XXXI.

Mégsem nyugodtam a könyvemmel és csak szaladgáltam. A két lábamat

lejártam. Mindenfelé szaladgáltam a könyvemmel Párizsban, ahol csak

valami reményem lehetett. Nem is tudom, micsoda reményem, mert soha meg

nem határoztam. Olyan szegény voltam s annyit szenvedtem, hogy soha nem

is kellett semmit meghatározni reményeim tekintetében. Nem kellett

közelebbről meghatározni, nem kellett külön sem meghatározni miben

reménykedem, nem kellett választani a reményben. Akármiben

reménykedhettem, a legparányibb dolgokban is reménykedhettem, mert ha

csak a legparányibb reményem is megvalósul, már rögtön jobbra fordul

dolgom. Nem arról volt szó, hogy csatákat nyerjek, hogy nagy dolgokat

bonyolítsak le, hogy feldúljak tömegeket. Olykor csak a legparányibb

dolgokról volt szó. Csak egy percig tartó jobb életről volt szó az

életemben. Olykor csak arról volt szó, hogy találkozván valamelyik

ismerősömmel az utcán, a könyvem szellemi értéke felemeljen anyagi

mélységeim éjjeléből s mint költő, mint igazi költő, megaláztatás nélkül

fogadhassak el egy szerény kis meghívást valami étvágygerjesztő

_aperitif_-re, miután napokig nem ettem. Valami kis _aperitif_-re,

valami kávéházban. Reménytjáró utaimban a boulevardokon, mindig

étvágygerjesztő _aperitif_-eket ittam, a dolgok visszájára abban az

élettani értelemben, hogy éppen attól kellett jóllaknom, ami másnak csak

étvágyat csinált. De ez mind remény volt, mind remény, amit csak láttam,

éreztem, gondoltam, amit láttam főleg, a nagy tömeg a Café de la Paix

előtt, ahol, a teraszon, az _aperitif_-et ittam, a dörgő kocsisor az

úttesten, a sok nő a járdán, az Opera fénye, ami kigyúlt a szomszédban,

ez mind remény volt, mert ezt mind sodorta az élet, a lehetőségek, a

beteljesedések valami szüreti igéretével. Ez mind hatott és harsogott és

visszahatott rám mámoros hangulatokban, valami furcsa szaporodással,

párzással és népesedéssel, mint liliputiakkal, ha szabad így mondanom.

Fogékonyan a fantáziákra, minden készséggel a magam javára, hogy egy

jobbik percre fordítsam a rosszat, az egész szívemmel nekidőltem minden

lehetetlenségnek s a párizsi boulevardot a Váci-utcával tarkítva ájult

idézetekben, igen boldog is lehettem. A tömeg kivetette elém azt a

rejtélyes matériát, amelyben ezer és ezer ember lelke remeg, egy közös

érzés végtelenségében. Minél több idegen embert láttam, minél több

franciákat láttam, annál inkább magamra ismertem. A remény sodort. A

remény sodort a honvágyban. Maga a honvágy is remény volt. Az _aperitif_

hatása, hatástalanul az olyan gyomorfalak közt, melyek izgatás nélkül is

reszkettek az étvágytól, vagy szilárdan álltak az éhségben, mint a

bástyák, az _aperitif_ hatása inkább a fejemben mutatkozott. Egy pohár

vermut összekeverve, tudományosan, cseresznyepálinkával, vagy egy

abszintes gránátalma-szörp rózsaszín-opálosan, azokba a tündéri

világokba emelt, ahol korlátok nélkül, a képzelet szabadságában már nem

volt megállás többé és minden valóság a visszájára fordítva, egyazon

rózsaszínben derengett az itallal, amelyből származott. Nem egyszer azt

vártam, meglátom Jászait a tömegben, lobogó fátylakkal, görög-római

arcélével, Agrippina! aki fölmerül és megy. Meglátom Beöthy Zsoltot, aki

szeretett, Weisz Juliánt, akit szerettem, Apponyit, akiben kulmináltam!

