Istenem, micsoda kis sápadt szobaleány ez, gondoltam, mikor megláttam az
ajtóban, a kis földszinti ajtóban, Bertha Sándornál, a square du
Roule-ban, ezt a kis sápadt szobaleányt. Soha ilyen kis sápadt kis
szobaleányt nem láttam, fehér főkötővel a fején, ami egyszínű volt az
arcával. Mindjárt nyitotta az ajtót, az első csengetésre s azzal a
nyájas barátsággal fogadott két kék szem derűjében, amellyel az ilyen
kis szobaleányok olykor, valami váratlan vendégtől remélik a gazdájuk
sorsának jobbrafordulását. Micsoda reményem lehetett itt, ahol ilyen
barátságosan fogadtak? Ahol még én is segíthettem, valami váratlan jót
jelenthettem? Egy percig álltam s néztem, a könyvemmel a hónom alatt s
csak néztem. Soha ennyire nem éreztem a szívemben a mások csalódását.
Már haboztam, ha valami ürüggyel ne forduljak-e vissza?…
– Tessék bejönni! – mondta a kis sápadt, a túlzott vendégszeretetnek
olyan gyanús melegségével, hogy már nem tudtam mit gondoljak. Ez egy jó
ház, gondoltam. – Bertha úr itthon van, – folytatta bátorítólag, a
nélkül, hogy kérdeztem volna.
S a folyosó végében, egy kis függönyös ajtó felé irányított, ahol
félrehúztam a függönyt, kopogtam az ajtón és beléptem.
Beléptem egy kis sötét földszinti szobába, ami a square bokraira nyilt,
egy sötét kis szobába, ahol az íróasztalnál egy ember ült, háttal
fordulva felém. Az első érzésem az volt, hogy csakugyan a földszinten
ül. Soha ennyire nem éreztem, a kép és érzés teljes egységében, egy
földszinti szoba hangulatát. A háttérben, az ablak előtt, ahogy ült,
csak a dús haját láttam, ami az inggallérjára omlott s a korpái fehér
pettyeit hullatta. Ez a szőr- és korpatömeg egy papírlapra volt borulva,
áhítattal, mint egy szent szövegre. Amint közeledtem, láttam, hogy
kitünő hazánkfia, fejével a papírlapon, az aláírást csókolja, olyan
odaadással, boldogsággal s főleg olyan gurmandériával, olyan
teológikusan, mondhatnám liturgikusan, hogy valósággal körülnyaldosta,
mint valami vadzamatú, remek dolgot, hogy azt ki sem lehet mondani.
– Nézze csak! – mondta, elbűvölt szemekkel, úszva a kéjben s megmutatta
az aláírást. A Wekerle Sándor névaláírása volt, a papír végében, _manu
propria!_
– Ezt tetszik így csókolni? – kérdeztem ámulva.
– Ezt! igen! – felelte határozottan, – vagy talán van valami kifogása? –
kérdezte irritálva, emberfölötti szerelmében.
Csak néztem ezt a kitünő hazánkfiát s már nem is csodálkoztam. Bizonyos
helyzetek szinte átmenet nélkül sodorják az embert az egyik érzésből a
másikba, főként ha az ilyen helyzetekhez van némi korrespondenciája az
embernek, a tulajdon számlájára. Reményeimen át, melyekkel,
szükségképpen, jó magam is azokhoz a földi hatalmasságokhoz fűződtem,
akik Magyarországon miniszterelnökök voltak, könnyen megérthettem azt az
izzó gyönyört, amelyben Bertha grafológikusan, szimbolikusan s _in
effigie_, Wekerlével egyesült. Emberi létünk fájdalmasságához tartozik,
hogy az érdekből való szerelmet jobban meg lehet érteni, mint ami tiszta
szerelem. Ez a magányos ember is a hosszú hajával, ez a boldogtalan
ember (mert csekély kivétellel minden boldogtalan embernek hosszú haja
van), ez a magányos ember is hazafelé kívánkozott Magyarországba s
egy-egy biztató jelre, egy-egy homályos igéretre, egy-egy kilátásos
mondatra egy szál levélpapíron, már nyalta a tintát ezen a levélpapíron,
– mert az ember nem tudja, csak akinek része volt benne, micsoda
szomjúság az, micsoda vágy, hazamehetni Magyarországba!
Amint szemtül-szembe kerültünk egymással s hirtelen megfigyelhette
vibrációimban, tetőtől-talpig, egész bozontos ifjúságomat, úgy láttam,
ez nem tetszik neki, az ifjúság! Egyike volt azoknak az öreg embereknek,
akik természetüknél s irányzatuknál fogva is öregek. Nyilvánvaló volt,
hogy már első szempillantásra csalódott bennem s tisztában volt
társadalmi s politikai jelentéktelenségemmel, amelyekről, igaz, nekem
sem voltak illúzióim. Szinte jólesett, hogy a dolgok rendjeképpen én
kerülök kettőnk közül arra a serpenyőre a mérlegen, amelyhez még jócskán
hozzá kell adni, hogy valami kis súlya legyen. Már jól is éreztem magam
attól a perctől fogva, hogy itt nem várnak tőlem semmit s még annyit
sem, hogy csalódhassanak bennem.
