Lelki megrázkódtatásaim rendszerint úgy végződtek, hogy e földi dolgok
reménytelenségéből egyenesen Istenhez fordultam, filozófiák híján a
legmélyebb alázattal s azon érzelmesen is, ahogy a bánataimmal, egész
keserves életemmel főként önmagamra voltam a legnagyobb hatással. Mint
legforróbb magánügyemben, legbizalmasabb magánügyemben kerestem fel
mennyei Atyámat a kerületembeli plébániatemplomban, ami a _Saint Thomas
d’Aquin_ volt, finom kis mélabús templom, Delacroix-festményekkel a
falakon… A szenvedésem magasabbrendűsége, erkölcsi emelkedettsége,
megsebzett szívemnek valami furcsa elepedettsége, mondhatnám zenei
kétségbeesése, úgyszólván behajlított a kapun, mint egy tört ágat s
letérdeltem egy székre, a tenyerembe hajtottam a homlokomat s felváltva
sírtam és imádkoztam, igazi keresztény, felkuszált lelkiségemben. Egypár
magyar szóval imádkoztam úgyszólván exterritoriálisan, azzal a poláris
különválással és kiemelkedettséggel a francia környezetből, ahogy egy
vendégtenorista énekel a maga anyanyelvén egy idegen együttesben. Olyan
elbódultan imádkoztam, olyan elepedetten, olyan kétségbeesett
segélykiáltásokkal a magam csillagzatából, mint egy kis ablakból,
asztrális végtelenségek felé, hogy illetéktelenségem elmerülvén emberi
nyomorom mélyén, már egészen itthon voltam, összetörve, ebben a _Saint
Thomas d’Aquin_-ban, a lehajtott fejemmel s térdelve egy széken. Nem
volt ez tolakodás, se hűtlenség, se eretnekség. Olyan áhítattal
imádkoztam, bús sorsomnak és szerencsétlenségeimnek olyan izzó
bevallásával, feltárásával s felmutatásával, olyan mámorosan imádkoztam
keserű könnyekben ázva, olyan ösztönszerű rejtelmességekkel,
vonzalmakkal s gyönyörűséggel önmagamba szállva, hogy határokon és
teológiákon túl, egyszerűen Isten elé rogyva, csak az a nyomorult ember
voltam, aki meg akar enyhülni. Eszembe se jutott, hogy ezzel
megbánthatom azt a másik Atyámat a mennyekben, aki mint eleim szigorú
Istene egy ridegebb imaházban őrködik, sajnos, egyetlenegy jelkép
nélkül, Delacroix-festmények nélkül, valami kietlen láthatatlanságban.
Mert nyomorúságos életemet, éppen a jelkép vonzotta, inspirálta s
fokozta valami lelki költészetté. A párizsi templom, az utcák
konstrukciójában, egy igazi menhely. Valósággal az ember léptei elé van
építve, egyenest az útjára, a szíve elé, mint hajósok elé egy kis zöld
sziget a legzordabb tengereken. Valahol egy kis templom egy kis téren, a
legtávolabbi kerületekben, kis utcákon és sikátorok mélyén egy ilyen kis
templom, szinte kiemeli az egész utcasort a szürke masszák profánságából
a maga halovány küszöbével, ahol dereng a fény, a tört kövön. De maga a
város, _Paris! Paris!_ ahogy Desmoulins tegezve szólítja, maga a város,
az arányok és magasságok, a magasságok és alantasságok, a szemetek és
gyönyörűségek, a történelmi forradalmiságok és történelmi vallásosságok,
úgy átjárták fiatal fogékonyságomat s úgy fel is exaltálták, hogy
úgyszólván valami gyakorlati művésziességgé vált bennem elmenni és
lerogyni a magam zaklatott életével, sebeivel s keservével a fájdalmak
szépsége s szimbolumai elé, egy katolikus templomban. Mikor egy nap
megmondtam ezt Renan-nak a Collège de France-ban, ahol felkerestem
levelezői tisztemben (ezt akkor bőven meg is írtam a régi _Magyar
Hirlap_-ban), csak kavargatott egy kis csésze feketekávét, amit a
tenyerében tartott, csak forgatta a kanalat, szaporán, a kis csészében s
rámnézett azon kedvesen és mosolygón, ahogy ezt szokta, az ilyen
lelkiismeretbeli kérdésekben. Nem tudom, mit gondolt, mit akart mondani,
hogyan is tudhatnám! Talán nem is fontos. A lényeg az, hogy nem mondott
semmit.
