A rue de Seine-ben, az Institut épülete mögött, volt egy kis
miszteriózus bolt, egy töredezett faküszöbbel, egy régi ablakkal s egy
alacsony üvegajtóval az utcára. Már korán este egy függőlámpa égett a
szűk helyiségben, két könyvpolc s egy kis tölgyfaasztal fölött, dúsan
megrakva kartonfedelekkel. Időn és világon kívül égett ez a lámpa s az
egész kis bolt be volt nyomva a falba.
Ide beléptünk ebbe a falba, ebbe a kis boltba, ahhoz a sötét kis
izraelitához, aki a falban ült, a lámpa alatt, a tölgyfaasztal előtt, a
sok kartonfedél között, a dohos homályban. Egy lupával ült a maga
fénykörében, gloriolásan és nézett, két apró szemmel egy cvikker mögül,
ami az orra hegyén lebegett elgörbült keretével, igazi kopott pillangó,
két görbe szárnnyal, üvegből. Valami furcsa szag terjedt a dohos
homályban, valami furcsa szag és pára a kis sötét izraelitából, mint a
legrégibb sötét izraelitákból, rabbikból s teológusokból Korinthusban
még szent Pál idejében, vagyis nagyon messze a szent történelemben és
hasonló szagok szálltak a falból, polcokból, lámpából s a sok
kartonokból, a sok régi papírokból, emberi emlék, emberi könnyek, lelki
lim-lom bánatosságából, feloszlásából, hervatagságából, sorvadásából s
rothadásából, ami itt fel volt halmozva s ami itt elakadt a polcokon s
az asztalon, mintegy az élet sodrán, ahogy a szemét akad el csomóstul
egy folyón s megáll a vízen. Ez a kis sötét izraelita, mint annyi társa
utcahosszat s a szomszédban, mint annyi bűntársa, elvtársa, mint annyi
testvére a héber vallásban, kéziratkereskedő volt. Ez a sok kézirat, ez
a rengeteg levél, ez a rengeteg emlék ebben a rengeteg levélben, ez
szaglott itten, mint egy erdő.
– Jó napot! – mondtam s szerényen közeledtem, Ivánfival a sarkomban, aki
lengett. Mivel én jobban tudtam franciául, én vállaltam a beszédet, az
üzlet lebonyolítását.
Már meg is kezdtem, könnyedén a mondókámat, párizsias kanyarulatokkal,
mikor még rám se nézett s csak bámult a lupába, meggörnyedve, egy szál
sárga papír fölött. Éreztem, hogy nem is vagyok a világon. Éreztem,
milyen nehéz lehet meghódítani ezt az embert. Éreztem, mint rendszerint
az ilyen pillanatban s franciákkal való kontaktusaimban, milyen mások
ezek a latin zsidók, mint azok a drága mieink! Hazai emlékeim s
paralleláim rögtön megint a szívemre szálltak abban a permanens
honvágyban, amit soha, egy percig, nem tudtam leküzdeni magamban. Ivánfi
is valami ilyesfélét érzett, amint összenéztünk. Egy Ruzicska, az valami
egészen más, gondoltuk mind a ketten. Annak van szíve!
Nem kívánok definiálni s mélyen rajzolni itten, bármilyen csábító is
számomra e matéria, bármilyen ellenállhatatlan! mégsem kívánok itt, ezt
már többször mondtam.
Egy antikvárius lelke, mint nagy általánosságban, minden ember lelke,
minden szakmában, inkább silány, mint magasságos. Mégis, odahaza,
gondoltam, egy ilyen kis intellektüel boltos, noha zsidó, még van más is
benne. Mindenesetre az van benne, igen gyakran, hogy másnak lássék, nem
tudom, jobbnak vagy tetszetősebbnek önnönmagánál s valahogy mentegesse,
finoman azt a szerencsétlenséget, amelyben a világra jött. Leszámítva a
professziót s a kis üzleti csalafintaságokat, amelyek az ősidőktől fogva
a kereskedelem lényegét teszik, sohasem hangsúlyozza, sohasem élezi ki
adás-vétel közben a maga egyéniségét a felekezetiség értelmében, jut
eszébe! sőt! Pont az ellenkezője ennek egy ilyen gall, egy ilyen ódon,
egy ilyen pergamen- és foliánsféreg, egy ilyen papírhandlé a rue de
Seine-ben, egy ilyen Magus apó vagy Gobseck, akiket báró Balzac éppen
ezért a pittoreszkért ápolt és szeretett. Ahogy ez nem mozdult,
elroskadva az asztal fölött, ahogy nézett, a selyemsipkás fejével
begörbülve, a lupán át, olthatatlanul, szinte megrajzolta itt a bolt
mélyére maga körül, annak a gyilkossági regénynek röpke szcenériáját,
amelyben leütik hátulról… Holott nem törődött. Úgy tünt, érez a hátával,
mindent tud, tisztában van velünk. Általában, az ilyen antikváriusok, a
kis utcákban, inkább fölényesek, mint gyávák. Sajátságos dolog! Az
izraeliták nem félnek!