Viszont, hogy ne nagyon mélyedjek el, intencióim ellenére, e lélektani
hangfestésben, csak arra a torz látásomra utalnék, amit e lelkiek
összevisszasága kiváltott a szívemben, reakcióképpen. Azon a tükrön át
ahogy nézett engem, őt magát is láttam, mert én is belenéztem ebbe a
tükörbe, a sugarak visszájára, talán túlzott fogékonysággal. Az egész
embernek, nem tudom hogyan, de valami sárga alapszínét láttam, valami
ingatag talapzatát, amelyen földúltan a bizonytalanban, egész formája
reszketegnek tünt. Nagy feje, nagy mongol feje, merő homlok volt viaszos
árnyalatban, egy tágas sárga homlok a fülek tájékáig, ahol a magasban,
véget ért. Dús haja, eleinte gyéren, csak a feje búbján kezdődött, mint
a szálas bozót egy sziklán s onnan termelte ki magát, áthajolva a
koponyaalapra, azzá az egyenlőtlen s ápolatlan vegetációvá, ami bizonyos
tudósok vagy koldusok fejét oly jellegzetessé teszi. Két sárga szeme a
csíptető mögül, elfoghatatlan sugarával, rövidlátón és céltalanul, úgy
nézett, sűrűn, hogy nem nézett semmit s míg maga az orr, omlatagon, alig
szelte ketté az arcot, a száj, a száj! mely Wekerlét elhalmozta
csókjaival, ez a száj sem látszott. Egy vastag bajusz, e száj körül,
egy-egy félkörben jobbról s balról, eltemette e szájat, mint egy-egy
zárjel közé, sárga szőrből. A cvikkerzsinór lazán lógott, kettős vonala
hieroglifáival s a két üvegkör világához látszott kötni Berthát, az orra
körül, a bizonytalanba. Időnként, elég gyakran, egy-egy nyugtalan
kézmozdulata beleakadt a zsinórba s az üveget lerántotta, a véletlenség
olyan tragikumával, zörejével s robbanásával, hogy az egész ember
megrázkódott bele, mint egy katasztrófába.
– Nem! nem! nem! – mondta szapora triólákban, miután beavattam
titkaimba. – Nem! nem! nem! – ismételte s még sokáig ezt mondta, mindig
csak ezt, termékenyen és terméketlenül: nem! – Ne is álmodjon róla, –
mondta, – hogy a könyvét kiadja franciául, mert ezt nem lehet. Ez itt
egy óceán, Párizs! ahol minden elmerül, ami idegen elem úszkálna ebben
az óceánban, egy könyv, egy kép, a legszebb zene!
Oh! a legszebb zene! – gondoltam, ezt nyilván tulajdon termékeire érti s
remegtem, hogy vitatkozzam.
– Pardon! – mondtam azzal a kazuisztikus finomsággal, ahogy hajdan a
_Pesti Napló_-nál szoktam volt Acsády Ignáccal, – pardon! Hát Munkácsy!?
az nem merült el lássa, kedves mester! – szólottam fiatalos
bölcsességgel.
Egy kést, egy éles kést döftem volna a szívébe, hogy ez nem hatott volna
ilyen szörnyen. Vér folyt volna igaz, de ezzel vége is lett volna. De
így szárazon e néhány szóval, csak agonizált s nem halt bele. Ha tudtam
volna! Ha ismertem volna ezt a keserű lelket, ezt az elkábult lelket,
mely elveszve, lemaradva s lealkonyodva körforgásán, a Munkácsy fényes
csillagától szenvedett a legtöbbet. Együtt kezdték Párizsban, két
fiatalok hajdan! Az egyik szállt mind magasabbra, a másik lenn maradt a
földön s bámulta fulladozva. Az egyik zseni volt, a másik… a másik egy
szerencsétlen, ami csak a fele a zseninek. Munkácsy minden sikerében,
dicsőségében s rendkívüliségében, Bertha vérzett, mint egy áldozat.
– Munkácsy, az egy egész külön dolog, – mondta, mikor magához tért, –
Munkácsy benne van a kerékforgásban! – magyarázta s egy reszketeg
kézmozdulatával megint lerántotta az üveget az orráról. – Én nem vagyok
benne a kerékforgásban, – vallotta be, mert ezt nagyon szerette, ezt a
bölcseleti szisztémát a kerékforgással. – Én nem vagyok benne, –
ismételte s látszott rajta, hogy szenved. Úgy szenved, aprólékosan,
ezernyi tűszúrástól, minden nap, este, reggel, ezernyi tűszúrástól,
ahogy az ember csak szenvedhet egy bölcseleti szisztémában, amit a maga
kárára, bolond ember! felállít magának. A nyilvánvaló okok helyett,
melyek mindent világosan megmagyaráztak, inkább az ilyen magyarázatokba
szállott, melyek nem magyaráztak meg semmit. Az analógiákat figyelve
Munkácsyval, nem értette a differenciákat. Az analógiákat! Neki is volt
egy olyan öreg felesége, mint Munkácsynak.
De akkor valaki, kívülről, csak éppen hogy megnyomta a kilincset az
ajtón s az arasznyi nyíláson át a csendben, szertartásszerűen,
beeresztett egy állatot. Egy kis rövidszőrű, sárga korcs kutyácska
csúszott a hasán Bertha felé, mert olyan kövér volt, hogy nem tudott
járni. Tüneményesen fölhízlalva, a sok zsír és háj mind kinyomta
helyéből a csontját s csuszkálva a szőnyegen s farkcsóválva, valami
furcsa kis malacnak tünt két bánatos kutyaszemmel, mint egy asztmatikus
ember. Bertha lehajolt hozzá, üdvözölte, megsímogatta, sűrűn a nevén
szólítgatta, azzal az atyai ragaszkodással, intimitással s
egyenrangúsággal, amellyel az ilyen gyermektelen öreg emberek szoktak
lenni, az ilyen kis kövér kutyácskákkal.
– Hogy hívják? – kérdeztem, mert nem jól hallottam a nevét, ahogy olyan
sűrűn mondta, becézgetve, triolákkal, ahogy szokta.
– Duna! – felelte.
Dunának hívták a kis kutyát!
– Oh Istenem! – rebegtem.
S magam is lehajoltam hozzá.
Hármasban a kis kutyával, Bertha nyilván közelebb érzett magához s
ifjúságom ellenére meghítt vacsorára.
– Egész egyszerű vacsora, de szívesen látom, – mondta.
Beléptünk az ebédlőbe. Egy hosszú asztal fölött, fogyatékosan
megterítve, egy sárga lámpa lógott le a mennyezetről s valahogy úgy
világított, mint egy sivatagban. Mint egy lappföldi sivatagban a nap,
amelynek nincsen fénye, úgy világított. Valami sercegett a levegőben s
megtöltötte a szobát annak a furcsa duruzsolásnak a zajával, ami
tulajdonképpen fokozza a csendet, mint egy tücsök ciripelése éjszaka,
egy kertben. A legkülönösebb az a sárga színegység volt, ami a Bertha
bajuszát, egész mongol fejét, az egész emberi jelenséget magához
látszott kötni valami vajaskenyér árnyalatban, a sárga lámpa alatt.
