XXXIX.

Hány éjszaka volt ez, hány hajnal! hányszor volt ez már fényes nappal,

amikor a papírjaim és könyveim között, fiatal életem éjszakájában, mint

egy lateráni kárdinális ültem a sok hajammal barettává csúcsosodva a

fejemen, két szál gyertya előtt, ami égett. Két szál gyertya előtt, ami

észrevétlenül fogyott, mint az élet, azzal a kis tarajos dísszel a

tetejében, ami a lángja volt, skarlát lángja ennek a két gyertyának,

izzó és nyugtalan lángja, mint a fullánk, aggasztó s rejtélyes, mint egy

kettős felkiáltójel abban a nagy szövegben, ami az ifjúság!

Szűz gyertyák, mikor lassan kigyúlnak egy kis szobában a csendben, úgy

tünik, a lelkük ébred s fellobog magában. Négy fal között, valami lágy

és hangtalan élet világít a tűzükben. A gyertyák mikor égnek szebbek,

mint a csillagok. Olyanok csakugyan, mint a tubarózsák, vagy a liliomok,

ha égnének a kelyhökkel. Nem tudom micsoda oltáriszentség, micsoda

félhomályos magányosság borulatát éreztem velök, mint szűzekkel, akik

sorvadnak. Minden mozdulatomra az asztalom előtt, velem éreztek s

halovány fényükkel megmozdultak utánam. Úgy tünt, hogy a magam kis

szomorú lángjának a szívemben, szerető testvérei voltak a maguk kis

őrködő lángjával fehér törzsük fölött. Minden fuvallatra, a cigarettám

füstjére, ahogy ez szállott feléjük, finoman megremegtek s a fénykörük

borulatával súlyos dolgokat vetítettek négy fal között a félhomályban,

halottvirrasztásokat, siralomházakat, egyházi tanácskozásokat s

orgyilkosságokat vetítettek különleges hangulatokban, füstökben s

fél-illuminációkban, egész történelmi multakat és bonyodalmakat

vetítettek s távoli templomzugokat is, messze a világban. A mellett úgy

tünt, amint így virrasztanak és égnek, ismerik is az ember sorsát, aki

virraszt és ég.

Hány éjszaka volt ez, hány hajnal, ami rám virradt s a két gyertyámra,

így hármasban, amint égtünk! Hány szörnyű hajnal, ami odaomlott

borzongató derengésével, nyirkosan az ablakom elé s vonszolta a nappalt,

förtelmes nappalomat, ami ébredt. A szomszédos háztetőkön már

csiripeltek a verebek, még lefátyolozva, félhomályok fátylaival. Amint

kinyitottam az ablakot, mind ott voltak az ereszen egy sorban s

készültek át a Luxembourgba. A szárnyuk még gyűröttnek tünt a párnáktól,

amelyeken aludtak az éjjel, s ahogy a hangjuk oly véknyan szólott mint a

síp, ez nyilván még az ásításuk lehetett. De meglátták a napot a

Mediciek-kútja fölött s egyszerre mind röpültek!

Ez volt az a perc, mikor a legfáradtabb voltam. Mikor az ilyen sivár

reggelekben a legfáradtabb voltam. Mikor néztem a verebek után a szürke

égben, ahogy röpültek! Mikor megláttam a két gyertyámat tövig égve, a

két kanócot eldőlve a tartóban, mint két fekete hernyót, aki cipelte az

éjjelt. Ez volt az a perc, mikor holtra szomjazva, megittam egy felhőt

az égen, egy csésze habos kávé helyett… A honvágy marcangolt alighogy

reggel lett. Alighogy reggel lett, éreztem milyen szegény vagyok. Milyen

magányos és elhagyatott vagyok. Most már nem gondoltam arra, hogy

visszaforduljak. Már nagyon messze voltam az úton, már nem is lehetett.