Ember, tömeg, kocsisor és a nők, ezt mind benépesítettem, elepedt

képzelettel, félig ittasan, félig boldogan és még boldogtalanabban, ezt

mind benépesítettem a magam javára, a magam reménységében, ezt mind

szántották ifjonti vágyódások olyan barázdákra, melyekből álmok

hajtottak ki, virágok virultak ki, virágok egy-egy emberfejjel, –

barátok, szeretők, magyarok, akiket mind vártam, hogy jönnek, hogy

feltünnek, hogy kilépnek a sorból s mosolygón közelednek, akiket mind

reméltem, hogy itt vannak, hogy megjönnek, mint Pál remélte Jézust, hogy

megjön, hogy meglátja, tündöklőn egy fal alatt!

Reméltem! Úgy reméltem, ahogy lélekzetet vettem. A reményem a levegőben

volt, mert minden remény volt körülöttem, az utca, az út, a házak, a

telefondrót, a kábelsodrony, a madár, aki szállt a kábelsodrony fölött a

füstben fenn az égen, az első rikkancs, aki kiáltott és rohant és nem is

tudom, ez mind reményem volt! És amit nem hittem s amit nem is vártam,

akit sohse láttam és sohasem ismertem s amit soha nem is képzeltem s

amit nem is kívántam s amire nem vágytam és soha nem is reméltem, ez

mind reményem volt, amint szaladgáltam Párizsban a könyvemmel, mint egy

sivatagban. Szaladgáltam a reményben, sőt! Már nem is arról volt szó,

hogy mi a reményem, hogy miért szaladgálok, hogy mi a célja annak az

Ahasvérus-útnak az utcán s a boulevardokon, az egész életemnek! Most már

csak arról volt szó, hogy abban a csodában reméljek, aminek történnie

kell, hogy tovább mehessek a reménytelenségben!

És csak szaladgáltam a könyvemmel és mindenfelé szaladgáltam s

mindenfelé néztem s nem tudtam, mit nézek s nem tudtam, mit érzek, csak

a könyvemet éreztem a hónom alatt, s a két lábamban egy végtelenséget.

Reméltem, nem reméltem, bizakodtam, nem bizakodtam? már nem is tudom,

olyan ájult voltam. Nagyon fáradt voltam. Nagyon fiatal voltam. Ezt

főleg onnan éreztem, hogy nagyon éhes voltam. Úgy voltam éhes, hogy ezt

nem vallottam be magamnak, mert nagyon büszke voltam önmagam előtt is,

de azért nagyon éhes voltam. A boulevardok népvándorlásán, az estében és

fényben, nem jött egy lélek, akit ismertem. Egy leány köszönt egy

utcasarkon. Tisztelettel visszaköszöntem, megemelvén a cilinderemet,

mert Maupassantra gondoltam, aki mindig ilyen illedelmesen köszönt

vissza utcai kisasszonyoknak. Mindig irodalmi dolgokra gondoltam s

analógiákra gondoltam, mert maga az út, az utca, egész Párizs a

boulevardokon harsogva és zúgva az estében és fényben, valami nagy

regény volt, ami élt. Itt voltam benne a könyvemmel, nem tudom micsoda

dupla regényességben, hogy a könyvemmel voltam, a húsz évemmel voltam, a

gyomrommal s kevélységemmel, írói magányosságommal s a két fáradt

lábammal ahogy mentem a könyvemmel. Ehhez az egész képhez estéli

lilafényben, az egész tömeghez és néphez, zúgáshoz és harsogáshoz, nem

tudom hogy mondjam, de felkentem magamat, mint egy nagy vászonra

mellékfuvolásnak, zsurnalisztának, fiatal írónak és hontalan katonának,

az egész sorsomat felkentem, az egész életemet valami nagyon

nyomorultnak ebbe az egyetemes képbe. S fokozván a lelkemet, mint igazi

fuvolás, a legbensőbb hangokra, megint csak a könyvemhez omlottam le,

amint leültem egy padra és csak ültem, hogy mondjam? megtermékenyülve.