Kívülről lehetett hallani az omnibuszok dübörgését a kövön. S távolodó
lámpásaik is látszottak, homályosan az ablak csipkefüggönyein át, mint a
bárkák mécsei rejtélyes utcákon, melyek tengereknek tüntek, egyszinten a
földszinti szobával.
De akkor bejött a kis sápadt szobaleány ebbe a sárga szimfóniába s merő
topázzá változott az általános sárgaságban. Az első dolga az volt, hogy
felemelte a kis sárga kutyát, aki csuszkált a szőnyegen s nyilvánvalóan
várta ezt a segítséget, mert összekuporodva, egy sárga hájtömeggé vált,
élettelen odaadásban.
– _Viens Duna, viens mon chéri!_ – mondta a kis szobaleány s elhelyezte
egy széken a kis sárga kutyát, egy másik szék mellett, az asztalfőn.
Úgy tünt, hogy túlvagyunk a legfontosabb szertartáson és teológiákon.
Most már csak a háziasszony hiányzott s lehetett vacsorázni.
– _Va-t-elle venir, Madame?_ – kérdezte Bertha a szobaleánytól azzal a
párizsias franciasággal, amelybe az egész feje belerezgett a
cvikkerzsinórral, anakronisztikusan.
– _La voilà_, – felelte a kis sápadt.
Csakugyan, a küszöbön feltünt Bertháné, maga is sárgán, holott ősz
frizurával a fején süvegformában, de mégis sárgán, masszívan sárgán,
mint egy régi bálvány, egy régi bronz, mint egy öreg barackfa, olyan
sárgán. És jött az asztal irányában.
Beleolvadván, tekintélyesen, a sárga színegységbe, a vaj- és
viaszközösségbe, a lámpafénybe, a bajuszba s a kis kutya szőrébe, leült
a a székbe, az asztalfőn, a kis kutya szomszédságában, mintegy
pontifikálva a kis kutyával, aki dús farának s dús hasának egész
súlyával ágaskodott szegény, két elülsőlábával a levegőben s a szék
támlájának dőlve. Két gyönyörű, alázatos szemén, szűzleányos
tekintettel, áttüzelt a lámpa sárga fénye. És sűrű emlői látszottak a
hasán, egy-egy zsírzacskó formájában, sűrű apró bimbókkal sárgán, mint
az árpaszemek.
Senki egy szót nem szólott s csak ültünk mind sárgán. Valami feszültség
volt a levegőben, a sercegés monotoniájával. Künn minden dübörgött az
utcán, a sokféle fények tovasiklásával. Nagyon éhes voltam s csak vártam
azzal a kimért magatartással, úriasan, ahogy lepleztem a gyomromat, mint
egy hegyszakadékot, mint egy örvényt a hasamban. De már láttam,
derengőn, sárga szeleteket egy sárga tálban, a kis szobaleány karján.
Láttam a sárga mártást, amelyben a szeletek úsztak a kis szobaleány
hüvelykujjával, mert az is benn úszott a mártásban, ahogy hozta a tálat.
De még le se tette az asztalra, mikor a kis kutya a maga őrhelyéről
sárgán, belenyalt a sárga mártásba. Oly röpkén nyalt bele, oly
villámgyorsan s olyan technikával s gyakorlottsággal, a nyelvnek olyan
virgoncságával és célirányosságával ösztönben s kívánságban, hogy szinte
Isten parancsolatjának tünt, hogy belenyaljon s nem lehetett semmit
mondani. Aminthogy senki nem is mondott semmit, abba a hallgatag
flegmába s megadásba zárkózva, ami a tradíciókat s bevett szokásokat
kíséri az emberiség történetében. Egész egyszerű vacsora, gondoltam s a
lelkem mélyén, filozófikusan, valami közös sorsban éreztem magam a kis
kutyával, aki csak éppen hogy megelőzött.
Kaptam egy jókora szeletet, jócskán mártással s a többi hozzávalókkal,
sok krumplival, zsírba pároltan s pirított hagyma vezérszólamával, s
mindennek rögtön azt a különleges illatát s zamatját éreztem, ami
kellőképpen megmagyarázza az embernek, miért nem tud egy kis kutya
ellentállni. Ez mind szabályosan elhelyezve s elrendezve a tányéromban,
a tulajdonjognak, birtoklásnak és szabad rendelkezésnek azzal a szédítő
érzésével töltött el, ami minden emberi vágyban a kéj imminens
beteljesedése. Sajátságos dolog! Soha ennyire nem ízlett étel, mint
egy-egy honfitársam asztalánál. Ez nyilván valami fizikai eleme lehetett
annak a marcangoló honvágynak, mely sajgó csápjait kinyujtotta minden
felé s minden irányokban, ahol az érzékek s fantázia a hazai hangot
vélték megtalálni.
Oh ifjúság! gyomor a te neved! Majdnem szégyeltem, olyan boldog voltam
ebben az idegen családi körben, e sárga lámpa alatt azzal az egyhangú
sercegéssel, mely nem szünt meg egy pillanatra. Ettem, még kaptam egy
szeletet, megettem, elszántan és hősiesen azon a hegycsúcsszerű
állomáson, ahonnan multbeli és leendő böjtjeimre láttam, mint egy
csillagvizsgálóból közeli s távoli csillagokra, a végtelenségben.
Fölpillantva olykor, derűsen és barátsággal néztem Berthát, aki szembe
ült velem s gondterhes konfúzióval piszkált fel apró falatokat a
tányérjáról s dugta őket ama két zárjel közé, ami a szája körül a
bajusza volt. Közte és Bertháné között ült őrhelyén a kis sárga kutya
alaktalan zsírtömegével, emlőivel s bimbóival, a hája dús redőivel
szalonnás élettelenségben s ellankadt törzsén csak a feje élt, kis rövid
feje mint egy búb, két tündéri szemmel. Mereven, koncentrálva, egész
élete hevületével, egész lelke feszültségével figyelte Bertháné minden
mozdulatát, minden mozdulatának rezgését s árnyékát egyetlenegy
összefoglaló tekintettel, a pilláknak egy-egy ritka rebbenésével
időnként. Semmi ezt a tekintetet el nem téríthette útjáról,
rögeszméjéről, odaszegezettségéről valami olthatatlan hithez s
boldogsághoz. Mindent megértett, az árnyalatokig mindent, minden kis
részletet és hangot, meghatva és alázattal valami felsőbbrendűség előtt,
mely az ő javára dolgozik. Azokból az apró húskockákból, melyeket
Bertháné csakugyan az ő javára vágott a tulajdon tányérjában, valami
delejes áram áradt az orra csücskéje felé s kipattantotta a virgonc
nyelvet a szájából egy-egy villámgyors körforgásra egészen a szeméig.
