Már ezidőtájt mindenkinek bemutattam magyar novellás könyvemet, még csak
Mirbeau hiányzott, aki nem ismerte. Nem is tudom, mi célja volt annak az
elképesztő butaságnak, hogy minden francia írónak bemutassam a
könyvemet. Valószínűleg jelezni kívántam, hogy én is megírtam egy kötet
novellát, noha magyar nyelven. Még csak Mirbeaunak kellett ezt jeleznem.
Legott vittem neki egy példányt a kies Poissy-ba, ahol ez a kitünő író a
tulajdon kastélyában lakott, egy tündéri kert közepén.
Megérkezve Poissy-ba egy nyári délután, eltikkadva szállottam ki a 3-ik
osztályú kocsiból s egy kis ivóvíz után néztem az állomáson. Azonközben,
hogy így szaladgáltam a könyvemmel, az a kínzó szomjúság gyötört, ami
minden ügynököt, mártírt és rikkancsot gyötör, de amelynek az én
esetemben nyilvánvalóan lelki okai is voltak. Ha nem tiltanám meg
magamnak ezekben az írásokban, amint ezt már többször jeleztem, a
nagyobbarányú vállalkozásokat egy írótoll ecsetjével s búvárszondáival,
bőven leírnám e ponton ezt a drámai szomjúságomat s ennek a drámai
szomjúságomnak azokat az egyiptomi napjait és éjeit, melyekben valami
történelmi átok perzselte a gégémet, atavisztikusan. Egész
fiatalságomban olthatatlan szomjakat éreztem. Olthatatlan szomjakat
éreztem magányos nyári délutánokon át a Luxembourg kertjében s kis
szobám ablakából, amint az alkonyat óráiban az első csillagokat néztem.
Az erkölcsieken kívül, amelyekről alig szólok, talán klimatikus hatások
is magyarázhatják ezt a szünet nélkül való elepedettséget. Nem egyszer,
egyenesen a vízcsapnak dőltem s úgy ittam hosszú perceken át, félig
ájultan, félig elázva, mint egy állat.
Az állomás végében, egy platán alatt, rögtön megláttam egy kis
bronzkutat, amelyen, egy kagylóformából, vastagon dőlt a víz, csillogón
a napfényben. _Eau potable_, olvastam a kúton s rögtön, a félarcommal, a
vízsugár alá hajoltam a tátott szájam gyönyörűségével. Akkor, amint így
ittam, fölfelé meredezve, egy másik felírás is a szemembe ötlött, egy
másik felírás, apró gót betűkkel: »_Don de M. Octave Mirbeau_«. Nem
emlékszem, hogy volt valaha életemben ilyen kettős örömöm, mint amilyet
ez az üdítő víz s ez a finom szöveg okozott így együttesen a lelkemnek e
nyári délutánban. Úgy ittam hálásan és vallásosan, mintegy az adakozó
tiszteletére. Úgy ittam, mint azok a legrégibb elődök a pusztában, mikor
Mózes báró forrást fakasztott a sziklán. Úgy ittam, olyan önfeledten,
olyan búfelejtőn, olyan extátikusan, hogy a brüsszeli gyorsvonat,
kitörvén a látatlanból s elrobogván a hátam mögött, majd elsodort a
légnyomásával.
Azokat a szálakat sem vizsgálom, melyek ösztönös vonzalommal Mirbeauhoz
kötöttek. Tájékozatlan ifjúságom elbűvölve követte azokat az írásbeli
szilajságait, melyekkel kíméletlenül mindenkit főbeütött maga körül, aki
nem volt tetszése szerint. Évszázados tekintélyeket, hagyományos
nagyságokat egyszerűen kitörölt a világból s az összes belső részeit
kivette áldozatainak, a modor és hang olyan szabadságával olykor, olyan
ötletességekkel, olyan viccekkel és szellemességgel, a leplezetlen
gyűlölségnek olyan trágárságaival olykor, határok és mérték nélkül, hogy
ez már fenségesnek tünt. Az ember érezte, hogy ez a harcias író a
szegények barátja. Gyönyörű kútját is a poissy-i állomáson, valami külön
figyelemnek tekintettem a magam irányában. Nem tudom, micsoda jóságokat
éreztem, a magam javára, ennek a szenvedélyes embernek a szívében. Nem
tudom, micsoda kapcsolatokat éreztem. Azokat a kapcsolatokat és
kötelékeket éreztem, melyekre az ember oly hajlamos, oly hajlamos!
húszéves korának sötét nyomorában.