Valami finom meseszövésben voltam, ahogy ültem, valami mély

konstrukciókban önmagammal s önmagamban. Úgyszólván magamat írtam a

lelkemben s magamat komponáltam, amint ültem a padon, ebben a finom

meseszövésben, ebben a finom megtermékenyülésben s közben néztem az

omnibuszokat, a három vastag percheron-lovat egymás mellé fogva s aki

rohant a sörényét lobogtatva, mint három oroszlán, járomba fogva. Mit

vártam? miért ültem itt? reméltem? mit reméltem? Már valahogy úgy

reméltem, olyan eszményi magaslatokon, hogy a könyvemet kikapcsoltam a

reményből! Mint mikor az ember oly forrón szeret egy nőt, hogy megfagy a

vágyában iránta.

Mégegyszer visszaéltem, apránként és részletekben azt a nagy szakaszát

az időknek, a könyvem határkövéig, ahol rezümáltam. Az ember nem hinné,

mennyire rezümálnak emberek, akik ülnek esténként, egy padon, a

boulevardon. Annyi munkám volt ezzel a könyvvel, annyi nélkülözésem,

miközben írtam, mindig csak írtam, micsoda téli éjjelekben írtam,

micsoda tragikus világítás mellett, micsoda fáklya mellett, amit

ujságpapírból sodortam magamnak, mikor nem volt gyertyám s így írtam a

fáklya lángja mellett… Annyi munkám volt, hogy kiadjam ezt a könyvet,

annyi száz levél, amit írtam s vittem a postára, a vasútra, egyenest a

vonathoz, az ambuláns kocsira! csakhogy biztosan elmenjen, – annyi

szenvedésem szóval, hogy valósággal megüdvözülve, mint egy szent ültem a

padon. Éreztem, hogy e könyv sorsdöntő jelentősége odáig visz, hogy

lassanként megsemmisülök benne. Hogy az élmény mellett, ami ez volt

számomra, az első könyv! szinte megszűnök egyénileg, megszűnök, mint

privát ember s felszállok valami távoli eszményiségbe. Hogy a gyönyörrel

s a kínokkal, amiket mind magába zárt, megszűnök szenvedni, remélni,

megszűnök ülni is a boulevardon egy padon. Hogy eltünök a világból éppen

azzal, hogy ez a könyv megjelent! Még szerettem, mit szerettem! imádtam,

de már-már megváltam tőle, mint egy roskadozó hídon, ahonnan számomra

másfelé vezet az út. Elmerülve a sorsomban, ami nem tudom micsoda

foszlányokban tünt tova előttem, a könyvemet a maga sorsára bíztam,

amint kihullott a hónom alól s lesiklott mellém a padra, mint a levél,

ha lesiklik a fa törzsén az ágról, mint nagy hitem, ami hullott a

fájáról, ifjonti szerelmem, szegény első könyvem! S valósággal éreztem a

gloriolámat, a cilinderem karimája körül, ahogy fáradt fejem a pad

támlájának dőlt. Az egész arcom, átszellemülten, az égnek fordult abban

a beteljesedett reménységben, amit minden ember ismer, amikor nem lát,

nem hall, nem tud semmit a világból.

De akkor, valaki kopogtatott a vállamon, egy rendőr, pelerinában.

Először nem is hallottam, nyilván csak másodszor hallottam, mert már

erősebben kopogtatott.

– _On ne dort pas ici!_ – mondta egyszerűen, barátsággal, mindazonáltal

egy árnyalat megrovással s ment tovább az útján.

Én is mentem. Úgy mentem, ahogy álmából ébredve megy az ember, a

mellett, hogy még tovább tart az álma. Úgy mentem, ahogy csak én

mehettem, kissé megróva magam benső szemléleteimben, hogy magyar író

létemre, mint egy csavargó aludtam a boulevardon, egy padon. Úgy mentem

azzal a sajgó passzivitással, mely ehhez a nyomorhoz hozzáfűzte pesti

jólétem és dicsőségem emlék-medaljonjait egy egész gyüjteménysorozatban

s valósággal véreztem a szívemben. Nyilvánvalóan igen magasról estem.