Soha érzéknek s gondolatnak ilyen fantáziáját nem láttam, mely így előre
tudná, még távolokon s időn át, a jó ízeket és zamatokat.
– _C’est pour Duna!_ – mondta Bertháné gyöngéden, mikor elkészült a sok
kockákkal.
Csak embernek hallottam ilyen hangját, ahogy ez a kis sárga kutya
felelt, egyetlenegy, rettentő nyögéssel! Csak embernek, mikor künn van a
foga végre! Megváltva idegfeszültségében, egész testi masszájával
rávetette magát arra a kéjre, ami percekkel előbb még kínszenvedése
volt. Vastag törzse fölött, mellyel az asztal szélének dőlt, parányi
feje mohón dolgozott a tányérban azzal a létfentartó izgalommal, ami az
ilyen kis kövér kutyáknak egész lelkét adja. Fogak híjával, már nem
rágott, csak nyelt, sűrűn nyelt, nyomva a falatot a torkán, félig
ájultan s kidülledt szemekkel abban a nyers ösztönben, mely csak arra
látszik törekedni, hogy a test súlyából, zsírjából s hájából ne
veszítsen el semmit. Nem telt bele egy perc s már csak nyalta a tányért,
a kockáknak hűlt helyét a tányérban, a széleken, kívül, belül,
mindenütt. S megint visszadőlt a szék támlájának, kis rövid fejével még
kurtábban, vastag hasával még duzzadtabban, két elülső lábával a
levegőben és nézett. Valamit várt nyilvánvalóan, egy szót, egy hangot az
asztalnál és csak nézett.
– _Y a-t-il un entremets?_ – kérdezte Bertha.
– _Il y a un gâteau de riz_, – felelte Bertháné.
Mindketten a kis kutyára néztek. A kis kutya visszanézett s megint
nagyon feszülten nézett. Odakünn dübörgött az utca s tűnő fények
szálltak az ablak alatt az estében. Gondoltam, illenék valamit
beszélnem, vendég létemre, e kedves társaságban. A lámpa szünetlenül
sercegett. Már Bertháné felé fordultam azzal a mondain
oldalkanyarulással, ahogy az ember valami szépet készül mondani a
háziasszonynak… De Bertháné nem kívánta, hogy beszéljek. Láthatólag
Bertha sem kívánta, hogy beszéljek. Ők maguk sem beszéltek. Csak ültek
sárgán a kis sárga kutyával közöttük és nézték. Úgy nézték, mint egy új
szituációban. Mint egy újabb élmény előtt, úgy nézték a rizstortával
kapcsolatban.
Magamban e hármak között, a lámpa alatt, a sercegésben, csakugyan nem
volt mit mondanom. Fiatalos ékesszólásommal merőben feleslegesen, már
csak a rizstortát vártam.
Szép sárga építmény volt, igazi barokk forma! igazi _gâteau de riz!_
ahogy azt a franciák készítik. Elbűvölve néztem azt a jókora darabot,
amit Bertháné gyorsan a tányéromra rakott, hogy túllegyen rajtam. Mert
rögtön egy másik darabhoz fogott, amit nyomkodott egy kis ezüstkanállal.
– _C’est pour Duna!_ – mondta.
– _C’est pour Duna!_ – mondta Bertha is, gyöngéden, noha zárjel közt.
– _C’est pour Duna!_ – mondtam magam is, hogy résztvegyek a
társalgásban.
És csak ültünk sárgán és a rizstorta lassanként beomlott, mint egy ház,
szimbolikusan, s már csak egy utolsó kis rizsbucka maradt belőle a sárga
mártásban, a tálban. Mereven a kis sárga kutya, szűzleányos tekintetét
felváltva jártatta a buckáról Berthánéra s Berthánéról a buckára azzal a
szinte vallásos áhítattal s elfohászkodással, mely lelki mélységekből
fakad s annál hangosabb, hogy hangtalan. De ez a végső rizsrom, omladék
és mártás, nyilvánvalóan a szobaleánynak volt fenntartva. Meg is jelent
érte s vitte a tálat. Aztán már be sem jött többet. Homályok nélkül,
mint mikor már nem lehet tévedni, mint mikor már leszáll a függöny a
színházban, úgy éreztem, hogy vége van a vacsorának. Semmi dessert. Kávé
sem volt, cigaretta, semmi. Az a pedáns ház volt, rendre s szabályokra
épített, puritán! ahol senki nem dohányzott.
Hármunkkal az asztal körül, mozdulatlanul, a kis kutyával negyediknek,
aki bámult alázattal, valami olyasféle furcsa hangulat volt, mintha le
volnánk tartóztatva. Olvasmányaim emlékében, nem tudom hogyan, de a
Temple képe kísértett XVI. Lajos királlyal, a királynéval s a kedves kis
kutyával, akik mind meg fognak halni. Magamról is ugyanezt éreztem,
holott olyan fiatal voltam! Éreztem, hogy meghalok ebben a társaságban.
A lámpa sercegett a fejem fölött. S amint kívülről dübörgött az utca az
estében, elgondoltam, milyen jó volna utazni, magasan, egy
omnibusztetőn!
De akkor, hirtelen, a rizstorta után, ami eltünt, a kis kutya is
beomlott. Úgyszólván olvadásosan dőlt önmagába, a tulajdon hasába,
emlőibe és bimbó-miriádjába, hájas masszáinak olyan elaléltságával,
olyan ájultságával és elkívánkozásával, mint aki nem bírja tovább e
földi boldogságot. Kis búb feje eltünt, ahogy az ész tünik el a
világból. S rögtön emberfölötti hortyogása hallatszott egy túlonnan való
nirvánából.
– _C’est bien. Elle dort!_ – mondta Bertháné, valami eszményi
magaslatról.
