Ez a Jeanne Delvair gyönyörű leány volt. Sudárfák nem nőnek olyan
magasra s olyan nyúlánkra, mint amilyen növése volt. Egész fizikai
formája valami kivételes hajlékonyságba volt idomítva. Barna haja,
bronzszerű árnyalatokkal, súlyos kontyban tömörült, görög-latinosan a
nyakszirtjén s mint a zuhatag omlott alá majdnem a sarkáig, mikor
kibontotta. Mint a cédrusfa lombja, amelyen áttűz a nap, olyan volt ez a
haj. Érzékies vonásai, két barna szem s két szempilla kíséretével, egy
skarlát szájban kulmináltak, mely meghasadva, a legnagyobb vágyakra
nyílt s főként a vers gyönyörére! Még nem volt huszonnégy éves s már a
legzengőbb tragikai hősnőket játszotta a _Français_-ban, a Racine
_Phédrá_-ját játszotta, ami a francia színésznők számára a csúcspontja
álmoknak és boldogságnak! Nagyon szerettem ezt a tüneményes leányt, ha
nem is mertem bevallani brutális szavakkal, ahogy az ember általában
bevallja szerelmét. Ő is inkább hallgatott, holott olyan hangja volt,
mint a gordonkának. Egyike volt azoknak a különös nőknek, akiket egy
igazi nagy festő egy fenyveserdő szélére festett volna, esthajnali
világításban. Amint éppen kijön, egy fátyolkendővel a nyakán, a fenyőfák
gotikájából. Valami végzetszerűség volt benne. Az ember úgy érezte, hogy
talán nem is élte volna igazi életét, ha ezzel a nővel nem találkozik.
Általában azt a benyomást tette, mint egy finom úrileány, aki megszökött
hazulról.
De a leggyönyörűbb az volt, hogy egy magyar családdal volt a legkitünőbb
barátságban, Adorjánékkal, a rue Miltonban! A családfő, Adorján Gyula,
Paulay Edéné testvérbátyja, ritka ügyes ember, mindenhez értő s
leleményes, _billiárdművész_ volt Párizsban! Úgy volt billiárdművész
Párizsban, mint például Dohnányi zongoraművész Pesten, híres, ünnepelt,
csodált! A _Grand Café_ szuterénjeiben billiárdozott, azokban a mély,
füstös és félhomályos helyiségekben, ahol zöldernyős lámpák, hatásosan,
csak az asztal zöld síkja fölött sugároztak, míg köröskörül a falak
mentén, a padokban amfiteátrikusan, a nézők ültek, vegyesen hölgyek és
urak, mindenféle likőrök és _cerises à l’eau de vie_-k előtt és
figyelték a játékot és bámultak halálos csendben és dobogtak a lábukkal
s dörömböltek botokkal és esernyőkkel egy-egy bravúros lökésre, mert
ugyanis megfogadván a művészeket, anyagilag is érdekelve voltak. Ez volt
itt az _Academie de Billiard_, ahogy a franciák oly szívesen és
toleránsan, rögtön akadémiának neveznek egy pincét, ha ott valamit
művésziesen csinálnak.
Egy ember, egy nagy fekete tábla előtt, krétával jegyezte a karambolok
számát és kiáltott:
– _102 pour Monsieur Adorján!_
– _95 pour Monsieur Vignon!_
Ez volt minden, ami hallatszott s csak a golyók csattogtak a csendben.