Körülbelül olyan magasról estem, mint amilyen Pest és Párizs volt egymás

mellett, a méretek arányában. Az összes méretek arányában, az

erkölcsiekben és fizikaikban. Gyorsröptű lezüllöttségem annál meglepőbb

volt számomra, hogy fiatal létemre, igazság szerint, még alig lett volna

időm, hogy így tönkremenjek, ilyen végérvényesen, mint egy régi bankár,

akinek ehhez hosszú évek állnak rendelkezésre. Még nem is voltam semmi

és már semmi sem voltam.

És csak mentem. Borzasztó egyedül mentem, holott megint a könyvemmel a

hónom alatt, úgy mentem rabbinisztikusan. Ugy mentem évezredek átkában,

ahogy egy bizonyos emberfaj oly sokat megy a történelemben. Megvallom,

mindig szerettem a történelmet. Úgyszólván a magam javára szerettem. Úgy

szerettem, mint ahogy egy Perényi, a multaknak hősi emlékeit. A sorsomat

kutatván, szükségképpen hozzákapcsoltam magam a történelemhez,

meglehetős szerényen, igaz, csak úgy, mintha egy vékony kis fonalat

kapcsolnék, egy kis selyemszálat egy nagy gombolyaghoz, olyan nagy

gombolyaghoz, mint a föld. Igy kapcsoltam hozzá magamat, májusi

virágzásomban, mártíri gurmandériával. Igy kutattam azzal az egyéni

szenzualitással, azzal a tudori kéjjel, azzal a jezsuita ájultsággal,

hogy azt hittem, meg is fejtettem valamit. Vajjon mit? te jó Isten!

Megsemmisülve húsban s vérben, de megnőve a szívemben, gyarapodván

érzésben is és gondolatokban, büszkén eljutottam atomszerűségem,

parányiságom és jelentéktelenségem felismeréséig. Az éjjelben és a

boulevardokon, elveszve térben és időben, elveszve és sodorva, silány

egzisztenciámnak olyan mélyeire szálltam, hogy az mélyebb volt, mint

maga az élet, mindennél mélyebb, úgy találtam. Minél mélyebbre szálltam,

annál mélyebb volt az éjjel, annál tágasabb a boulevard, annál sötétebb

minden egy lilaszínű világításban és csak szálltam. Már nem is voltam

éhes. Már csak valami tompa fájdalmat éreztem a gyomromban és csak

szálltam. Valami tompa fájdalmat, hála Istennek! Mindig boldogan

felsóhajtottam erre a tompa fájdalomra. Mindig ezt a tompa fájdalmat

vártam. Mikor ez megérkezett, szinte fordultam a pályán, meg voltam

váltva! Mert ez volt a végső pontja, ez a tompa, annak az élettani

állapotnak, ameddig éhes tudtam lenni. Ameddig fel tudtam menni az

éhségre, mint egy hegyre. Aztán már nem volt tovább, aztán már csak

szédültem. Már csak szédültem abban a széles horizontban, amelyben oly

szűkre voltam szabva. Az egész létem a gyomromra volt szabva, ami az

önérzetes embert megalázta bennem. Ezért vártam ezt a tompát. Az idők

során, ahogy multak az évek, mind korábban jelentkezett. Ez volt a

szerencsém. És csak mentem.

És csak mentem és csak szálltam és töprengtem és népek és tömegek és

távoli vándorlók egyetemes végzetében, ami vándorlásukat illeti, a magam

kis privát sorsára ismertem. Megismertem tradiciókat, megismertem

örökségképpen, egy évezredes tréninget magamban. Lehet ez? Nem tudom.

Valószínű. De talán felesleges itten ilyen tudományosan, ilyen

renanszerűen magyarázni és fitogtatni, egy demokráciában! történelmi

erényeket. Mindenesetre hihetetlen, micsoda távgyalogló voltam. Micsoda

utakat tudtam járni, a két lábamon, micsoda utakat, tériszony nélkül,

ahogy menni tudtam, egész éjjeleket menni és csak menni!

