Éjszaka, mikor eljöttem az egyletből s kiértem a Saint-Germain
boulevardra, már kihalt volt az utca, az egész tájék nagyon szomorú s
elhagyatott körülöttem. A házak kőmasszái elzárták az eget s az égen a
csillagokat, amelyekből csak egy-egy kis távoli fény látszott, egy-egy
távoli szikra halványan színezve, egy-egy fehér- vagy narancsszínű
mécses az ég ormán, egészen messze. A lépteim kopogtak a kövön és
Diderot ült a boulevard sarkán, két fa között egy kőtömbön, Diderot!
mint egy fehér szellem. Két rendőr is jött, feketén egymás mellett a
pelerinában és nézte a tájat, a házakat, a fákat valami egykedvű
tanulmányúton s az utcai leányokat is nézte már nem annyira flegmával,
mint inkább arról a hivatali magaslatról, ahová semmi föl nem ér. A
gázlámpák tüzei, sűrűn egymás mellett s egymáson túl az utcák
kereszteződésében, a messzi távolokig világítottak néptelen járdákra. A
Saint-Germain des Prés előtt egy fiatalember állott, a templom falának
dőlve. Egy gázlámpa alatt, egy almát evett, így magába.
– Ivánfi! – kiáltottam fel örvendezőn, amint megálltam előtte, a
világosságban.
– Jó estét! – mondta és csak nézett. – Itt van egy alma, – mondta még,
átmenet nélkül, mint ami magától értetődik.
S már nyujtott is egy kis sárga, ráncos almát, egy olyan kis korcs sárga
almát, amilyet ritkán láttam.
– Köszönöm, vacsoráztam, – mondtam.
– Ne szégyelje! – felelte derűsen, kedves intelemmel. – Ne szégyelje! –
ismételte, ismerve tartózkodásomat. – Én már ettem hármat, – tette
hozzá, hogy megnyugtasson.
És csak nézett szolidárisan, noha fölényesen.
Magam is a templom falának dőltem azon ösztönösen, ahogy a közös sors az
ilyen egyforma állásokba tereli az embert. Igy állanak egyformán az
emberek a zálogházban, így állottak hajdan a sorozóbizottság előtt s így
állanak még ma is koldusok a templomok küszöbén, mintha egymástól
tanulnák. Talán nem is kell ezt tanulni. A nyomornak van egy olyan
mindenható törvénye, egy olyan gyönyörű egysége, hogy minden szegény
ember alapjában, egyformán áll a lábán.
– Hogy megy dolga? – kérdeztem. – _Comment va?_ – toldottam meg
párizsiasan, ahogy már amúgy is minden mindegy volt, szó, hang, beszéd,
minden!
Nem is felelt. Lehet ilyet kérdezni egy embertől, aki áll egy
templomfalnak dőlve éjjel, _comment va?_ Csak ette az almát s köpködte a
rohadt részeket messzire a szájából. Feltünően piros szája látszott,
fiatal szája egy gyér szakállban, mert szakálla volt, mint azoknak a
legjelesebb francia színészeknek akiket utánzott.
– A _Français_-ban voltam, – mondta. – Most itt vacsoráltam. Itt szoktam
vacsorálni a templom tövében, – ezt mondta, elbűvölő kedvességgel. – A
_Français_-ba úgy járok be szabadon, mintha otthon volnék Szeghalmon.
Mint Szeghalmon a zsinagógába! A _Français_-ba! – és kacagott.
S ez mind, valami vagabund-költészet volt benne.
S még köpött egyet, egy utolsót, egy nagyon messzit s aztán levált a
falról s megindult lengén, a két kezével a nadrágzsebében. Szótlanul
jöttünk a gázlámpák alatt, egy-egy jóindulatú hölgy ideiglenes
társaságában, amint hozzánk csatlakozott néhány világnézleti szóval, ami
elhangzott az éjben. Szegények lévén a legjutányosabb szerelemhez is,
csak mentünk előkelően, a sorsunk magaslatán, mint akik még csak
kísértésbe se jöhetünk. Azonfelül, a magunk világába zárva, egy fokkal
feljebb is voltunk egy átlagos emberiségen kéjes óhajaival s szinte
kívül azon a testiségen, amit a nyomor megpárolván, csak a lelkét hagyja
meg, vibrálón az embernek.