Egy olyan billiárdasztal előtt, mely négyszer akkora mint a miénk,
állottak _monsieur Adorján_ és _monsieur Vignon_, ingujjra vetkőzve s
mérkőztek egy ötszázas pártiban. Átlag 100–150 karambolt csináltak
egyfolytában s ha kihagytak végül egyet, ez nyilvánvalóan szándékos
volt, mert mindent meg tudtak csinálni, amit csak akartak. Olykor,
egy-egy lökés előtt, a hatás kedvéért, percekig álltak elborulva, a
legsúlyosabb gondokban és töprengtek és kalkuláltak a zöld mező és a
három golyó fölött, halálos csendben, mint a legnagyobb tudósok vagy
szent pásztorok, három kis bárányka fölött. Az egész játszma folyamán
legföllebb ha négyszer-ötször váltották fel egymást az asztalnál s az
egyik rendszerint csak ült egy széken, a dákóval a két combja közt, mint
egy vándorbottal, mint egy pásztorbottal, mint egy árboccal, amelynek
nekidűlt s várta, hogy a másik kihagyván egyet, végre felállhasson,
jöhessen s folytathassa a maga javára és lökjön. Az asztal síkja,
krétával, szabályos négyszögekre volt felosztva s minden karambolt egy
ilyen négyszögben kellett megcsinálni. Egy-egy golyó, olykor kettő is,
messzire is elszaladhatott, de vissza kellett térnie az eredeti
négyszögbe, mert csak ott volt szabad találkoznia, csatlakoznia s
összekocognia, belül a kerítésen. Azt lehetett volna hinni, ahogy ezek a
golyók rohantak, kanyarodtak, találkoztak, pattogtak és borzongtak, hogy
szinte lelkük van és élnek, éreznek és gondolkodnak. Vagy legalább is
átveszik és végrehajtják, hajszálnyi pontossággal, az ember érzését és
gondolatát, egész művészi aritmétikáját, hűséges engedelmességgel. Az
emberi szellem, gondolat és spekuláció oly szemmelláthatólag impregnálta
őket, oly szuggeráló erővel rohant s gurult bennök, hogy tárgyi
élettelenségük valami vibráló öntudatossággá változott. Mindig sorshúzás
döntötte el természetesen, hogy a mesterek közül melyik kezdi a játékot.
S ha véletlenül Adorjánnak kedvezett a sors, fogta magát olykor s
lejátszta egy szuszra mind az ötszázat, úgyhogy ellenfele szóhoz sem
jutott. Ilyenkor tombolt az _Akadémia!_ Sokan pénzüket vesztették,
franciák, akik inkább Vignont fogadták s nem a magyart, úgy kell nekik!
Oh a tehetséges ember! magyar ember! Egy dákótalálmánya is volt,
azonfelül három gyönyörű leánya! Ezek közül a középső, Irma,
felejthetetlen Irma! igazi junói jelenség, olyan nagy és ünnepélyes,
forró, mint egy kemence, színinövendék volt. Innen eredt barátsága, az
egész család barátsága Jeanne Delvair kisasszonnyal.
Ez a tüneményes Delvair, ez a huszonnégy éves tragika és Phédra, szerény
mint minden tünemény és tehetség, boldog órákat töltött Adorjánéknál a
rue Miltonban, ahová engem is a szívem vonzott. Olykor, vasárnaponként,
kitünő vacsorák készültek itt magyar zamatokkal. Kitünő vacsorák, mikor
hosszas keresés után megtaláltuk azokat a borjúszeleteket, melyeket
Adorjánné személyesen vásárolt, a legjobb mészárosnál a környéken, de
hazajövet letett valahová, s már nem tudta hová? Éppen sütni akarta
őket, már forrt is a zsír a serpenyőben, már finom hagymaillatok is
szálltak, amikor csak szaladt, drága nő, feldúltan a szobákon át s
kereste a szeleteket, mindenfelé az appartementban!
– Hol vannak a sniclik!? – kiáltotta, – hova is tettem őket? – s csak
szaladt és keresett s minden fiókot kihúzott, minden szekrénybe
belenézett, még az ágyak alá is nézett.
Mind indultunk keresni a «sniclik»-et, különböző irányokban, jómagam is,
buzgón kerestem minden zeg-zugban s titkos bútorokban, mert Adorjánné
nagyon buzdított s leginkább bennem bízott, hogy meg fogom találni a
«sniclik»-et, mint aki leginkább érdekelve vagyok ebben a kérdésben.