– _C’est bien_, – mondta Bertha kevesebb klasszicitással, mert ő nem
tudott szegény, azokra a lelki csúcsokra emelkedni, amelyekre nők oly
könnyűszerrel lépnek, a nélkül, hogy szédülnének. Általában e matróna
mellett, aki masszív lényében sárgába borulva, a versaillesi alkonyatok
hősbánatát sugározta valami hervadásos történelemben, Bertha valóban
annak a másodrangú anyagnak tünt vízalatti inferioritásban, ami bizonyos
férjeket oly szembetünően megkülönböztet bizonyos feleségektől s úgy
állít oda melléjük, a dolgok visszájára, mintha ők lettek volna az
oldalbordából. Szenvedő, pislogó, fénytelen szemei az üveg mögött,
nyugtalan forogtak olyan közelségek körül, melyeket az orra is érinteni
látszott s követtek, nem tudom micsoda konfúziókat, álmokat s
bizonytalanságokat azzal a százrétre oszlott tekintettel, amit az ember
akarata ellenére is nézett és szenvedett, ha nézett.
– Wekerle, az egy nagy ember! – szólott hirtelen. – Wekerle, az a
legnagyobb ember! Wekerle, az maga az Állam. Aki hozzányúl, az az
Államot ingatja meg. Még előbb van Wekerle s csak aztán van az Állam.
Még a törvények előtt van!
Talán csak római estéken, a Palatinus borókái alatt sétálgatva az
örökzöldben, beszélhetett így Seneca a testvéreinek s más
fiatalembereknek, Jupiterről az Olympuson! Csöndesen az asztalnál, csak
hallgattam. Imádata hevében s alázatosságában, egy egész nagy furcsa
regényt csinált államtudományból, jövőből s politikából s kábult lelke,
mintegy a cvikkerzsinórján rezegve fel és le, messze elszállt az
abszurditásban. Soha nem éreztem, mennyire el tudja mosni a hatalom
presztízse, az igazi nagyság és szépség érzetét s fogalmát egy ember
szívében. Ez a szív, mint egy malomkő, Wekerle körül őrölt. S hogy végül
semmit nem őrölt ki belőle, önnönmagát őrölte agyon.
Csak hallgattam, a kenyérmorzsákat szedegetve magam előtt az abroszról,
mintha a gondolataimat szedegetném csendben. Megedzve csalódásoktól,
bánattól s keservektől, elázva a honvágyban, már nekem megvolt akkor,
fiatalos forradalmiságomban, a magam államtudománya, egyéni
tapasztalatok alapján, készen a szívemben. Már én tudtam akkor, micsoda
álmok fűzik az embert többezer kilométernyi távolságból, mint egy erdő
közepéből, kormányhoz s hatalomhoz! Nem is Wekerléről beszélek itten,
aki valóban kitünő ember volt, mint inkább általában azokról az efemer
férfiakról, akik a napsütésben, ügyesen s szorgalommal, miniszteri
rangra emelkedvén, különfelé ágaznak egymástól a különböző reszortokban,
de abban mind összetalálkoznak, abban az egy reszortban, ami az ember
csalódása bennök. Azonfelül, Berthával kapcsolatban azt is tudtam s ezt
már történelmi olvasmányaim nyomán, hogy kormányok és miniszterek, ha el
is fogadnak olykor bizonyos szolgálatokat és csókokat, viszont meg is
van ezekről a maguk véleménye s rendszerint úgy is jutalmazzák e
szolgálatokat erkölcsi értékük szerint. És csak hallgattam és csak
szedegettem a morzsákat és éreztem a malomkövet, mint egy tragédiában.
Kiérve az utcára végül, egy nagyot lélekzettem s csakugyan szaladtam egy
omnibusz után s felkapaszkodtam a tetőre. A Madeleinenél, amint
leszálltam, egy fiatalember jött felém, egy honfitársam az is, de egy
igazi kedves, finom, egy szűcsmunkás, akit az egyletből ismertem.
– Hallotta a szomorú újságot? – kérdezte elborulva.
– Nem én, – feleltem, – nem hallottam semmit. De micsoda szomorú újság
lehet még a világon? – tettem hozzá azzal a szolidaritással, ahogy az
ember munkásokkal beszél.
Nem vágott a szavamba, csendesen kivárta, türelmesen, amíg befejeztem. S
még akkor is csak kisvártatva szólott:
– Kossuth meghalt, – mondta. – Most jött a sürgöny Torinóból.
Valamit dadogtam, egypár zavart szót s elköszöntem.
– Holnap tessék feljönni az egyletbe, – mondta a fiatalember s ő is
köszönt és ment.
Bekanyarodván a boulevardra, csak mentem a fényben, a tömegben. Olykor
megálltam, eltünődve, egymagam a járda szélén, különválva ettől az
idegen világtól, valami furcsa súllyal a lelkemben, ami megmozdult, hogy
kiszálljon a lelkemből ez a furcsa súly, hogy kiszálljon! erre a szomorú
hírre! Meghalt… Nem restellem bevallani, annyira emberi, annyira lelki
dokumentum: az első érzésem magamért volt, a magam életéért, Kossuth
halálában! A honvágy sajgó csápjai, e gyászeseten túl, távolibb
perspektívákba nyúltak s tologatván kínjaimat a szívemről, egy jobb élet
kapuján kúsztak fel magasan, mint a pók. Valami fordulatra gondoltam,
nem tudom hogyan, valami fordulatra a szívekben s dolgokban, valami
gyönyörű harangszóra, ami egyszerre kondul multak s jövő fölött, valami
amnesztiára minden vétkeseknek, minden szenvedőknek, erre gondoltam,
költő! Gondoltam, elhalálozván nagy ellensége, a király meg fog
bocsátani mindenkinek, ezt gondoltam. Gondoltam, Kossuth meghalt, mint
Jézus, egy keresztfán. Én meg vagyok váltva a keresztfa alatt, ezt is
gondoltam, ilyen szépeket gondoltam, eltünődve, különválva, egyedül a
járda szélén, egymagamban mint egy hajnalban, ami ébred, egymagamnak a
boulevardon egy hajnal! egymagamnak ezen a nagy világon!