– Oh Istenem, egy Mounet-Sully! – mondta Ivánfi, e színházi estéje
hatásában nyilván, – egy Mounet-Sully! micsoda magaslat ez! – mondotta
és ment.
De aztán megállott hirtelen, megállott! elborulva, megihletten egy
gázlámpa alatt, a félkarjával átölelve a vasrudat, a másikat kinyujtva
messze, mint egy örvény fölött, ahonnan ellendülne a végtelenségbe. És
ez az est emléke volt, a Mounet-Sully hangja, modora, szonoritása, a
végső szótagoknak franciás elnyujtása, ahogy szavalt, ahogy kiáltott az
üres utcába:
«_Ce que vous avez fait, ne suffit point, je crois._
_Il faut monter encor, monter jusqu’à la croix!_»
Ezekre az alexandrinusokra, harmonikusan, a két rendőr felelt, aki jött
visszafelé a tanulmányúton, feketén egymás mellett a pelerinában, s nem
tudta, hogy ez színház, a Richepin új drámája, a _Par le glaive!_
– _Pas de bruit messieurs!_ – mondta az egyik inkább barátsággal, mint
szigorúan s ment tovább a másikkal.
A lépésük kopogott a járdán s még messziről is hangzott.
– Mounet-Sully! – mondta Ivánfi s megint megindultunk.
– Még jobb, mint Mounet-Sully! – mondtam, nem is mondhattam mást, ahogy
e két francia verssor izzásán, e fiatal színész szent hitét és szerelmét
éreztem, mámoros búfelejtését, néhány rossz almával a gyomrában. Az
egész lelkét.
Csak ment, csak ment, önfeledten, boldogan, olyan boldogan, hogy nem
hiszem ha ment-e valaha ember ilyen boldogan a világon, ilyen boldogan,
ilyen csekély boldogsággal, – Mounet-Sully! Csak ment a két kezével a
zsebében s a bő nadrágja büszkén lengett a két lábszárán, feslett
végeinek dús rojtjaival, melyek seperték a járdát.
– Akar jönni a Soufflet-ba? – kérdezte, mikor kiértünk a Saint-Michelre.
– Ott van hitelem két fekete erejéig.
– Nekem van egy frankom, – vallottam be, mint egy angyal, azzal az
őszinteséggel, amit kötelezőnek éreztem egy ilyen ritka egyéniséggel
szemben.
A kávéházban aztán, a márványasztal előtt, két nagy pohár feketekávé
boldogságos füstölgésével, a magam jelentéktelenebb egyénisége is
kibonthatta szárnyait, szerény kis szárnyait, mint kezdő repülő egy
ilyen kész sólyommadár mellett! – jó pár évvel fiatalabb is voltam. De
összeszedvén minden líraiságomat, minden sebeimet a mélyről, legott
kiöntöttem az egészet, hangokban és pengetésekben, azzal a művészi
gonddal és gitáros finomsággal, ami a költőt revelálja legsivárabb
panaszaiban is. Úgy beszéltem, abban a zengő kétségbeesésben, ahogy egy
fülemüle mondaná el az ágról, hogy napok óta nem evett egy hernyót.
Hangról-hangra, fokról-fokra, árnyalatról árnyalatra olyan mélyre
hatoltam abban a tudatos kompozícióban, ami önnönregényemet szőtte
keserveim fonalával, hogy végül, szokásom szerint, sírva fakadtam,
feloldva valami vigasztalan gyönyörben, ahogy gurultak a szememből a
könnyek az ajkamra. Gyakran gondoltam arra, micsoda exaltált keresztény
lettem volna a szó dogmatikus értelmében, micsoda illuminált s izzó hitű
minden titokzatosságok irányában, micsoda falánk élvezője
önnönkínjaimnak, Krisztusnak s a szenteknek, ha véletlenül
ortodox-katolikus nevelésben van részem! Mindezt csak úgy adta a sors
merőben feleslegesen, ironikusan, díszek és előnyök nélkül, hogy nem
vetett rám egy bíbornoki köpenyt. A honvágy marcangolt.