És csak mentem. A Madeleine-től a Bastille-ig mentem, s a Bastille-tól

megint vissza a Madeleine-ig mentem s megint megfordultam s megint

mentem s már mindent láttam, mindent felismertem, mindent megjegyeztem,

az összes lámpákat az ablakokban, ahogy sorjában kialudtak, amíg mentem

s jöttem, az összes párokat a kapuk alól, akik betértek a házba, amíg

visszajöttem, s már ismertem az összes lányokat csoportban s az összes

lovakat hármasával a nagy omnibuszokban s akik rohantak, lobogva, elémbe

s utánam, pattogva az úttesten, amint így jöttem-mentem, a Madeleine-től

a Bastille-ig s a Bastille-tól a Madeleine-ig vissza, amint így

jöttem-mentem! Végül megálltam a Concorde-téren, egymagam, késő éjjel,

ezer lámpa közt a Concorde-téren, mint egy erdőben, ahol minden fa ég.

Megálltam azon a szent helyen, ahol annyi embert lefejeztek a

forradalomban. Egy király feje is hullott itten, gondoltam, mert nagyon

fiatal voltam. Borzasztó merész dolognak is éreztem, hogy egy királyt

lefejeztek. Nem is értettem, hogyan történhetett! Eszembe jutott az a

conventi képviselő, aki felkiáltott a gyűlésben: »Egy király, a dolgok

erkölcsi rendjében annyi, mint a dolgok fizikai rendjében egy

szörnyeteg!« Csak így történhetett, az ilyen forradalmi ortodoxiának

kilengéseivel. Nem osztottam ezt az elvet, Isten őrizz! Rendkívüli

tisztelettel gondoltam Ferenc Józsefre, noha törvényét megsértettem,

mégis rendkívüli tisztelettel, mint egy üdvözlettel. S felmentem a

Concorde-térről az Etoile-kapujáig. Már ott reggel volt akkor.

Az egész nagy massza, az egész monumentum, megkönnyült körvonalaival, az

egész nagy kő-ív a magasba kalapálva, a reggel kapuja volt, úgy tünt. A

bolthajtásban, magasan fenn s a bolthajtás fölött a végtelenben, egy

olyan őskori égbolt nyílott és sodorta hajnali mezőit felmosva arannyal

és ezüsttel, a fáklyafénynek s viaszgyertyáknak olyan anyaszentegyházi

tündöklésével, hogy az ember, stílusosan, hozzá kívánt volna ezekhez a

fényekhez és kivilágításhoz valami egyiptomi sivatagot néhány szent

emberrel s egy gyermekkel, akik ballagnak szamárháton. De csak annyi

volt, hogy hirtelen, egy zord kis utcából a szomszédban, a kapun túl s a

fényben, egy zászlóalj katonaság dült elő mintegy az emberiség

bőségszarujából, egy selyemzászlóval s a zenekarral az élén, mely a

Marseillaise-t játszta! Önkénytelen, bús lépteimet e szent himnusz

ütemére fogtam s úgy meneteltem a csapattal, szerényen a fal mellett a

járdán, mint egy széljegyzet a szöveg mellett egy könyvben, úgy

meneteltem, micsoda jegyzet! ismeretlen katona e nyilvánvaló

vörösnadrágosok mellett s aki boldog, boldog? nem is tudom, de hogy

egyszer egy másfajtának lépteiben járhat, zenekísérettel! Igy értem ki

Neuilly-be, – no de hova menjek? Körülöttem akit láttam, akik hordták a

tejet s szaladtak a friss kenyérrel, fiatal cselédleányok, mind ki

voltak aludva rózsaszínre. Az ég tüzelt. Már ez nem volt asszír-babyloni

ég, már ez Párizs ege volt a reggelben, ásványolaj és benzinláng

titánkékjével, sárgáival, láváival, ahogy a nap lángolt! Hova menjek?