– Kicsit rosszul voltam, amikor hazajöttem s valahová lecsaptam a
snicliket! – mondta.
E nyomon kutatva, csakugyan meg is találtam őket, szépen becsomagolva,
egy kis faliszekrényke tetején, egy olyan helyen, ahová, ha szabad
mondanom, idő előtt kerültek, anakronisztikusan.
Ez nem zavarta a hangulatot, sőt! mindenki boldog volt, s már be is
vonultunk az ebédlőbe s már meg is jelentek párolgón a tálban, az összes
szeletek becsületükben helyreállítva, köztiszteletben és szeretetben
megerősödve s finoman illatozva egy virágfüzér között, ami diszítette az
asztalt! Ez az élet!
Vacsora után, junói Irma, ott rögtön az asztalnál, közkívánatra,
kinyitott az arcában egy tragikus szájat féloldalt görbülve és szavalt.
Utána, felszólítás nélkül, de hasonló tragikusan s még több tűzzel,
hévvel, gyönyörrel és énekléssel Delvair kisasszony zengte Musset-ből:
_Lorsque le pelican après un long voyage…_
Igy állott és zengett skarlát szájával, a fogai fehér villanásával talán
egy félórán át, belemámorosodva a versbe, ütembe s rímekbe, fiatal lelke
hevületébe olyan szilaj imádkozással, olyan borzasztó viharzással a
keblében, hogy két gömbölyű emlője mint két hullám dagadt s torlódott
magasra s egész hajlékony lénye, mint egy ciprusfa a szélben, elhajlott
a térben s messzeségben.
Végül érezte a kontyát, ahogy meglazul a fején, egy nagyot fújt és
befejezte.
– No gyerünk haza! – mondta, a két karjával a nyakszirtjén, azzal a
gyönyörű női mozdulatával, mely a hajtűit tüzdelte vissza a hajába.
Én kísértem. Csillagok voltak az égen, olyan finom, távoli, csöpp kis
csillagok, narancs, opál s ametiszt fényekkel… Az Opera fölött, a téren,
az egész mennybolt szédítő magassága, mélye és sötétje Párizs fölött,
tele volt rakva ilyen kis fénycsöppekkel, amelyek csillogtak és
világítottak, vajjon mire világítottak? ki tudja! önmagukat őrző
mécsesek. S még magasabban, egészen fenn, mint egy kék gyémánt, égett
magában egy csillag.
– Ez a Vénusz, – mondtam. – Ez olyan, mint maga! – mondtam a
kisasszonynak.
– Milyen kár, hogy az emberek nem tudják az igazi nevét a csillagoknak,
– felelte.
Éppen jött a nép az Operából. Egy kis kövér ember gurult elénk, szinte
csont és izomzat nélkül, egy olyan kis kövér öreg ember, mint egy hordó
s aki megemelte a kalapját.
– Oh Istenem! – hebegtem, – nem tudom, ha jól láttam-e? – s megfordultam
a kis kövér után.
– Jól látta. Renan…
S ő is megfordult s így néztünk utána ketten.
– Ez egy nagy ember! – mondtam és bámultam. – Ez egy ritka ember, aki
megmentette a zsidókat örök életükre!
– Azt nem tudom, – felelte a tragika egyszerűen. – Azt tudom, hogy ez
egy kitünő ember! Egy nagyon finom, drága ember, csak sajnos, egy
istentagadó ember! – mondta.
S akkor megint megindultunk s mentünk.
