedt, ámult, bámult s dühbe gurult. Minden
második mondatnál csapkodta az asztalt a kézelői zörgésével s mérgesen
rázogatott két ujja közt, mint egy vegyész, egy kis vékony üvegcsövet,
ami az írótolla volt, nyilván tulajdon találmánya a töltőtoll előtt.
Nem tudom, de ez az üvegtollszár, a maga hajlíthatatlan természetével, a
maga molière-i fonákságával, unalmával s szkolasztikájával, olyan keserű
hatással volt reám, hogy rögtön kikapcsolta ezt a munkát az irodalom
világából. Kiábrándulva, nem sok jót reméltem ettől a kis öregtől s az
üvegcsövétől. Mondhatnám, semmi jót nem reméltem tőle. Irói egyénisége,
valami kirurgiákhoz kötötten, annál kínosabban hatott, hogy egy ilyen
bizarr tollat forgatott a két kézelője fúvócsöveivel, melyekből csak az
ujjak tüntek elő, utolsó izületükben, körmök nélkül, kis húsos
párnákkal, mint egy urológus körme. Azonfelül ez az üvegtollszár, a maga
hegyes végével, nemcsak hogy javítani kívánt a kéziratomon, de
lépten-nyomon felszurkálta s felszaggatta a papíromat olyan apró
lyukakra és sebekre, melyekben a tinta volt a vér. A szívem vére!
Gondoltam, ha ez így tart még egy óráig, rongyokban viszem haza az egész
munkámat.
– Jaj! – mondtam, – inkább egy ceruzával! – sóhajtottam.
– Dehogy ceruzával! – felelte makacsul. – Ez egy szonda ez a toll, egy
igazi szonda! – mondta. – Ez behatol a dolgok mélyébe s velejébe! – ezt
mondta, metaforikusan.
S csak szúrt, hasított, szaggatott s lyukasztott.
– Most már, – mondtam finoman, – az én szívemet tessék keresztülszúrni!
– Az is jön, – mondta, – de előbb ezt átírjuk franciára!
Oh Istenem, franciára! ahogy ő gondolta ezt a franciát, szegény kis öreg
ember, Párizs fölött, a hetedik emeleten! A szomszédból a konyha szaga
áradt. Ez nem volt a zseni hetedik emeletje! Ez csak ennek a különc kis
öreg burzsujnak a stílusbeli ólomkamrája volt. Már innen nem lehetett
mélyebbre zuhanni, mondattan és gramatika kínszenvedéseibe. Alig vártam,
hogy elbúcsúzzam s rohanjak a széttépett szívemmel és papírjaimmal. A
konyhában csörömpölve mosogatták az edényt. Soha ilyen mélyről nem
jöttem valami kitisztult magasságba, mint amikor erről a hetedik
emeletről leértem az utcára. Rohantam, egy omnibusszal versenyt
rohantam, hazaértem, végre! Megint lemásoltam az egészet eredeti
szépségében s bús sorsom jobbravágyódásával, kopogtattam a falon. Már
megint éjjel volt s a két gyertyám égett. Rose Michaut belebegvén,
csendesen leült a pamlag sarkába és várt. A két szemét tágra nyitva
várt, ahogy szokta. Ahogy mindig valami rendkívülit várt s aztán
elsiklott minden fölött, amit várt, elsiklott könnyedén s közönnyel,
mint ahogy a madár száll rétek s erdők fölött.
– No de minek ezt feldúlni, korrigálni? – kérdezte. – Ez mind úgy van,
ahogy ezt maga érzi, gondolja, ez mind a maga világa, _que sais-je!_ Ezt
meg kell hagyni, ahogy meg van írva. Ezt akár Ronsard javíthatja a
sírjában, hogy ez nem lesz soha francia. S végül is az író csak azzal
hat igazában, ami a hibája, – ezt mondta.
No hát csak néztem! egy ilyen okos! egy ilyen tündér! a pamlagom
sarkában gyertyafénynél, egy ilyen tündér, késő éjjel a szobámban! Egy
ilyen megváltó tündér magányosságomban, azzal a kis barna köpennyel a
vállán, mint egy vitorlával, ahogy be van vonva a testén. Hát ez nem!
tévedtem! ez nem egy tanítónő ez az angyal! s rögtön át is revideáltam
minden érzésemet iránta. Az igazság az, hogy még izzóbban kívántam ebben
a revelációban, ebben a hozzáértésben és szolidaritásban. Már egészen az
enyém volt, szellemileg szólván. Milyen furcsa! Testi formáit még
üdébbeknek éreztem, ebben a spiritualitásban! Már-már térdre roskadtam
előtte azzal a néma áhítattal, abban a mámoros végzetszerűségben,
amellyel a költészet hajt össze, legfőbb kerítő! két emberi lelket. De
felállott és ment.