Akkor, mégis, végre, letette a nagyítót, nem állt fel, csak felém
fordult s nyujtotta a karját. Semmi nem volt a kezemben, semmit nem
látott a kezemben s mégis csak nyujtotta a karját. A legszűkebb keretre
fogva, leszorítva időtartamra s térbeli atomra, csak az érdekelte, ami
ezzel a mozdulatával a magam kapcsolatja. Ahogy rám se nézett, se
Ivánfira, aki lengett, ahogy szipákolt egyet az üvegje rezgésével az
orrán, ahogy hosszú, vékony keze, opálos színekben, öt ujj öt körmével
nyúlt elő feketéskék bársonnyal bélelve s billentyűzött a levegőben, ez
_csak_ zsidó volt, tőrülmetszetten, hangban, szagban, zsoltárban és
formában, mint egy fagally frissen, mint egy ősrégi tölgy lombja,
levágva a törzsről. Nemhogy más akart lenni, magába határolva, de még
szorította bele magát mintába, öntésbe, úgyszólván nyomtatásba, valami
algebrai egytagúságba az egyisten-imádásban.
– _Motus!_ – mondta, ami annyit jelent, hogy _csitt!_ – Mit hozott? –
tette hozzá türelmetlenül s vibrálta az ujjait.
Mert megvallom, talán egy kissé hosszabban beszéltem, hogy megnyerjem
szimpátiáit, még mielőtt az üzletre térnék. Nem volt más hátra, mint
gyorsan kivenni a zsebemből az árut s átnyujtani alázattal…
Csak belepillantott a kézírásba s már mondta:
– _C’est de l’Erckmann!_
Megremegtünk Ivánfival, aki lengett.
Csalódásokhoz szokott szívünk elrémülve érezte e hangban a szakértőnek
azt a lekicsinylő akcentusát, azt a fitymáló borulatát, mely a lelkünk
elé, rögtön, egy egész nagy éjszakát vetett! Olyan biztosak voltunk a
levél ritka értékében, hogy szinte szédültünk valami sötétben s Ivánfi,
amennyire láthattam, már nem lengett. Most ő próbált beszélni.
– Tetszik ismerni Erckmannt? – kérdezte azzal a gyors beavatkozással,
mely színészi képességeire számított e harcban.
A helyzeten javítandó, küzdve a jövőért, a jövőért! az egész létért,
küzdve önmagáért s értem, a kettőnk vacsorájáért színház után, ő is
szegény, a rongyos végű nadrágban, cafrangosan, ő is a finom társalgás
fonalával próbálta behálózni ezt az embert, egy ilyen embert! egy ilyen
rókát, egy ilyen selyemsapkásat, egy ilyen szemüvegeset, egy ilyen
izraelitát a rue de Seine-ben, a fekete körmével egy falban!
– Hogy ismerem-e?! – fújta, – Erckmann Emilt?! hogy ismerem-e!? – s
fújt.
– _A lengyel zsidó_-t írta! – folytatta Ivánfi, szerencsét próbálva
ezzel az áttetsző irányzattal, minden chance-ot megjátszva: – _A lengyel
zsidó_-t! – mondta, mély tisztelettel.
– _L’Ami Fritz_-et! – fokozta a boltos, ahogy ez a lengyel hitsorsos egy
cseppet sem hatott rája. – _Erckmann, c’est un bonhomme!_ – mondta. –
_Peu d’intêrét!_ – tette hozzá s már visszaadta a levelet.
Nem vettük vissza, nem is nyúltunk utána, nem volt erőnk utána nyúlni s
csak álltunk, ágrólszakadtan egymás mellett s most biztosan tudom, hogy
Ivánfi nem lengett.
– Mondjuk meg neki, hogy magunk is zsidók vagyunk! – súgta oda hozzám,
azzal a vidékiszínész könnyedségével, mely nem hagyja vízbe magát.
– Én nem azért vagyok zsidó, hogy ezen keressek! – feleltem büszkén és
indultam.
Holott még nem tudtam akkor, milyen igaz ez, az én esetemben.