Mikor hazaértem és meggyujtottam a gyertyámat a szobámban és leültem egy
székre: gondolatban még mindig Renan után néztem. Nem tudom, de az a
magányos gyertyafény, ami az asztal közepéről csak maga körül világított
az asztalterítőre, az a tompa láng valami kis narancssárgára s ibolyára
osztva szivárványosan, az az egy szál gyertyám az asztalon egy
réztartóban, mint egy szemafór a pályán, szinte úgy irányította a
szívemet, hogy még mindig Renan után nézzek. Kis szobámban, az éj
csendjében és sugallatosságában, úgy láttam menni a gyertyám alatt,
térnek és formáknak abban az elvarázsolt arányosságában, hogy az egész
fény, az egész utca benne volt e gyertyafényben, az egész est az utcán,
ahol kis kövér alakja gurul hazafelé.
Milyen különös dolog, milyen transzponált élet az én életem is,
gondoltam félig ájultan a gyertyafényben, milyen transzponált élet, hogy
Renant láthatom az utcán s nem Friedmann főkántort, mint otthon. Milyen
kivételes és tündöklő magányosság ez, mikor éjnek idején, négy fal
között egy gyertyával, odafűzhetem magam, távolodó silhouette-je mögött,
akár a Safed csúcsához fenn, ahol a Messiás megjelenvén egy nap, nekem
is világít szűzi magaslatáról a kökörcsin-mezőkben s a hajnalcsillag
alatt! Mikor azon magányosan és szegényen, ahogy itt ülök, odafűzhetem
magam annyi szépséghez s költészethez, s nem tudom, de valahogy magam is
meg vagyok világítva abban az egyórai álomban, ami az élet, abban a
mulandóságban, szenvedésben és szerencsétlenségben, ami a népek sorsa
ebben az egy órában, s az istenek sorsa is a népek fölött. Mikor
megértem, amint követem az útján, a gyertyafényben, a tulajdon sorsomat
egyenest az ő kezéből s megértek annyi mindent, mert minden olyan
világos, – földi végzetek, szépségek és művészet, egész nagy tömegek,
népek és nemzetek, maga Jehova, aki dörög s olyan mérges, hogy ez mind
megy s gurul micsoda vándorlásban! micsoda viharban! s az örvény fölött,
ahol örökre elmerül, jön valaki más, kicsoda? egy szegény fiatalember.
Oh ez, ha megmaradt nekünk, a szívünknek, az életünknek, csak a bús
emléke az, amit érezni lehet, fájdalmas emberi sorsa, mely istenné
emelte, mert szép volt és panasz nélkül szenvedett. Ez mind gyönyörű, de
hát csak ez volna minden? gondoltam, a szépségért minden, egy percre?
Beérjem ezzel, csak egy embert imádjak Istenben, csodák és rejtélyek
nélkül, mégha olyan szép is ez az ember, olyan mennyei és utolérhetetlen
az alázatban és tiszta szerelemben? Elég ez vajjon, a lélek gyönyöréhez,
csak az értelem s a művészet? Renan… mit tudtam akkor! Kis kövér öreg
ember, aki megy hazafelé, a Szajnán át, hazafelé, a maga tiszta
életével. Az összes emberek között, gondoltam, talán ő tudja leginkább
földi sorsunk és végzetünk ragyogó siralmasságát, amit megpenget egy
végtelenben. Az összes emberek közül talán csak ő ölelkezik a mennyekkel
a földről az emberek javára, egy kis vigasztalásért. Ha nem is hisz e
vigasztalásokban, mégis tanítja s nyujtja, mit nyujthat mást? költő! egy
szép mesét gyermekeknek. Ha ki is tépett a szívéből mindent, az utolsó
idegszálig mindent, ami nem értelem és művészet, mind élvezi is, amit
leront, mind élvezi is titokban s kibontogatva Istent sötét ködeiből, a
legnagyobb gusztust csinálja hozzá, ahogy megmutatja Embernek a fényben
és a szenvedésben! S csak néztem utána a gyertyám alatt.