Már minden el volt késve a szívemben. Már itt nem volt más megoldás,

csak ami mindennek a megoldása: élni kellett. Már nem is éreztem, hogy

élek. Már nem is éreztem, hogy fiatal vagyok. Holott éppen azt éreztem,

milyen nehéz élni, éppen amiért fiatal vagyok. Már csak konfúziókat

éreztem. Már nem is tudtam beszámolni magamnak. Már nem is tudtam

magyarázni. Minden túlnőtt rajtam, amit éreztem s mint a hullám csapott

össze a fejem fölött. A szívem mélyéig megtörtem volna, ha nem törtem

volna össze. Már nem éreztem semmit. Már csak valami rettenetes

nehézségeket éreztem. S bámultam a reggelbe. S bámultam az Augier

szobrát a téren. Bámultam a verebeket, akik visszatértek a háztetőkre.

Valaki kiáltott az utcán, egy női hang, üdén a reggelben: _Du mouron

pour les petits oiseaux!_ – s csak bámultam a verebeket ha vajjon mit

szólanak ehhez? S megszámláltam az ablakomból az Odeon oszlopait. S

megint az asztalomhoz dőltem, a napfényben, a papírjaimra. Úgy dőltem a

papírjaimra, mint aki nem dőlhet máshova, ezen a nagy világon. Csak

néhány szál papírra, nyomorúságosan.

Nem kétséges, hogy keserű szorgalmam, virrasztásom, merengésem és

ábrándom többet értek magánál a munkánál, amit végeztem, annál a

hívságos törekvésnél, hogy fiatalos novelláimat lefordítsam franciára!

Még éjjel, gyertyafénynél, valami kis poézise is lehetett ennek a

magányosságnak, amennyire az éjjel olykor eltompítja a dolgokat s

átkölti őket a maga hangulatára, nyugalmára, csendjére és

titokzatosságára. A lélek teleissza magát azzal a hangtalan mámorral,

amit négy kis fal magába zár egy kis szoba kalitkájában s kivonja magát

a többi világból, két szál gyertya ravatalosságánál. A kis utcáról e

latin vidéken, sokáig nem hangzott egy szó, egy hang és az utcai

polcokon, deszkalapok mögé zárva, szinte érezni lehetett, hogy mind

alusznak a könyvek s a szobrok is mind alusznak odaát, a

gipszöntőműhelyben. A zongora sem szólott már a fejem fölött, mert az,

aki olyan sokat zongorázott és mindig zongorázott, nem jött többé haza

egy nap…

Mindezt a sok törékeny emléket és éjjelt, a reggel szétzilálta s

lefokozta durva fényei hatástalanságára. Már csak az a silány emberi

törekvés látszott reménytelen maszlagosságával, csak az a nyers és

küszködő munka látszott sűrűn teleírt papírokon át, ami egy idegen

világot ostromolt egy idegen világból, francia szavakat, hangokat,

formákat s konstrukciókat, hajlíthatatlan magyar mondatalkatokkal!

Mámoros magyarságom, még Pesthez ragadtan, hasztalan kutatta a francia

szinonimákat s kétségbeesetten omlott össze, százezer francia szó előtt,

mint egy nagy némaság előtt! Minél inkább búvárkodtam az idegen

szóvonzatokban s hangzatokban, szóképzetekben, füzérekben, rezgésekben

és zenékben, annál inkább éreztem, hogy ezekkel semmit sem tudok

kifejezni. Milyen furcsa! Mindez csak nappal látszott, mikor rámeredtem

a papírjaimra. Ami az éjjel még olyan szépen hangzott, már nem volt

annyi a reggelben, mint amit a verebek sípoltak odaát.