De a csend, a homály, az a furcsa csend és homály emberi árnyak
behajlottságával, emberi lelkek borulatával, a délutáni fényeknek
bágyadt beszivárgása opálos ablakokon át, boltívek és oszlopsorok közé,
mint egy fenyveserdő sudárfái közé, a szentek aranyszobrai a sarkokban,
a feszület a mélyben, a virágok az oltáron, a tömjén, ami mindent
impregnált, a holt tárgyaknak ez az egész kimerült élete kis mécsesek
virrasztásával, ez az egész örvénye hitnek s rejtelmeknek úgy kiemelt
önmagamból, emberi kereteimen túl, hogy megfürödvén a könnyeimben, éppen
azzal vigasztalódtam, ami oly vigasztalan volt! Egész keresztényi hitem,
ha szabad mondanom, talán csak a szépség érzete volt a szívemben,
bánatra s magányra kiszögelve.
Felüdülten, mégegyszer köszöntem és mentem, – micsoda lelki kincsekkel
terhelten ahogy mentem, kitünő fiatalember! A küszöbön három koldus,
mint három király dőlt elő a félhomályban, kinyujtott karokkal,
hieratikusan, három tökéletes koldus, szennyből és rongyokból
konstruálva, keserves világuk, országaik és birodalmuk legmagasabb
csúcsán, három igazi királyok! Egy negyedik, mint egy burgrave ült a
falnak támaszkodva, egy sarokkövön a templom előtt, mint tulajdon
kastélya előtt s nézte a vak szemével az esti csillagot.
Belejtvén a szomszédban a Le Soudier-könyvkereskedésbe, rögtön kijött a
dohos mélyekből, egy pápaszemes kis öreg ember, Kont nevű honfitársam s
abban az ingatag modorban üdvözölt, ahogy rég elszakadván hazulról, már
nem kívánt ismerkedni többé hazájabeli vándorokkal. Oh Istenem, ez a kis
öreg Kont, szójátékon kívül, Auguste Comte híve volt! Szinte világított,
öregsége ellenére, kis üde lelke romlatlanságával! Türelmesen
meghallgatta szabad előadásomat, irodalmi terveimet, álmaimról s
rögeszméimről s mint igazi pozitivista, nem tudta mit csináljon velem.
– Kérem, – mondta azon tisztán, ahogy egy kézmozdulat nélkül, egy
félresiklás nélkül, egy szemrebbenés nélkül a szemüvege mögött, egész
lénye csak a szavaiba volt koncentrálva, – kérem, én nem érek rá, hogy
az ön műveit franciára lefordítsam. Én túl vagyok az ilyen munkán! ez
már nem az én világom. Itt van önnek például Horn, az öreg Glázer, itt
van Csapó, – igaz, hogy ezek közepes franciák! – sóhajtott fel
becsületesen.
– Úgy van! – feleltem bölcsen, – nagyon közepesek!
– No nézze csak, – folytatta még koncentráltabban, – ön maga fordítson!
Az meg se kottyan az ilyen munka, egy ilyen fiatalnak! Napközben
olvasson kitünő franciákat, este fordítson, csak ez a módja! Vegyen egy
csomag gyertyát, zárkózzon be a szobájába s dolgozzon, mint egy
bencés-barát!
– Oh Istenem! – hebegtem e perspektívák előtt, melyeket egy ilyen csomag
gyertya oly messze bevilágít!
– Csak ez a módja, – mondta. – Aztán, ha meg van a munkával, adok
magának egy kitünő embert, egy franciát, aki ezt mind átolvassa és
esetleg javít az egészen.
S rögtön intett a bolt mélye felé, ahonnan, százezer színes füzet,
nyomtatott ívek, könyvfedelek és brosürák közül, mint egy moly kiszállt
egy másik kis öreg ember és jött törékeny szárnyakon.
Először csak finoman hallgatott, egy szó nélkül, azzal a feszült
figyelemmel, ahogy csak az ilyen kis öreg emberek tudnak hallgatni,
valami újat az életükben. Aztán minden lelki folyamat nélkül, simán
belement a dologba sűrű bólintgatásokkal, mint aki szeliden elintézte e
földön való sorsomat. A zsebébe nyúlva, kivett egy névjegyet.
– Tessék, – mondta, – ha készen van, legyen szerencsém!
Átvettem a névjegyet s elbúcsúztam a két kis öreg embertől. Kifordulva a
küszöbön, még láttam, hogy ott állnak egymás mellett, mint egy szent
ügyben, ami lezajlott s néznek utánam mind a ketten mozdulatlanul.
Már este volt. Vettem egy egész csomag gyertyát! egy egész csomag szűz
gyertyát, olyan finoman vékonyat, hosszút és magasat s haloványat, mint
a tubarózsák!