S már reggel lett és még mindig néztem. S már jöttek a szekerek és
talyigák Montrouge felől, a Szajnán át, a túlsó partra, a nagy csarnok
irányában, megrakodva, zöldséges karaván! S hirtelen a hajnalban, Ivánfi
állott a küszöbön lengén s mosolygott a szakállából, mint félig még az
éjjelből s félig a nappalból ami ébredt.
– Mit ábrándozik itt? – mondta, – biztosan nincs pénze!
Olyan magasról mondta ezt, olyan fölényesen, hogy legalább is öt frankja
kellett hogy legyen.
– Oh Istenem, – feleltem, – lássa, az most nem is fontos. Nem is tudja,
milyen nagy perceket éltem, a mellett, hogy ilyen szegény vagyok, –
mondtam s azt hittem, valami rendkívülit mondok.
– No, no! – felelte még magasabbról, ahogy csak ezt a képtelen
fiatalságomat látta, félsötétben a gyertya alatt, mely már csonkig
égett. – Az mind butaság a maga nagy perce! – mondta. – Láttam, hogy
világos az ablaka s feljöttem magáért.
Az igazság az, hogy nem is várt tőlem semmi eredetiséget. Nem kívánt
nagy szavakat tőlem, nagy hangokat és dús színeket, melyeken szétkenjem
nyomorúságos életemet olyan csillogó foltokra, összevissza, mint ahogy
festők keverik dús színeiket, mind tündöklőbben a palettájukra. Nem
látott se nagynak, se kicsinek, se magányosnak, se hontalannak fiatal
életemmel annyi szenvedésben, nem látott még csak érdekesnek sem,
annyira koncentrálva volt magában, álmaiban s vágyaiban, annyira csak a
színpadnak szánt mindent, tudatosan s ösztönösen, ami egy fokkal
magasabban csengett s ami szín lehetett és szépség, emberi fájdalomban.
Színészi hite, naívsága is talán, lezárta határait annak a francia
színháznak kőmasszáival s annak a francia színésznek tüneményességével,
Mounet-Sully! aki olthatatlan víziója, eszménye s szerelme volt, igazi
rögeszméje, mint minden eszmény és szerelem. Mindezeken túl, a föld
rögéhez származva vissza, csak annyi voltam neki, mint akit fölszedett
társul a maga nyomorához, – vándorlegény, aki társul egy másikkal az
úton s otthagyja az első keresztfánál.
– Tudok egy kávéházat a Montmartre-utcában, ami nyitva van ilyenkor –
mondta sugárzón a boldogságtól s elfújta a gyertyát, hogy ne is
beszéljünk tovább s már menjünk. Nem is beszéltünk, nem is tartottam
illőnek vitázni, ha már feljött értem, meg is voltam tisztelve, vettem a
kalapom s mentem.
Lebotorkáltunk a csigalépcsőn, botorkáltunk egymás mögött, botorkáltunk,
micsoda lépcsőn! micsoda sötétbe! a karfa mentén lefelé a sötétbe, mint
búvárok az örvénybe, mint hajnali utazók, akik szöknek! Kiértünk az
utcára, már derengett olyan színtelen nagy felhőkkel az égen,
amilyeneket csak Párizs fölött lehet látni a szürkületi égben, amint a
tenger felől éppen megérkeztek s úsznak tovább, nem is felhők, inkább
valami nagy szennyes rongyok az égen! Utcákon végig, hidakon át a
Szajnán, szótlanul jöttünk egymás mellett, mint két ló, aki meg van
szokva egymás mellett, aki némán közvetíti közös érzelmeit egymásnak
annak a szekérnek a súlyával, amit vonszol maga után a kövön, két
szomorú állat! Oh, a mi életünk! S micsoda gyászos hajnal, azokkal a
kórházi lepedőkkel az égen!
Igy értünk be a Montmartre-utcába, mint egy új világba hirtelen.