És megint mentem és sok mindent magyarázgattam magamnak és csak mentem.
A honvágy, az borzasztó, magyaráztam magamnak. A honvágy mindennél
borzasztóbb. A honvágy erősebb minden fájdalomnál. A honvágy erősebb a
halálnál. A honvágy, ha megsavanyodik, gyűlölet lesz belőle, olyan
borzasztó mérge van. Az enyém megmaradt mindenek ellenére, izzó tűzében,
tisztán!
És csak mentem. És százszor annyi embert láttam, ezerszer annyit, mint
máskor ebben az estéli órában, a mellett, hogy nem láttam senkit. És
valami nagy hangokat hallottam, valami őserdők zúgását körülöttem, a
mellett, hogy nem hallottam semmit. Az omnibuszok dörögtek, hosszú
sorban egymás után, egymás mellett, párosával, a vastag lovak
sörénylobogásával, az ostorpattogással a magasból, ahová hármas száron a
három ló fölött felnyúltak a gyeplők, kifeszülten, rövidre fogva, mint
egy napszekér kocsisához, magasan a fényben. Száz más kocsi tolongott,
más kerék forgott s zord lovasok száguldtak a kocsirengetegben, ezer
kerék között, zord lovasok vértben és sisakban, mint valami bosszúállók,
hosszú lófarkokkal, ami a sisakjukról lógott s lobogott utánuk. Az
Opera, tárt kapui máglyafényét vetette ki a tér magas lépcsőzetére, ahol
a tömeg mint egy hegyre ment fel, nők! bálványok! mint egy hegyre
százféle fátylakban, selyemtiarákban, infulákban és brokátban s abban a
lilafényben, ami az erkélyek ablakaiból sugárzott tűznek s tündöklésnek
azzal a felfokozottságával, pátoszával s drámaiságával, ami egy
kigyulladt tető, egy égő torony pátosza s drámaisága a többi tetők s
tüzek fölött. Mindezt nem láttam, láttam? Kossuth meghalt, tünődtem és
csak mentem. S végig minden, a végtelenben, a platánok fölött súlyos
lombokkal, minden izzott a tetőkön s a kövön, minden ki volt világítva,
minden üveg, minden portál, minden kapu a boulevard két oldalán tündöklő
messzeségben, a sok ékszerész, péküzlet aranytükrökkel s csillárokkal, a
sok fodrász, cukrász, könyvesbolt, vendéglő és kávéház, ahol a teraszon,
a zsúfolt asztalsorok előtt, utcai erőművészek, félmeztelen s kidagadt
izmokkal lejátszták olympiádjaikat néhány perc lendületében, amíg csak
egy rendőr árnya nem közeledett a mélyben, amit egy távoli koma a
sarokról, ahol állott és őrködött, egy éles füttyel jelzett az
atlétáknak. S utánuk, amint elrohantak s a rendőr is elvonult, dolga
híján, kocogva a tömegben, már mások jöttek a fényben, méla aggastyánok
jöttek hosszú fekete kabátban, a tenyerükben egy-egy kölyökkutyával,
amit felajánltak, olyan áhítatos arccal s magyarázatokkal a legmélyebb
basszusban, mint ahogy Mózes szólott volna kis kutyákról a zsidóknak. S
madárjós-asszonykák, egy vak pintyőkével egy kalitkában, szonóran
kínálgatták a jövőt sibyllai cédulákon, zajos zenék kíséretével, ami
belülről hangzott a kávéházból, a tárt ajtókon át. És koldusok is
jöttek, félszemmel s olyan mankókon, mint egy árboc és gyönyörű hölgyek,
akiket Shakespeare _whore_-oknak nevez, az alkalmi szeretőket keresték
azokkal a komor szemekkel s drámai tekintettel, ami illik a szerelem
sötét szenvedélyéhez. És karcsú ifjak is jöttek, kifestve, hajlékonyan
mint a nád, valami nagyon enyhe tánclépésben, amelyen a csípőjük
rengett. S egy leány szaladt egy kosár ibolyával. És a Vendôme-oszlop
felé, mely császári fantómja magányosságával nyúlt fel sötéten, a
vörhenyes egekbe, rikkancsok rohantak újságkötegekkel, mint az agarak
olyan fürgén s elharapott szótagokat ugatva, míg csendesen a rue de la
Paix hármas lámpásai alatt az estében, egy öreg asszony haladt két
tizennégyéves leánykát vezetve a nagy szállók irányában, ahol árulta
őket méltósággal és szótlanul, mint ami magától értetődik s csak egy-egy
áhitatos szemforgatással hangsúlyozta ezt a vásárt, csak egy-egy
áhítatos szemforgatással a járdáról a magasba, a levegőbe, az oszlop
felé, Napoleon felé, mint a legmagasabb kulminációkba. És minden zúgott
és zajlott és harsogott a fényben.
S csak mentem s tünődtem: meghalt! S míg haza nem értem, amíg le nem
feküdtem s amíg nem aludtam és másnap is és harmadnap is, mindig csak
tünődtem: meghalt! S így mentem el, harmadnap végre az egyletbe hírek
után, hogy írhassak hű lapjaimnak.
Alighogy beléptem, már rohant elém a fiatal szűcs, igazi honfitársam,
igazi magyar, lobogó szemekkel!
– Jöjjön, – kiáltotta, – nézze! Olvasta ön a Bertha cikkét Kossuthról, a
_Figaró_-ban? – kérdezte míg vonszolt magával befelé az egyleti
szobákba. – Elébb Madame Adamnak vitte ezt a cikket, de az nem közölte,
mert az a magyarok barátja! Akkor elvitte a _Figaró_-nak! Jöjjön, nézze!
– kiáltotta.
Két sor ember között, aki őrjöngött, utat kellett törnöm, hogy meglássam
ez embergyűrű közt, a szoba közepén, a padlón, a Bertha portréját,
leszaggatva a falról! Százan rugdosták, taposták s táncoltak rajta, mint
a vadak s néhányan olyan műveletekbe kaptak dús öntözésekkel s
egyebekkel, hogy mindezeket az obszcenitásokat csak úgy írhatnám le
pokoli fönségükben, ha olyan szabadságom volna, mint Anatole France
atyánknak.