– Tessék adni akármilyen keveset, – fordult a barátom az antikváriushoz,
– de csak tessék megvenni! – könyörgött keserű franciasággal, amelyben
az egész szíve rezgett
– _Peuh!_ – fújta, – tíz frank! ha ez tetszik…
– Várjon! – hebegte Ivánfi utánam, majdnem önkívületben
Tíz frank! Hallottam! Már meg is álltam s lehúnytam a szemem a
gyönyörtől.
A lámpa fénykörében, csendesen kihúzta az asztal fiókját, kivett egy
tízfrankost, letette az asztal szélére, egy karton után is nyúlt s még
nézte egy percre a levelet, a címzést a borítékon, mielőtt becsúsztatta
volna a kartonba, a többi papírok közé. Ivánfi közeledett, lecsípte két
ujja végével a tízfrankost az asztal széléről, meghajtotta magát s ment.
– No de mondja csak, – szólott utána a lámpa alól s még mindig a
borítékot szemlélve, – hogyan jutott ön ehhez a levélhez? Ki ez a
_monsieur Ivan fils?_ – kérdezte, ahogy ösztönös franciasággal _Ivan
fils_-nek olvasta _Ivánfi_-t a borítékon.
– Az én vagyok, kérem, _monsieur Ivan fils!_ – felelte, mert ki se
javította, hogy semmit el ne rontson.
– Hogyan?! – kiáltott s megfordult a székben. – Ezt önhöz írta Erckmann,
ezt a levelet s ezt ön eladja?! Nagyon jó! Nagyon jó! Ön egy filozóf! –
mondta s meg is nézte mostan ezt a filozófot, ezt az _Ivan fils_-t,
mélyen a szemüveg s a szemöldökök alól, valami különleges
nagyrabecsüléssel.
Megvallom, szégyeltük volna magunkat, ha nem örültünk volna annyira a
tíz franknak, ha egyáltalán lett volna hely e tíz frank gyönyörén kívül
egy más érzés számára is a szívünkben. Rohantunk a _Français_-ba,
ragyogó esténk elé! Csak át kellett jönnünk a hídon, a Louvre udvarán s
már ott voltunk a színházban.
– Még van időnk felmenni a színpadra, Mounet Sullyhez! – mondta Ivánfi s
egy ajtó elé vezényelt, benn mélyen egy bolthajtásban.
Meglepődve láttam, mint nyílik meg az ajtó valami jelszavára, mint
fogadja hajlongva egy frakkos lakáj rövid selyemnadrágban s
selyemharisnyásan, egy hosszú acéllánccal a nyakában nagy karikákkal,
hogy fogadja barátsággal, mint régi ismerősét s még a kezét is nyujtja,
demokratikusan!
– Maga itthon van itten! – mondottam elámulva s fölértem mögötte, egy
sor lépcsőn s egy mozaik-küszöbön túl, a _Foyer des Artistes_
parnasszusi magaslatára!
Azt hittem álmodok e márvány-atriumban, ahol a színészek már jelmezben s
kifestve jártak fel és alá, mint egy rég letünt világban s
fáklyafényben. A művészi magasságnak, eszménynek s titokzatosságnak
olyan kábító atmoszférája volt ez, olyan mélyreható varázsa álomnak s
illúziónak, mindenféle nehéz szagok párolgásával s fuvallatával a
fényben, hogy kétségbeesetten állottam meg a magam nyomorult életével s
már nem is láttam a barátomat, aki ellengett a messzeségben.
De megláttam Jeanne Delvair kisasszonyt, azokban a transzcedentáliákban,
ahogy az ember megismer egy színésznőt ó-görög viseletben s
felismerhetetlenül kifestve! Egy oszlopnak dőlve, már Jocaste volt,
ahogy itt állt és várt révetegen, a két meztelen lábával egy szandálra
szíjazva. Valami kökörcsin-, mirrha- s gyantaszag szállt belőle, a piros
szájának szellőrózsa illatával és vérfertőzésével.
Szédülten, mámoros fiatalságom kitárta a két karját elébe! Mint a villám
sujtott belém, kigyulladt szerelmem bárgyúsága.
– Kicsoda ön? – kérdezte meglepődve s talán meglátva is a lángot a
szívemben, egyszerű női ösztönével, a királynői ruhában. – Kicsoda? –
ismételte, ahogy nem értette a nevemet s ahogy nyilván kíváncsi is volt,
vajjon ki lehetek én, aki csak úgy egyszerűen beléphetek ide, ebbe a
szent csarnokba, félistenek e márványtornácára, ebbe a tiltott
Protáneumba, a Király, a Szfinx, a Rejtély s a többi minden elé, az
egész tragédiába, végzetbe, zűrzavarba és Zeusz akaratába, egyszerű
halandó, kis fiatalember!