Ezekben a fájdalmas percekben, míg minden ébredt körülöttem, az egész

utca, a könyvek s a gipszszobrok a műhelyben, míg magam is ébredtem

azokból az álmokból, melyeket ébren álmodik az ember, rendszerint bejött

a háziszolga, aki barátom volt s üdvözölt, mint egy Fabre d’Eglantine,

bonhomiával s köztársaságiasan! Jóízűen kialudva, tagbaszakadtan,

fizikai erejének viruló teljességében, jóval keményebb munkára látszott

készen, mint amit én kívántam tőle, egy-egy francia mondatomat, hogy

meghallgassa és megsegítse, felüdítse! nem is tudom, hogy mondjam, mert

ezt kívántam tőle. Leült egy székre, sodort egy cigarettát magának,

rágyujtott és figyelt s rögtön segített is, ahogy a maga spontán

franciaságával átvariálta s újjászülte a mondatomat, egy-egy köznapias

improvizálásával. Nyilvánvaló volt, hogy élő szavajárása s mondatkötése

közelebbről fejezte ki, szinte az árnyalatok pezsgésével, minden

intencióimat, mint az az elméleti szerkezet, mondattan és alaktan,

melyekben oly messze kerestem magamat. Csak éppen rátalált, amúgy

egyszerűen, kifejezési módokra, melyeket én zordonan komplikáltam. Csak

éppen megfürösztötte őket tisztára, maszlag nélkül s visszaadta a kis

vékony bajusza alatt, valami kis derűs közvetetlenséggel.

– _C’est bien!_ – mondta, – _c’est très bien!_ – mondta, azzal a

franciás könnyedséggel, mely semmiben nem lát nehézséget s mindennel meg

van elégedve, amit megért. – _C’est très bien!_ – mondta mégegyszer

távozóban, mert hívták a földszintről, hogy felhozzon egy ládát!

Te jó Isten! De még volt egy másik segítségem, egy még finomabb, még

illetékesebb is, egy fiatal tanítónő, aki itt lakott mellettem, a

szomszédban, az emeleten. Abban a kietlen elhagyatottságban,

nosztalgiákban és magányosságban, melyben az ember lelke ösztönösen egy

női társ gyöngédségében kívánna üdvözülni, megvallom, vonzódtam is ehhez

a kis tanítónőhöz. Napok, hetek kellettek hozzá, amíg mindenféle

ravaszságokkal, ürügyekkel s teológiákkal meg tudtam állítani

tovasurranó silhoutte-jét az útján s kihámozni tartózkodó lelkét a

homályból, egy-egy derűsebb megnyilatkozással a magam javára. De alig

boldogultam, olyan kis szomorú vad madár volt, két bús szemmel kerekre

nyílva s ami csak nézett, ámult s nem akart mondani semmit. Egy-egy szó

a lépcsőn vagy a folyosón, ahol meglestem, egy-egy még halkabb szó abban

a gyönyörű Saint-Thomas d’Aquin-ben, ahol olykor találkoztunk,

vasárnaponként, nagyszerű zenés miséken, – egy-egy halk szó, egy

_Comment va?_ ez volt minden, drága kis finom lény, aki térdelt két

sovány térdén a kövön és sírt. Mint általában az olyan tisztességes nők,

akik jobb híján a quartierbeli garni-szállókban vonják meg magukat, ez

is, szegény, túlozta az erényességet és nem jött be volna hozzám, a

szobámba egy világért, aminthogy azt sem engedte, hogy én menjek be

hozzá az ő szobájába. Mégis, jó szive, hiúság nélkül, lassanként

felémhajlott, úgyszólván professzionátusan, mikor megismervén fordítói

kínjaimat, egy-egy szóért, egy mondatért hozzáfordultam, éjnek idején,

kopogtatva a falon… Ilyenkor kibujt az ágyból, az ablakhoz jött, kitárta

s átszólt a fal mentén hozzám, aki magam is az ablakomban álltam. Igy

tárgyaltunk és kollaboráltunk, két szomszéd ablakban egymás mellett, így

adtam át patétikusan, az utca fölött az éjben, sűrű kézmozdulatokkal s

magyarázatokkal, omlatag frazeológiámat s már olyan ízzó szavakat

mondtam s olyan szenvedélyes fordulatokat, melyek nem is voltak a

novellámban, de amelyeket mind visszaadott s átformált a keskeny ajkán a

legtisztább tökéletességbe, félig látatlanul a halovány arcával, s egy

szál ingben a csillagok alatt! Olykor jött egy rendőr az útján, nézett,

figyelt, megesküdött magában, hogy tudja miről van szó és ment. De egy

diákcsapat megállt nagy garral az utca szögletében s beleüvöltött ebbe a

shakespeari kettesbe, harsány aposztrofálással! Mind fölsorakoztak,

ostobák! egy hosszú sorban a járda szélén, mint egy kórus a gázlámpák

alatt s nem hagyták abba, nem hagyták abba s mindig jobban üvöltöttek!