Mikor a kedélyek egy kissé lecsillapodtak, az egész társaság átvonult a
nagyterembe. A fiatal szűcsmunkás, izzón és elborultan, nem igen tudta,
mit csináljon velem, aki itt, mint a nyilvánosság képviselője voltam
jelen, levelezői tisztemben. Meg kell vallanom: nem azzal látszott
törődni, hogy micsoda tudósítást fogok szerkeszteni erről a bús esetről
hű lapjaim számára. Inkább az etikai igazságot kívánta megérttetni velem
s azt a különleges lelkiállapotot, ami ez egyletbelieket megszállotta,
mióta Párizsban élnek. Barátsággal a terem sarkába vont magával s
egy-egy jelentős szempillantással magához invitálta társait.
Ezek mind közeledtek, mérges képrombolók, és locsolók, s megálltak
önérzettel, mint katonák a csata után. Lehetetlen volt nem érezni bennök
a maguk törvényét és szuverénitását. Ezek mind becsületes emberek
voltak, kertelés nélkül becsületes emberek, ezt is érezni lehetett.
Szinte fizikailag sugározták ezt a becsületességet, olyan nyersek és
tagbaszakadtak voltak, erkölcsileg szólván.
Volt köztük, különösképpen, egy nagyon sovány fiatalember, egy olyan
magas fiatalember, hogy alig fért el a mennyezet alatt. Csupa csont volt
s csupa magasság ez a fiatalember, sötét s kemény, mint egy ciprusfa.
Rettenetes ereje lehetett azzal a két abnormisan hosszú karjával,
melyeket az ember meg szeretett volna mérni. Nem is tudta hova rakni ezt
a két karját, mely csak úgy lógott s lebegett a válláról, fenyegetőn.
Nyilván valami feszítőmunka, valami zord műhelyben, nyujthatta meg e
karokat ilyen tüneményszerűen hosszúakra, hosszú évek alatt. Mindehhez
volt egy sápadt arca, egy merőben négyszögletes sápadt arca kurta
homlokkal, amelyből durva haja, vaskos csomókban s dús tömegekben
fölfelé ágaskodva, mint egy kaktusz nőtt elő egy kődarabból. S még volt
ehhez két lobogó szeme, szinte szemfehér nélkül, két mélytűzű szeme,
mint egy fiatal pápának a középkorban. Most a falnak támaszkodva állt és
várt, az óriásnak azzal a harci készségével, hogy itt van közel, ha
szükség volna rá…
– Kérem, – mondta, a fiatal szűcsmunkás felém fordulva. – Kérem, –
mondta s egy cigarettát sodort vastag ujjaival. – Mi itt mindannyian
függetlenségi magyarok vagyunk. Ha az élet úgy hozta magával, hogy el
kellett szakadnunk hazánktól, csak annál hűbbek maradtunk ahhoz a
férfiúhoz, aki nekünk a haza fogalma, érzése, gondolatja, Kossuth! Nem
lévén helyünk a hazában, a szívünk áthajlott az eszméknek és
gondolatoknak abba a másik hazájába, amit számunkra Kossuth neve jelent.
Ezt nem engedjük bántani.
Itt elhallgatott s várt, ha talán más valaki akarna szólani. De mivel
nem akadt szónok, ő maga folytatta mint egy második szakaszt a maga
evangéliumából, miután rágyujtott a cigarettájára.
– Kérem, – mondta, – mi itt mindannyian, csekély kivétellel,
köztársaságiak vagyunk. Mi itt napról-napra élvezzük, gyakorlati
megvalósulásában azt az álmot, amit Kossuth álmodott. Mi itt szabadok
vagyunk egy szabad demokráciában. Mi itt látjuk azt, hogy minden ember
egyenlő egymással s csak a munka s a képességek számítanak. Mi itt
mindannyian dolgozunk, ahogy ez méltó az emberhez.
– Nem mondjuk azért, hogy itt fenékig tejföl minden, – szólt közbe
mostan a hosszú sovány fiatalember, a két karjának olyan hullámos
belevetésével a vitába, mintha kígyókat hajítana. – Nem mondjuk, hogy a
teljes igazságot látjuk az egész vonalon, mert hiszen arra nem is lehet
számítani, az soha nem is lesz, teljes igazság!
– Az nem e földről való! – mondták többen sűrű fejbólintással egy öreg
ember körül, aki tiltakozni látszott. – Az nem e földről való! –
ismételgették azzal az irónikus hangsúlyozással, mely nem értett egyet
az ilyen skolasztikával.
Akkor a fiatal szűcsmunkás a harmadik szakaszba fogott:
– Kérem, – mondta, – mi hálásak vagyunk Franciaországnak, mely nekünk
kenyeret ad. Mi hálásak vagyunk azért a szabadságért, amit élvezünk. Mi
itt mindannyian, francia munkástársainkkal egyetemben, a forradalom
gyermekei vagyunk. Annak a forradalomnak, – kapta föl a mondatot
magyaros kanyarintással, – mely megváltotta a világot!
– A francia forradalom, – feleltem rojalista nyugtalanságomban, – nagyon
sok embert levágott!
– Távolról sem annyit, mint a keresztény inkvizíció, – replikázott a
hosszú sovány, a két karjának olyan karmesteri dialektikájával s
mindenhatóságával, mintha egy százfőnyi zenekart vezényelne a
legdörgedelmesebb pillanatban. – Egyetlenegy kis spanyol városban többet
levágott az inkvizíció, mint amennyit az egész francia forradalom! –
magyarázta, kis kurta homlokát összeráncolván tüneményes aglává-ja
alatt.
Meg kell vallanom, szinte szóról-szóra előre láttam ezt a választ.
– Ön nagyon tudós ember, – mondtam ostoba fölényességgel s legyintettem
a kezemmel.
Majdnem pórul jártam.
Ez a hosszú sovány, a maga gorillakarjaival és sündisznó hajkoronájával,
amolyan gyermeki agyvelő volt, amelyet forradalmi eszmék s energiák, a
maguk díszeivel, az abszurditásig megtüzdeltek. A történelem néhány
szögletéből, amelyekbe elmélyedt, megalkotta magának a maga egész
világát s e földi dolgokból s emberek életéből csak azok a nyers
principiumok érdekelték, amelyeket harmonikusnak talált a maga életével.