Egy harmadik fölírás, amit a kapun láttam, már kevésbbé volt üdítő
hatású. _Gare aux chiens!_ ezt olvastam a kapun. Megvallom, többször
elolvastam. Megvallom, haboztam is. Megvallom néhány percbe telt, amíg
kivontam magam abból az eszmekörből és gondolatvilágból, melyek ezt a
figyelmeztetést a magam számára is megfontolandónak sugalmazták.
Meggyőzvén magamat, hogy mindez nem reám vonatkozik, óvatosan beléptem a
kapun s izraelita modorban körülnéztem, a könyvemmel a hónom alatt, mint
egy imakönyvvel, mint egy pálládiummal, ami meg fog védeni, akár vérebek
ellen is. Az igazság az, hogy nyoma se volt itten se vérebnek, se
kuvasznak, se komondornak, se semmiféle kutyafajtának. Soha nem is
profanizálhatták házőrző kutyákkal ezt a tündéri világot, mely mint egy
látomás, rögtön a kapun túl, az első kis ösvénytől fogva, a szemem elé
tárult. A melegházak végtelen nyúlványai szántották át a teret s tetőzet
nélkül, oldalfalak nélkül, amelyekből csak egy-egy üvegkocka maradt,
olyan színekre, olyan harmoniákra, oly mélységekre s magasságokra
nyiltak a legritkább virágfajoknak árnyalatok szerint való
csoportosításával, tűzhányó-lavinájával, gyémántmezeivel, poláris
havával és sárgaréz virulásával, hogy csak bámultam és álltam, hivatlan!
ágrólszakadt! sápadt költő, magyar ember, micsoda más világból! Nem
láttam semmit s úgy láttam mindent elborult öntudatommal, amellyel alig
tudtam számot adni magamnak, amint szédítő egységében, fényeiben és
végtelenségében belém omlott ez a babyloni virágözön, rejtélyes életek
ezrei, annyi szépség, amit nem ismertem. Kényes és légies virágok, olyan
kelyhekkel, mint a fátyol, ezerszámra állottak opálszáraikon s más
virágrengetegek, más mezők és terítők, más csillagos egek egyesültek
velök s követték őket virulón a térben s abban a csöndes
testvériességben, ahogy virágok állanak egymással, mint a szűz nővérek.
De megismertem a gardéniát, egy egész rét gardéniát, elborítván mohos
lejtőket, valami halvány fagy tompaságával, mint egy távoli tó ködösen a
télben, matt fénytelensége derengésével. És megismertem a tubarózsákat,
sűrű sorokban, föltüzdelve, mint a templomi gyertyák, egy másik
végtelenségben s megint egy másikban, egész lejtőkön, egész
lépcsőzeteken, egész folyosókon, csíkokban s kendőkben a rózsaszín
begoniát, a jácintot s a violákat, a hortenzia-gömböket, mint a kék
lampionok sokaságát s a karmin kanéákat egy egész domboldalban, micsoda
domboldalban! ami körülzárta az udvart, az egész térséget a kastélyig, a
kastély körül s a kastélyon túl, piros szuronyokkal s bronzlevelekkel,
valami zord mozdulatlanságban, úgy zárta körül!
És csak elbűvölve álltam, s alig mertem lépni. És mindig több volt ez s
mindig más és nemcsak az volt, hogy virágok voltak itten, végtelen
teóriákban, füzérekben, fonalakban, minden színekben s árnyalatokban, a
fokozásoknak olyan skálájában, olyan forgatagában, hogy a leghalványabb
fehérből, sárgából, kékből és pirosból a legizzóbb fehérbe, a legzordabb
kékbe, titáni kékbe s vérző skarlátba mentek, nemcsak az, hogy virágok
voltak itten, végtelen szőnyegekben, ágyakban, terítőkben,
csillagkendőkben, az egyazon szín legalacsonyabb mélyétől a legmagasabb
fokáig, ahonnan már nem lehet tovább, ahol már megszűnik természet,
kertészet, művészet, ahol már nincs többé se virág, se szín. De ami
megragadta az embert, nem is az illat, nem is a harmoniák álombeli
szépsége, de az a furcsa csend, ami terjedt, az élet és virágok csendje,
annyi élet s annyi virág halálos csendje, amibe nem szólott egy
lehellet, egy sóhaj, egy hang! Majdnem sírtam és csak néztem s csak
néztem s nem tudtam, hogy menjek? Mint egy templomban, mint egy más
világban, mint egy álomban, mint egy mesében, mint ezer és ezer élő szív
között, nem tudtam, hogy menjek szegény fiatalember, magyar ember! Nem
is tudom, hogy mentem, hogy értem fel a kastélyig, félig ájultan a
novellás könyvemmel.