Akkor eltünt az ablakból, eltünt, szaladt, a tiszta lelkével olyan üdén

és finoman, hogy ezt mind éreztem a fal mögött, a könnyed lépteit mint

szárnyakon, egy szál papucsban, ami csattogott! Úgy maradtam ott

tanácstalan, a fél mondatommal a szívemben s a gondolatomban,

tanácstalan! s visszaültem az asztalhoz. A gyertyáim lángja fellobogott,

amint becsuktam az ablakot, de aztán megmeredt, fullánkra nyúlva,

háborítlan s őrködött négy fal között, a csendben, két gyertyaláng,

skarlát felkiáltójelben!

Nem telt bele egy perc és behajlott a küszöbön, kis női árny soványan,

mint egy fehér virág olyan soványan és lágyan, úgy hajlott be a

küszöbön. Mint egy kísértet olyan haloványan, egy köpennyel a vállán,

amit az ingére vetett.

– Tehát, hogy is van az? – kérdezte, ahogy felvette a fonalat ahol meg

lettünk zavarva.

S rámmeredt két kerek szemmel nagyon figyelmesen, ahogy várta, hogy

beszéljek.

Rose Michaut-nak hívták ezt a kis tanítónőt. Renan hazájában született,

Lannion vidékén, abban a zord Côtes du Nord départementban, ahol a

sziklás partvidék darabokra szaggatva, az óceánt visszhangozza s bámul,

elázva kőtörzseivel s szörnyeivel széttört hullámok gyémántporzásában,

egy ködös végtelenbe… Már nem tudom, micsoda kis városban élte

gyermekkorát szűk falak között, kis görbe utcákon, melyek közül, mint

kőszalagok közül, egy fekete katedrális emelkedett az égnek, mindent

leaprítva s lelapítva maga körül, a házakat, az utcákat, az emberi

formákat, mindennél magasabban, emelkedettebben és sötétebben a kettős

tornyával, ahol, a réseken át, a harangok látszottak, súlyosan és

hangtalanul, felaggatva az ürben. Az apjával, aki halász volt s

elhajózott a maga kelta csapatjával, egy régi bárkán, barna vitorlásan a

poláris tengerekig olykor, az anyjával, aki a vásárokra járt

fehérfőkötősen s egy kosárral a karján, sokat hallotta s mindig

áhítattal ezeket a szent harangokat borzalmas multak zengésével,

_Vendée!_ s főként husvét táján járták át a lelkét ünnepi hangjukkal ama

kivételes csütörtökön, mikor elszálltak csipkeköpenyben, Rómába, a

pápához… Rose Michaut! Ahogy kijött a templomból, kis szőke leány a két

szülője közt, ahogy így jöttek hárman a szentély felől, még kábultan

tömjéntől, imádságtól és gyönyörtől: az utolsó bolthajtásokban a kijárat

előtt, már elébük fújt a szél s szinte kivágta őket a kapun. A küszöbről

a nyilt tengert lehetett látni egy viharos horizontban.