– Késő van, – mondta olyan messziről, olyan kapcsolat nélkül a
szívemmel, mintha a világ túlsó részéről szólott volna.
S ahogy összevonta a köpenyét magán, megint csak egy kis rövid ing volt
rajta, úgy láttam. Egy pillanatra, két meztelen térde villant, rózsaszín
szegéllyel, ahogy ültében összeszorítva, a vér nyoma látszott a
bőrfelület alatt. S már nem is volt itt. Nem is hallottam, ahogy
becsukta az ajtót. Egy lepke száll ki így egy ajtón.
Ifjúság! Talán csak itt van az élet értelme ebben az egy órában, ami
száll! Ami mind gyönyör, feltüzdelve egy végtelenségre, holott nem több
egy illatos tavasznál s csak az élet az, ami tart, letaroltan, olyan
soká! Elment! Ezt nagyon megtanultam ezt az éneket, mikor egy nő elmegy
egy ajtón, elmegy! aki tudja, hogy ez mit jelent! A rejtélyes az, ahogy
éppen a logika csalja meg az embert, összes vágyai visszájára. Miért
megy el egy nő, egy szál ingben, rózsaszínű térddel, miért megy el egy
ajtón, mikor minden ezen a világon s a természetben, a mellett szólna,
hogy maradjon?
Úgy ruhástul ledőltem az ágyra, hogy megmaradjak ezen a fonálon, hogy
semmi meg ne szűnjön, minden tovább tartson felkuszált fantáziámban.
Bámultam a gyertyákba, a fénybe s az árnyékba a négy fal szögletében, a
papírjaim céltalan keservébe a gyertyák alatt, egy elnyűtt asztal
letöröttségében, bámultam, hova? micsoda szemekkel? micsoda határokig?
micsoda álmokig? nem is tudom, ahogy el voltam ázva százféle kimérákban,
ahogy szálltam, ahogy szálltam! S még mindig volt, álmokból ki s
álmokból be, egy másik álom, egy másik kép, egy másik képzet, egy másik
véglet s még mindig mehettem az utak aranyporzásában, más szirtek s más
csúcsok felé azzal a légies biztonsággal, ahogy egy alvajáró jár a
háztetőkön. Holott zuhantam is közben, egyenest vissza az életembe,
micsoda magasról! s megint csak kezdtem, megint elvesztem, megint
zuhantam s megint kezdtem, micsoda elkívánkozással magamtól magamhoz,
erről a szomorú ágyamról messzi magasságokhoz! Hogyan lehetne azt
megmondani, hogy semmi nem sarjad, nem éled annyira, nem burjánzik olyan
regényesen, mint ami a nyomorba van elvetve? Hogyan lehetne azt
analizálni, micsoda üvegcsővel s kirurgiával azt a lelki
tüneményességet, mikor egy kis női árny mögött, mely kisiklik egy ajtón,
négy fal tövében, amit két gyertya világít meg egy kis hotelszobában, az
ember elsodródik, olthatatlanul, egy fiatalember! újabb
irodalmiasságokba?! Hát csakugyan nem lehet megmenteni a végzete elől,
egy szegény fiatalembert? Hát csakugyan olyan kérlelhetetlen az a sors,
mely belefullasztja egy tintásüvegbe? Alig tünt el Rose Michaut a
képzeletemből, alig halkult el kis megriadt hangja az ajkamon, ahogy ezt
megzenésítettem, máris egy másik álmomat szőttem, alvajáró! még magasabb
tetőkön. A sok papírom a két gyertya alatt, mind élni látszott,
franciául! S mikor a reggel bedugta piszkos orrát az ablakomon, olyan
fényeket láttam ebben a szürkületben, hogy ilyen nem volt soha a
világon! Már alig volt kötelékem azzal a fizikai életemmel, mely
például, egy ilyen éjjel után, egy csésze kávét kívánt meg volna ebben a
reggelben. Már nem gondoltam a tulajdon sorsomra abban az értelemben,
hogy küzdök-e ellene vagy sem? Szemtől-szembe ezzel a sorssal,
közvetlenül, úgy láttam magam benne, mint egy tükörben. Valami olyan
tiszta érzésem volt, olyan tökéletes, mint amit csak az abszolút érzése
nyujthat s a két fülem zúgott bele. Igy gyúlhat ki a csillag, születése
napján, a fénye csírájában, egyedül az egekben. Elmegyek Daudethez! ezt
terveztem. Már csak ő hiányzott a galériámban.