Már reggel volt s még éjszaka volt itten. Magasan s kiszögelve, egy
ujságüzem palotája, mint egy fellegvár sugárzott, kivilágítva tejüveges
ablaksorával, a pincéi máglyatűzével, a tárt kapuk mögött az udvarokban
ibolyaszínű transzparenciákkal, három kis dühös ujság papírforgatagja és
illuminációja, az _Intransigeant, La Cocarde_ s a _La Lanterne_, ami itt
készült, jó kis három ujság, főkép a _La Lanterne_, igazi marat-i emlék,
kegyeletes, hagyományőrző, történelmi, aranyos, _La Lanterne!_ – ez
magyarul az volna: _Lámpavas!_ S túlonnan egy falban, árnyékban s
világban, egy kis kávéház sápadozott halottvirrasztó fényeivel,
alacsonyan a járda fölött. Igazi kis parazita kávéház, sárga kukac e
műhelyek és pincék körül, ahonnan a vért szítta.
Mind ide szaladtak át munka közben, az üzemek munkásai egy pohár
feketekávéra s pálinkára, a szedők a nyomdából, a gépészek a pincéből s
a többi hirlapi népek mindenfelől a műhelyekből, de főképpen a szedők,
akik az _elite_ voltak itten, felgyűrt ingujjban, ahogy ültek, szőrös
karokkal, nyomdafestékesen, mind jóindulatú, művelt és halovány emberek,
ittasan az ólomtól, lobogó szemekkel, tüdővészesen.
Csendesen leültünk egy sarokba. Ivánfi nyomban megivott két feketét
egymás után, – jól ítéltem, csakugyan öt frankja volt!
– Nézze csak, – mondta nekilendülve, – nagy perc! az mind semmi! Az ma
nekem volt, egy nagy percem, nekem! ha éppen tudni akarja.
– Akarom, – feleltem.
– No hát szavaltam Coquelin-nek! A _Hamlet_ nagy tirádáját!
– Az _Être ou ne pas être-t_?! – kérdeztem, mint egy gyermek.
– Azt… az istenit!
– Képzelem a hatást! a hatást! – hebegtem, s majd belefúltam a kávémba,
úgy el voltam ragadtatva! Hittem is, őszintén szólva, e fiatal színész
zsenijében! Huszonötéves volt, olyan szédült! olyan lázas! s úgy fújta a
francia verset, s főkép ezt az _Être ou ne pas être_-t! a kis szobámban
olykor, hogy zörögtek az ablakok!
– Hatás! az nem szó! – felelte. – Elvisz magával a vidéki turnéjára!
Ezért is jelentkeztem, ezért szavaltam! Azt mondta: «Vére van,
fiatalember! Vére van!»
– Ezt mondta? Óriás!
De már nem felelt. Rágyujtott egy szivarra, fújta a füstöt s nézett a
magasba, a füst után, ami szállott.
S hirtelen meglátott egy kis társaságot maga mellett a szomszéd
asztalnál, egy kis társaságot, aki kártyázott. Én csak ültem, elbűvölve.
Majdnem sírtam, úgy elragadt, nem tudom, valami gyönyörűség, valami
reményem, valami jobb jövő, ami ébredt az én számomra is ebben a
dicsőségben! Gépek döreje hangzott kívülről, kocsik dübörögtek.
– Magára büszke lesz Magyarország! – mondtam fiatalosan, a könnyeimen
át, ahogy mindig hazámra gondoltam. Már nem is hallotta, mit mondok,
ahogy oldalt fordulva a székében s dühösen szivarozva, csak bámulta a
kártyásokat.
Két fiatalember kártyázott egy harmadikkal, olyan szemlátomást hamisan,
hogy ez már nem is volt csalás, olyan primitív volt. Minden
második-harmadik kártyát ez a két fiatalember megjelölt a körme hegyével
a hátlapján s ezt jelezte egymásnak ezt a műveletet, valami kis
szemhunyorgatással, míg a harmadik, igazi áldozat, csak játszott
magábaszálltan, gondolkodott, elmerült, cigarettázott és semmit sem
látott. Az egészből valami olyan ocsmányság szállott, hogy már menni
akartam s hívtam a barátomat.