Hova menjek a könyvemmel? Az igazság az, hogy már egy órája haboztam, ha

benyissak-e Rippl-Rónaihoz, aki itt lakott a szomszédban. Rippl! micsoda

reményem?! Már jöttem is vissza, zene nélkül, micsoda zenékkel!

Akkor eszembe jutott egy kitünő ember, aki ujságírótársam volt Pesten,

akivel hajdan nagy riportokra mentem, aki szeretett is engem, Siklóssy

József. Ez is itt lakott ezen a környéken, itt élt szerényen gyönyörű

hitvesével, aki párizsi nő volt, itt dolgozott német lapoknak, drága,

kitünő ember!

Istenem, egy percet késtem, ezt láttam rögtön, amint beléptem. Épp

vitték ki a tejeskannát, a csészéket, a süteményt, épp vége volt! és már

szedték le az asztalt.

– Reggelizett? – kérdezte Siklóssy, aki zsurnaliszta létére, látott

valamit a szememben.

– Köszönöm, – ingadoztam. – _Merci_, – folytattam Siklóssyné felé, aki

megfordult a tálcával a karján és állt és várt, a tálcával a karján.

– _Merci oui, ou merci non?_ – kérdezte határozottan, mert únta, hogy

így álljon s várjon a tálcával a karján.

Rögtön, ez a hang ledöntött, ez a franciás szövevény e _merci_ körül,

amelyben elvesztem, mint egy labirintusban. Úgy össze voltam törve

éhségtől, gyaloglástól, nyomortól s gondolatoktól, hogy primitív

őszinteségem, amellyel itt, a magam javára, felelnem kellett volna,

szinte megcsúfolta a szívemben szemérmes dicsőségemet. Nagyon mélyen

lévén, nagyon megsebezve is lelki magaslataimban, a mellett, hogy olyan

mélyen voltam, talán egy egyszerűbb s gyöngédebb szónak, társulások

nélkül, inkább engedtem volna, mint ennek a francia fordulatnak, ami oly

idegen volt. Azonfelül, bizonyos megvalósulások előtt, majdnem mindig

elvesztettem magamat. Csak éppen, hogy kinyujtsam a kezem, hogy

kimondjak egy szót s már megbénított, hogy megszűnik egy álmom. Úgy oda

voltam tapadva nyomorhoz s fájdalmakhoz, hogy inkább az fájt, hogy

levágjanak róluk.

– _Merci, oui_, – mondtam jóvátehetetlenül s a hölgy ment a tálcával.

Ritkán éreztem életemben, hogy valaki messzebb útra megy.

De akkor jött egy másik vendég, egy fiatalember. Egy egész más külsejű

fiatalember, mint én. Néptanító külsejű fiatalember, tömzsi, durva,

holott szép meleg szemekkel. Nagyon furcsa fiatalember, ahogy bejött,

ahogy fordult, ahogy néztem, nem is tudom miért olyan furcsa! Nem is

tudom, mit éreztem benne, a két szemében különösen, mit láttam rajta, mi

volt olyan furcsa! Egy kis kopott barna felöltőben volt, ami majdnem

szétrepedt rajta, úgy megfeszült az öltés fehér cérnájával, a mellett

láthatólag, mellényt s kabátot pótolt s egy olyan kis bizonytalan szürke

nadrágra ereszkedett, mely két egyenlőtlen szárával, két feltünően

egyenlőtlen szárával, majdnem a bokáig hagyott födetlenül két

tisztességes cuggos-cipőt, két súlyos masszájú lábon. Nem lehetett

kétséges, hogy ezzel a nadrággal s felöltővel egész garderóbját felvette

ez a fiatalember, aminthogy két duzzadt zseb, kétoldalt ezen a felöltőn,

arról is tanuskodni látszott, hogy mindene itt van ezekben a zsebekben,

amije csak van ezen a világon ennek a fiatalembernek. Csak néztem, nem

tudom, egy évig néztem percek alatt s a nyakkendőjén, ahogy

félrecsúszott az ingén a gyári forma merevségével, mint egy pléhdarab, a

nyakkendőjén, micsoda nyakkendőjén! egy legyet láttam, egy legyet!

recézett szárnyakkal, egy igazi kis szürke legyet, mozdulatlanul! Csak

néztem, mit mondjak? Ez a nyakkendőtűje volt ennek a fiatalembernek, ez

a légy ezen a nyakkendőn, igen szellemesen. De ez volt minden, nem

tudom, ez a légy volt minden! Ez volt az ékszer, a kincs, a ritkaság,

minden! Minden szegénység, szerénység s igénytelenség ezen a világon. Az

egész tömzsi fiatalember.