Mindezt így beszélte el apránként, darabokra tördelve, valami kis lágy

szemléltetéssel árnyalatokig menőleg, megfoghatatlan jelzésekkel, egy

félsóhajjal, egy-egy atommal olykor, amelyen átsüt a hold. S mindezt egy

olyan bús kis megriadt hangon, olyan kábultan emlékben s idézetekben,

szinte hangsúly nélkül olykor, ahogy gyermekek beszélnek álmukban. Hol

félbehagyott egy mondatot, hol kezdett egy másikat, hol visszatért

elakadt szárnyon s megállt egy szótagon, egy hangon, mint egy ágon s

megint indult valami távoli intonálással, ahogy egy nagyot lélekzett,

megint indult! S úgy jött mint egy szál virággal egy másik gondolattal,

egy másik képzettel, egy másik lélekzettel, olyan messziről, olyan

messzire s olyan homályos összefüggésekben, olyan tökéletlen

kapcsolatokban, amíg végül ez mind összetalált s egymásba fűzve térben

és időben, nem tudom micsoda festőművészetnek tünt, micsoda keserű

gyönyörnek az ajkán. Lehetett érezni a szívét, minden érzékét

kicsiszolva a legkéjesebb érzelmességig, egész forró szerkezetét

önnönvilága forgásában, a tulajdon tengelye körül. Lelki borulatai,

elmélyedése, fantáziája, szinte átitatták a teste vonalait s

megrajzolták a kontúrokat a legizzóbb kívánatokra. Ahogy ült mellettem,

egy kis vékony battiszt ruhában, a Luxembourg kertjében egy padon, ahogy

beszélt és hallgatott, ahogy elnyúlt a keskeny vállával két karja

szárnyán, mint egy madár aki röpülne, – soha nőnek ilyen

egyedülvalóságát, ilyen rejtélyét nem éreztem. Úgy tünt, hogy csak ő

maradt meg nő egy távoli törzsből, mely rég letünt a tenger partján,

mint hajdani népek a bibliában. Úgy tünt így egyedül, magában, mint azok

a kis pislogó tüzek az egek legmélyén az ürben, melyeket még nem

ismernek a csillagászok. Úgy tünt, mint egy Izolda, kis breton szőke,

mint egy Izolda, aki tanítónő…

Már olyan kétségbeesetten szerettem, hogy nem mertem hozzányúlni, nem

mertem szólani, fiatalos fölényem ellenére, a porba sujtva, olyan

kábultan szerettem! Holott mindig próbáltam, ahogy így együtt voltunk,

mindig próbáltam felülmúlni magamat, kiválni valami eredetiséggel,

valami emelkedettséggel, valami előkelőséggel, valami érdekes

búbánatossággal s már nem tudtam mit csináljak, ahogy tetszeni akartam!