– Jaj, dehogy megyek! – mondta a végsőkig felizgulva, – tanulok!
tanulok! ez kell nekem a színpadon! nem érti? – s majd beledőlt a
kártyásokba, az orrával s a szivarjával a két csaló mögött.
De odaát megszűnvén a munka, a kis kávéház bezárt. Muszáj volt menni, jó
éjszakát! Már tódultak a kihordók a tárt kapukon át a három kis dühös
ujsággal vaskos kötegekben a félkarjuk alatt, az oldalbordáikba nyomva,
a combjukhoz, a hasukba s szaladtak görbén, ahogy igyekeztek, kihordók a
reggelben, ahogy igyekeztek!
– No mikor? – kérdeztem, mert mi is elváltunk.
– Délben még tárgyalok Coquelin-nel, – felelte. – Aztán elmegyek magáért
s fogunk ebédelni!
– Ebédelni fogunk? – kérdeztem fogvacogva.
– Már mint francia színész megyek magáért, – felelte valami elbűvölő
hetykeséggel, a kalapját félrecsapva a fején. – Mint francia! Nem érti?
– Dehogy nem! A franciák ebédelnek.
– No nem megmondtam, fűzze hozzám a sorsát?! – kiáltott fel büszkén.
– Hát nem magához fűztem? – mondtam alázatosan.
– No, isten vele! – s ellengett vidáman, ahogy szokta.
Alig aludtam el, máris felriadtam. Szaladtam az ablakhoz, – vajjon hány
óra? Úgy láttam dél van, ahogy tódult a sok ember. Valami távoli harang
is szólott, nyilván Saint-Sulpice felől, a harang! hamar felöltöztem.
Mindjárt itt lesz! már itt is van! még nem! türelem! mindjárt itt lesz!
no de micsoda boldog sors! francia színész! Ivánfi! Szeghalomról! te jó
Isten! s leültem az ágyam szélére és vártam, bús magyar, a francia
színészt! Milyen furcsa az élet, gondoltam, milyen nagy! Milyen nagy
annak az egyórai álomnak is, milyen végtelen! milyen színes!
És csak vártam. Már a folyosón, már a lépcsőn vártam, ahogy rohantam
minden hangra. Kinyítottam az ablakot s úgy vártam, a féltestemmel
kihajolva a korláton, hogy majdnem kiestem az utcára. Már az utcán
vártam, a kapu előtt. Már a sarkon vártam, már a téren vártam, az összes
utcák irányában, torkolatában, horizontjában, már az Augier szobrán
vártam, ahogy felmásztam a talapzatra!
Végül este lett. Szaladtam a _Français_-hoz, itt bizton megtalálom. Nem
látta senki! Lehet ez?! mikor Mounet-Sully játszott! Szaladtam a
boulevardra, a sok kávéházba, nem látta senki, de hát mit jelent?
Szaladtam a szállására, egy kis garniba, a rue Jacob-ban. Kopogtam egy
kis ajtón, a földszinten és érdeklődtem.
Mivelhogy hozzáfűztem a sorsomat, mindenre elkészültem. Mégis, ha azt
mondták volna, ebben a kis ajtóban, hogy hirtelen meghalt, hogy
kiterítve fekszik fenn a szobájában az ágyon, talán nem haltam volna
meg, ott rögtön, magam is utána… De azt mondták, mit is mondtak? azt
mondták… hazautazott! Kapott egy sürgönyt a Nemzeti Színháztól, hogy
rögtön jöjjön, szerződtetik, s rohant! Hagyta Coquelint, a turnét,
Mounet-Sully-t! s hagyott engem, – egy búcsúszó nélkül, egy kézszorítás
nélkül, egy üzenet nélkül, francia színész! s csak rohant hanyatthomlok!
Egy pohár vizet kértem.