Lejöttem az utcára, hogy már induljak, már menjek is, mint egy
majálisra! Hogy fenntartsam az álomnak ezt a fonalát, amelyen
tovasodródtam. Hogy ne legyen kapcsolatom semmi mással körülöttem, hogy
már ne lássak, ne halljak, ne tudjak semmit ebből a világból, csak azt,
hogy kirándulok egy hegyre. Ez már itt nem volt többé az az elúnott
reménytelenségem, az a gépies nekilendülésem, ahogy levelezői
tisztemben, a nagy írókat látogattam meg sorra. Daudet magamért volt,
magamnak, az életemnek, olyan rejtélyes ösztönökben a magamé, olyan
lelki titokzatosságokban, mintha csak értem volna a világon és én ő érte
a szívemmel. Megsebzetten, letörve a lelkem mélyéig, hontalanul,
szegényen, valami megváltó varázsát éreztem benne nem tudom micsoda
útszéli feszületnek, ahol a vándor megáll a sebes lábával s felnéz az
irgalomra. Oh és hajdan, gonosz gyermek! aki olvastam a _Sappho_-t, egy
zordemlékű iskolában, lehajtott fejemmel a padban! Oh és hajdan, Jászai!
aki az én számomra adaptálta a Fanny Legrand könnybe ázott melankóliáit,
nagy búcsúhangját pesti transzpozíciókkal, hogy azt hittem, meghalok!
Most itt volt mindez a sok régi hang, elvontan s meghatározhatatlanul,
mint kifürkészhetetlen elemei a léleknek, melyekből ez a lélek
kiformálja magát, melyeket vakon követ egy szép napon. Most itt volt ez
a Daudet mint egy ősapa, mint magvetője egész viharos életemnek, ami
visszahajlott feléje, – félig tört ág ami visszahajlik a lomb közé, a
fán… De még volt két órám reggeli tíz óráig s kijöttem a Szajna partjára
s leültem egy padra a sok szegény ember közé, akik mind szeretnek ülni a
víz partján a padon s csak ültem köztük a kéziratommal, olyan mámorosan,
olyan fiatalon, olyan alacsony sorsban, a padon. A nap sütött a folyóra.
Kis hajók szelték a vizet. A partmenti fákról, ide-oda, verebek
szálltak, sipongva. Szemben, a Caroussel kapuin át, omnibuszok torlódtak
fel a hídra, az imperiálok embertömegével s a három lóval aki rohant
kövéren, a sörényük lobogásával. Nem láttam semmit. De fölöttem egy
harang szólott s mentem.
Végre csengettem egy ajtón a rue Belle-Chasse-ban. Belépve az
előszobába, rögtön megbotlottam a szőnyegbe. Nyilván amiért nagyon
igyekeztem, hogy kitűnő magatartásom legyen.
– Legyen szíves bejelenteni engem, – mondtam az inasnak.
– Csak tessék egyszerűen bemenni, – felelte s egy ajtóra mutatott.
Kopogtattam, megnyomtam a kilincset, s ahogy meghajtottam magam, még be
se lépve, ahogy meghajtottam magam, ahogy megálltam az ajtóban: csak
éppen rámnézett az asztala mellől, ahol ült takarókba pólyázva, csak
éppen rámnézett rövidlátó tekintetével s tisztában volt velem. Tudta ki
vagyok, mit akarok, mit kell, hogy mondjon, hogy rögtön megőrüljek.
– Vártam, – mondta.
Ezelőtt egy fél perccel még nem is tudta, hogy a világon vagyok.
Ráborultam a kezére, ahogy nyujtotta s megcsókoltam.
Ez épp olyan szokatlan volt, épp olyan bolond, épp olyan regényes, mint
az, hogy ő várt engem.