Próbáltam lelki s szellemi kincseimmel valami kis zenéket s mindenfelé

elkalandoztam mindenféle szolféggiákkal s jobb híján ebben a

Luxembourg-kertben, a fák és a madarak magányát hangszereltem szubjektiv

líraisággal, egy keserű szonátába, a Mediciek kútjával mögöttem, ahol a

mohos falak között a vízcseppek üde csengése a medencén, mint a gitár

pengése kísérte fiatalságomat. Máskor, amint megláttam a kertben a költő

Verlaine-t nagy kopasz fejével, céltalan ahogy jött, mint egy assziszi

szent Ferenc egy megriadt verébsereg felé, gyorsan felálltam, a

kalapomat lengetve feléje, jelezni kívánván a kisasszonynak, értékem

emelendő, e nagy férfiúval való barátságomat, – mindezt merőben

hatástalan! Nem volt egy szó, egy hang, egy mozdulat, ami különösképpen

megfogta volna s csak elsiklott a sápadt arcom fölött, bárhogy is

próbáltam fölborzolni a hajamat sorsüldözötten és beethovenszerűen, a

homlokom fölé. Egyszer, kiapadván az összes hangnemekben, már sírtam,

sírtam! olyan melódikusan, ahogy csak tudtam, olyan művésziesen, s akkor

is csak nézett, kerekre nyílt szemmel mint egy bálvány, akkor is csak

nézett, engem? nem! csak elvontan a fájdalmat, egy kertben. Olykor,

mégis, megsebzett lelkem jutalmául, a keze után nyúlhattam, mint ami

megillet keservemben s szorongattam, az egész kezét a kezemben, míg

lement a nap a fák fölött, mert ilyenkor bátrabb voltam. Az ujjait

egyenként szorongattam, mint szent dolgokat, mint kincseket s már csak a

kis ujját végül, mint olyan keveset, mikor annyi mindent akartam! De

ezzel a mozdulatommal is, amit ez sejttetett a szívemből, ezzel is, nem

tudom, csak elszégyeltem magam. Ahogy lelkendező öntudatommal tisztába

jöttem magammal, az életemmel s nyomorúságaimmal, csak szégyeltem

magamat. A magam pesti származásával, emlékeivel, barátaival,

Rákóczi-útjával és Mátészalkájával, egész színtelen etnografiámmal

szinte elvesztem e breton leány poézise mellett, feltüzdelten sziklákra

s szelekre egy halálos végtelenben, ahol a legmagasabb ponton a part

fölött, egy reménytelen Krisztus, a holt szemével, két széttépett karján

egy árbocra szögelve mered, a halászok után, akik indulnak az éjjelbe,

egy hosszú sorban a bárkákkal.

– Mondja csak angyal, én úgy képzelem, – szóltam a kis ujját tördelve, –

hogy maga kiszállott egy fehér csigából, az Atlanti-óceán apálya idején,

egy este!

– Oh én! – sóhajtott, s nem mondott semmit s csak nézett olyan messzire

a kertben, hogy a tekintete füzérén, amint próbáltam követni, nem tudom

micsoda távolokba értem. – Én nem láttam soha egy szál virágot

gyermekkoromban, – mondta később, egy mély lélekzéssel, ahogy szokta. –

A papnak volt egy cserép rezedája az ablakában, amit öntözött, –

folytatta. – A parton nincs virág sehol, mérföldekre, éjjel süt a hold

kis vézna füvekre s csigákra a fövenyben. Olykor kihajlik egy vízi

növény a fövenyre, széles levelekkel, mint egy pálma. Akkor erre is

ráborulnak a csigák s felülről a hold. A hold egy pálmára és csigákra.

– Oh várjon csak, – mondtam, – ezt leírnám, ha mégegyszer elmondaná, – s

kotortam a zsebemben ceruza s papír után. De kivette a kezemből a

papíromat, már fel is állott s ment.

– Késő van, – mondta.

Most már minden este bejött hozzám a szobámba, ha dolgoztam. Úgy láttam,

a két gyertyám vonzza, két szép halovány gyertyám az asztalon, ami

égett. Ezt nézte és csak nézte. Olyan egyszerűen nézte, olyan

harmonikusan önmagával, hogy szinte beleolvadt kis finom lénye valami

természetes egységbe, ezzel a két gyertyával. Soha még nem láttam nőt,

aki így néz bele gyertyafénybe. Olykor látni színésznőket a színpadon,

akik állnak s néznek a rivalda fényébe. Úgy nézett bele a gyertyafénybe.

Úgy állott ott a két gyertyánál, a féltestével megvilágítva, mint egy

női szent az oltáron, akihez nem szabad hozzányúlni. Főként azt éreztem,

mennyire nem szabad hozzányúlni. A két gyertya úgy tünt, ő érte ég. Ő

érte volt csend a szobában, ő érte volt az éjjel. A sorsával olyan

beteljesedettnek tünt, a végzetével olyan végérvényesnek, hogy úgy

éreztem, nem lehet beavatkozni a szívébe s az életébe. Úgy éreztem, hogy

ez egy tanítónő. Hogy soha máskép nem tehetett volna, hogy akárhogy

tehetett volna, csak tanítónő lehetett. Hogy nem lehetett csak amire

született. Úgy éreztem, hogy mindenben boldogult volna, ami irgalom és

szépség kínálkozik ezen a világon. Hogy mindenben elveszett volna, ami

érdek és számítás az életben. Ezen a ponton éreztem magamat olyan

hasonlónak hozzá, hogy nagyon szerettem volna magamhoz ölelni. Az

asztalhoz szorítva magamhoz ölelni, a két gyertyával párhuzamban.

Éreztem, ahogy ebben a magányosságban halálos vétkek kísértenek annak a

két gyertyának az őrtállásával, ami várni látszik a történendőket.

Éreztem, amint a tárgyak is, négy fal között a csendben, bűntársai az

embernek. Éreztem, hogy a természet elhibázza a célját, mikor egy

örökkévalóság óta, keresztényietlenül, a vágyat sugallja az embernek!