De ami egyenesen megdöbbentő volt számomra, amivel minden külsőség

ellenére, valami benső mélyekben hasonlítottunk egymásra: hogy

tudniillik ő is hozta a könyvét, mint én, a tulajdon

szerzeménye-könyvét, ő is hozta! De ő már német fordításban, »_Der

Hunger_« címmel. Knut Hamsun volt ez a fiatalember.

Igy ültünk hárman akkor, Neuilly-ben, micsoda hármak! Siklóssyval, aki

felém fordult:

– Csak azt tudom tanácsolni, – mondta, – hogy maga is fordíttassa le a

könyvét, – ezt mondta barátsággal s nézte, milyen sápadt vagyok.

Hasonlóképpen nyilatkozott Hamsun, hasonló barátsággal, amint csak ültem

s néztem.

– Franciára! – mondta, – franciára! franciára! – így mondta többször,

franciára! de ő nem nézte, milyen sápadt vagyok, s felállott mint egy

jelre. Odakünn harangoztak.

Mi célja volt mindennek? mit reméltem? mit nem reméltem? franciára! de

ahogy indult a fiatalember, csöndesen hozzája csatlakoztam. Már olyan

fáradt voltam, hogy nem is volt akaratom. Hogy ő is ment, hát én is

mentem. Már a legyet is elfelejtettem a nyakkendőjében s csak követtem s

csak mentem, mint egy néptanítóval, mint egy idegennel, úgy mentem vele,

mint egy szegénnyel, mint egy testvérrel, csak mentem. Hogy soha többé

nem fogunk találkozni, gondoltam, hát megyek vele és csak mentem.

Mikor végigjöttünk az avenue de Neuilly-n, azt kérdezte, miről szól a

könyvem? Egyszerűen azt feleltem: talán arról, amiről az öné. Tudniillik

a cím után ítéltem.

– Egyébként, – mondtam, – én sokat beszélhetnék magának az éhségről.

– Ismeri ön a _petit beurre_-t? – kérdezte. – Finom vajas kéksz, nagyon

kiadós, tápláló, 20 centimes-ért kap egy negyed kilót…

Rögtön, a felöltője zsebéből, kinyomkodott egy csomagot, papírzacskó

formájában. Alig tudta kihozni a zsebéből, olyan nagy zacskó volt.

– Ez van egy kiló is! – mondtam felderülve.

– Van! – mondta s leült egy padra, az út szélén egy fa alatt és intett,

mint egy házigazda.

Kettőnk között volt a zacskó, a padon. Ahogy megkezdte s kivett egy

kékszet, én is, finoman, kivettem utána egyet. Igy, vártam mindig,

hieratikusan, hogy előbb ő vegyen ki egyet s csak aztán nyúltam a

csomagba, utána, s magam is vettem egyet s csak egyszer csaltam, mikor

kettőt vettem egyszerre, két olyan vékony kis négyszögleteset, mint két

kis kockát egymáson, édes kis _petit beurre_ szerelmem!

– Ismeri ön azt a bizonyos tompát? – kérdeztem, – ami megszállja az

ember gyomrát s szinte elvágja az éhségét, mint egy kés? Ismeri ezt a

tompa fájdalmat, Hamsun?

Nem felelt, csak nézett, mint aki nem érti, amit kérdeznek. De a

zacskóba is nézett, ha maradt-e még benne és látván, hogy üres, egy

másik mozdulata volt. A vastag kezével, lágyan, a másik zsebébe nyúlt.