– Talán ma este is éppen az _Ember tragédiájá_-t játsszák, Jászaival Éva
szerepében! – mondtam és faltam a könnyeimet a feketémmel vegyesen.
– Hagyja ezeket a szamárságokat, – felelte. – A bánat csak úgy számít,
ha megáll mellette az ember. Az mind elmúlik, ahogy megy az ember.
– Magának könnyű, – mondtam, – maga mehet haza, amikor akar!
– Nincs semmi, ami könnyű és semmi, ami nehéz, – felelte bölcselmi
magaslatáról. – Csak az élet van. Ezt meg kell vívni. Egy szegény
színész vagyok, Kolozsvárról, s akinek nincs szerződése…
Kért egy szivart a pincértől, leharapta a végét, kipökte a nyelve
végével majdnem az arcomba, rágyujtott s eldőlt a piros plüss pamlagon,
mint egy római, a két lábát is felrakta a rojtosvégű nadrágszárakban,
fújta a füstöt s nagyon boldog volt. Jelentősebb sikerek nélkül mondván
el bajaimat, kissé letörve ültem nyilvánvaló másodrangúságomban az
asztal sarkában s néztem, fiatalon, a nagy pohár feketémet magam előtt,
olyan feldúltan a lelkemben, olyan elkínzott fantáziákkal, dimenziókkal
s nagyralátásokkal ezt a magas vékony poharat emelkedő feketeségében,
mintha egy ciprust néznék egy szikla tetejében. Már nem sírtam. Már nem
volt könnyem. Valahogy úgy éreztem, hogy már megszültem magamat összes
könnyeimben.
– No mindegy! – sóhajtottam, csak éppen, hogy mondjak valamit.
– Nézze csak, – fordult felém, magasra fújva a füstöt, – én minden
francia írót, minden színészt személyesen ismerek, mindenkit, aki
számít! – mondta azzal a felelőtlen dicsekvéssel, ami még a vidéki
színész hősi tónusa volt benne. – Ezekhez mind bevezethetem. Általában
jól teszi, ha hozzám fűzi a sorsát. Már rosszabb nem lehet magának,
Szomory! Holnap elviszem a _Français_-ba, az _Ödipusz király_-hoz! Meg
fogja látni Mounet-Sully-t, – s fújta a füstöt, ahogy csak bírta, olyan
magasra.
– Mounet-Sully! – hebegtem, megint csak éppen, hogy mondjak valamit.
– Meg fogja látni!
– Meg fogom látni! – bólintottam s megittam a feketémet, csakugyan
mintha egy sudárfát nyelnék.
– Maga nincs megelégedve! – mondta s egy második szivart is kért a
pincértől, egy második kávét is, ezt megitta, egy hajtásra. – Fordítom a
_Lengyel zsidó_-t a Nemzeti Színháznak, – mondta. – Erckmanntól kaptam
egy levelet. Az összes műveit megküldte. Ezeket már eladtam. Most már
csak a levél van, – s kihúzta a zsebéből. – No gyerünk, – mondta, – már
itten bezárnak.
– Fizetek! – kiáltottam.
– Jaj, dehogy fizet! – intett le s lefogta a karomat, ahogy kopogtam a
frankommal a márványon. – Tartsa meg a frankot, megyünk egy másik
kávéházba.
Mikor kiértünk a boulevardra, már mindenütt oltogattak s zártak. Egy
perccel később minden sötét volt, utcahosszat minden sötét és zárva.
Csak a gázlámpák tüzei fénylettek az áttetsző levegőben. Egy-egy utolsó
diák tartott hazafelé, egy-egy női árnnyal a karján, aki a féllábszárára
emelte föl a szoknyáját, diadalmasan, szerelmi foglalkozásában. Az út
legmélyén, Montrouge felé, a láthatáron, derengett egy ablaküveg,
sápadtan a járda mentén, messze.
– Még ott látok valami világosságot! – mondta a barátom s megindult
vidáman, a két rongyos végű nadrágszárban.