Milyen büntetlenül téved, ez a természet, ezt is éreztem, milyen

felelőtlenül! S csak az ember az, aki bűnhődik, a szerencsétlen!

Akkor megint csak a kezét szorongattam, megint külön-külön mindenik

ujját s végül olyan félénken, hogy már nem lehettem bátrabb, az ajkamhoz

emeltem az egészet. Ha csak szólani tudtam volna! Ha csak tudtam volna

logikusan, elmenni a sorsunkban! Ha azt tudtam volna kérdeni: mi lesz

kettőnkkel? olyan fiatalok vagyunk! Ha mertem volna kérdezni: leszünk mi

szeretők? milyen borzalmas lett volna, holott ilyet nem is kell kérdezni

Párizsban, annyira magától értetődő ez, két fiatal szomszéd közt, egy

kis garniszállóban. Ha azt mertem volna, mint egy Baudelaire: én el

tudom magát képzelni meztelenül, – hogy ez úgy tünt volna vele, mint egy

kettős öngyilkosság. Nem mertem semmit, csak majdnem megettem a kezét.

Egyszerre csak azt mondta: fáj! s ez úgy hangzott, ahogy egy más nő már

meg is hal egy ilyen hanggal. Nem mondtam semmit, csak hallgattam és úgy

néztem, hogy nem is akartam meglátni. Arra gondoltam, hogy a XII.

században egy máglyán végzett volna, olyan boszorkányos varázsa van. A

XIX-ben egy Habsburg vette volna el s lemondott volna rangról, címről,

mindenről miatta. S már nem gondoltam régi kínjaimra. Már nem gondoltam

az _Ember tragédiájá_-ra Jászaival Éva szerepében. Már nem gondoltam

Delvair kisasszonyra. Mindent el lehet felejteni. Csak a honvágyam nem

enyhült. Szerettem volna utazni ezzel a tanítónővel, Svájcon át, hegyek

között, egy éjjel. Szerettem volna egy vasúti fülkében, kéz-kézben

utazni vele, két éjjel. Szerettem volna utazni vele, hazautazni

Magyarországba!

De csak leültem a munkámhoz, a két gyertyám elé. Ő is leült mellém és

nézett és várt. A két karját kinyujtva az asztalon, összekulcsolt

kezekkel a gyertyák alatt, úgy ült mellettem és várt.

– Hát csak mondjon minden mondatot, minden szót! – mondta kedvesen és

várt.

– Már nincs sok, – feleltem a papírjaim forgatva, – mindjárt megleszek!

Oh mindjárt! Még hány éjjel! Még hány éjjel ült így mellettem, amíg csak

hirtelen, megriadva szürke derengésekre, kisiklott az ajtón s ment

aludni, alig egypár órát szegény…

Igy történt, hogy egy éjjel, nagyon későn, egyszerre csak elkészültem,

így magamban, az egész könyvemmel francia nyelven, szerencsétlen! Félig

őrülten, hogy tudassam vele ezt a dicsőséget, kopogtattam a falon,

szokásom szerint. Nem hallotta, olyan mélyen aludt. Csak kopogtattam,

csak kopogtattam, mint egy sürgönyt lekopogtattam a falon ezt a jó

hírnökségemet. Nem mozdult, csak aludt. A falhoz tapadtan, ahogy

odaszorítottam a fülemet, hallottam tiszta álmát, olyan mély és

szabályos lélekzetvétellel, hogy öntudatlanul számláltam s el voltam

ragadtatva! Kijöttem a folyosóra, az ajtajához, hogy még jobban halljam,

a vékony deszkalécen át, ezt az álmába merült bájos lelket. Megnyomtam a

kilincset, amúgy kísérletképpen, hogy így tennék, ha mernék, ha nem

volna bezárva! A kilincs engedett. Egy vékony rés nyílt, szürkén, a

szobára. Egész közelről hallottam egy pillanatra, ahogy lélekzik és

alszik, ájultan a nyitott szájával. Mert rögtön be is tettem az ajtót,

nagyon óvatosan s visszaosontam a szobámba.