Mint a fenyőillatot feloldva forró gőzben, úgy inhalálta magába a
forradalmi gondolatok és érzések zamatját a tiszta erő és energia
értelmében s azzal az elszánt kizárólagossággal, mely nem tartott sem
helyesnek, sem egyenesnek mást, csak amit ő maga érzett s mondott. Még
nem felelt s már előre éreztem, hogy el vagyok veszve. Mint ahogy a
szabadban, a vihar elől szaladván, érzi az ember, hogy meg fog ázni,
mert nagyon messze van a háztól. Éreztem, hogy egy egész más sarkán
vagyok az életnek s emberiségnek.
– Kérem, – mondta, – én nem tartom magamat annyira tudósnak, hogy az ön
dícséretét megérdemelném. Mindössze van egy hitem, ami önnek nincs. De
amit ön nem ért meg, vagy nem helyesel, azt még nem szükséges, hogy le
is nézze.
– Ezt ön teszi! – feleltem felfuvalkodva.
– Ön nem tudhatja azt, hogy én mit teszek, – szólott vissza egy kettős
mulinéval a levegőben. – Ön engem látszatok s külsők után ítél meg, mert
hiszen sejtelme sem lehet arról, ami bennem él, – a szívemben! Ezt mi
ismerjük, mi munkások, ezt a zsánert s ezt a modort. Mi vagyunk belül a
falon, ez minden, amit önök látnak. Amíg csak magukra nem döntjük a
falat.
Ezeket mondván, megfordult és ment olyan magasan, mint egy sudárfa ami
megindulna.
A terem túlsó végében, a fal mentén, leült egy székre Ferenc József
portréja alatt, mint aki nem is tudja, soha nem is látta, hogy ez itt
lóg a falon ez a Ferenc József, tábornoki díszruhában…
– Kérem, – mondta a fiatal szűcsmunkás, a negyedik szakaszba fogván, –
bennünket főként a jövő érdekel. Az a jövő, – hangsúlyozta,
visszakanyarodván a mondatába, – amelyet Kossuth, prófétai szemmel,
megmutatott nekünk.
– Ez a helyes! – mondták a többiek.
– Úgy van! – mondta az öreg ember dühösen.
Megint éreztem, hogy valami baj lesz, ha nem vigyázok. De már
nevetségesnek is tartottam, hogy itt álljak munkások között s a magam
ezernyi bajával s bánatával még vitatkozzam velök, mint egy államtitkár,
akit sarokba szorítanak. Mit akarnak ezek tőlem, akik mind boldogabbak
is mint én? Mi célja ennek a vitának, bölcsességnek s szociológiának,
melyekben már amúgy is alul maradtam, megtépázott presztízsemmel, ahogy
az imént az a hosszú letorkolt? Sajátságos dolog! A konyhából a legjobb
szagok érkeztek a tárt ajtókon át, egész nagy fuvalatokkal s mindenféle
vezényszavakkal. Ez szögezett a falhoz. Már tologattak egy hosszú
asztalt, már terítettek is abban a gyors tempóban, ami az imminens
tálalást jelezte. Az a két-három frank, amit a zsebemben éreztem,
hirtelen visszavarázsolt megingott önérzetembe.
– A jövő, – mondtam, – a jövő! – ismételtem líraian, – a jövő, uraim, az
ismeretlen! Ezt már Renan is megmondta. De sőt, nem tudom ki mondta azt,
hogy még azok előtt is ismeretlen, akik előkészítik. Mert ha ismernék,
egészen máskép készítenék elő.
– A jövő, – kezdte a fiatal szűcsmunkás az ötödik szakaszt, – a multak
méhében szunnyad. A multak észleleteiből s tapasztalataiból kell
megállapítani a jövőt. A jövő nincs megtiltva senkinek! kiáltja Gambetta
felénk. Már ez is jelzi, hogy csak jobb lehet. Nem mondom, hogy nem
lesznek harcok, talán még véres harcok is ezért a jövőért, – minden
fejlődés törvénye a harc. De tessék csak emlékezni egy régi világra s
ezt összemérni a maival. Tessék csak emlékezni, mi utat tettek a
franciák a Bastille-tól a Jaurès-féle kollektivitásig. Ebből kell
kiindulni, ha a jövőt kívánjuk kutatni. Nem mondom, hogy a jövő az
igazság uralma lesz…
– Jaj, kérem, még az sem? – szóltam közbe, mert már nagyon úntam ezeket
a naív dolgokat.
– Nem, kérem, – felelte egy olyan tekintettel, hogy elszégyeltem
magamat.
Minden szó, amit itt mondott, minden banalitás, a szíve mélyéből nyilt
elő, mint egy virág, amit ápolt. Ezt lehetett érezni ebben a
tekintetben.
– De igenis, az igazság lesz! – mondta az öreg ember s dobbantott a
lábával. – Mégis azt mondom, hogy az igazság lesz! – kiáltott és
remegett, igazi öreg ember!
– Az túlsok volna gyönyörnek! – felelte a fiatal szűcsmunkás egy divatos
operaszöveggel s azzal a rezignációval, ahogy az ember valami komoly
dologhoz, egy dal szövegét idézi. – Nem kérem, az igazságról csak
álmodni lehet, – sóhajtotta. – Mióta a világ fennáll, talán nem volt tíz
percig igazság a földön. Amit remélni szabad s remélni kell, az a jogok
kiterjesztése. Merem állítani, hogy a jövő a jog uralma lesz!
– Ez lehet, – mondtam, – ez valóban nincs kizárva, – mondtam a
legnagyobb önmegtagadással, ahogy megláttam az egyleti szakácsnét, aki
behozta a tálat.
Zajtalanul hozta, mert papucsban volt, de olyan gusztussal az ajkán,
olyan önmegelégedéssel, hogy az csak valami ritka finom dolog lehetett a
tálban, dús füstölgéssel s bódító hagymaillatokkal. Amint közeledtem,
kimeresztve a szemem, a hosszú sovány fiatal ember őskori üstökével, már
a tál fölé borult és bámult, elragadtatva! A legközelebb lévén, ő ült le
elsőnek az asztalhoz.
– Borjúpörkölt! – mondta.