Idáig, senkit nem is láttam. Itt nem volt senki és semmi, csak virág.
Itt nem volt semmi, csak ez az isteni processzió valami heroikus
örömben, gyönyörben és kéjben, olyan szakaszokra, táblákra és masszív
tömbökre osztva, olyan felvonulásokra osztva, ahol ezer és ezer virág,
mint ezer és ezer apró szűz, a maga kis templomi zászlóját hozta, ahol a
fehér virágok halotti leple, a halovány selymek fénytelenségéből a
legtündöklőbb jégmezőkbe dermedt, ahol a pirosak brokátja, a rózsaszín
derengésből vérző rétekké változott s a sárgák és kékek rövid száraikon,
mint az ékkövek csillogtak végtelen tartályokban. S ez mind, ez mind,
ezernyi szirom, kehely és szár, ezernyi szín, százféle árnyalatokban, ez
mind betűzött a nyári fénybe azzal a tündéri kivilágítással, amit a
levegő prizmája, apró tükrökre s kristályokra osztva, ezer felől
vetített vissza délibábos tüneményességgel. Semmi nem mozdult ezekben a
tükrökben s kristályokban. De a legparányibb rezgésre a levegőben, ha
csak egy percre fújt a szél, már úgy tünt, rögtön, hogy meghajlanak a
tükrök s az egész virágtömeg fölborul bennök, széthajlik, oszlik,
elszóródik, megy, miközben egy újabb tömeg, egy másik csoport, egy másik
tömb, egy másik virágözön merül fel és jön az előbbi tetejébe, egy
harmadik, még izzóbb, még lángolóbb s ez is elmarad s eltűnik s
újjászületik egy tükörben!
Hogy értem fel a kastélyhoz, nem is tudom. Egy ember ült a tornác
végében, akácindák mögött, melyeken alig tűzött át a nap. Egy kis asztal
előtt ült, s cigarettát töltött, sokféle török dohányból, amit
összekevergetett. Alig ismertem meg a sűrűben, az ákácfürtökben,
Mirbeau! ahogy gyűrte a dohányt a hüvelybe s dolgozott, lilaszín
derengésben. Már egy egész halom cigaretta volt előtte, most ebből
kiszedett egyet, levágta a végét egy ollóval s éppen rágyujtott, amint
fölmerültem a küszöbön, az indák alatt, előtte… Úgy nézett a gyufa
lángja mögül, amíg csak tartott ez a láng, úgy nézett meglepetve, mint
aki csak virágokhoz szokott. Egy szót nem szólt, de egy nagyot
szippantott a cigarettájából, olyan mélyen a mellére, hogy egy szál füst
nem jött ki a szájából percekig. Én sem szóltam, nem tudtam szólani.
Valami fojtogató némaságban szinte összeomlottam, mint nők előtt,
akikhez nem mer szólani az ember. Csak egyszerűen kinyujtottam a karomat
s így tartottam a könyvemet, mint egy áldást, mint egy virágot egy más
kertből feléje, szegény magyar novellás könyvemet!
Átvette, megnézte, fellapozta, belenézett s olyan szomorú lett, amilyen
csak egy könyvvel lehet az ember.
– _Vous m’apportez un livre, que je ne comprends pas!_ – ezt mondta. –
_C’est un bon livre!_ – mondta még s szépen visszaadta.
Miért mondta ezt: _C’est un bon livre!_ nem tudom. De olyan szomorúan
mondta! Olyan szomorúan, mint mikor az ember nagyon örül valaminek.
Talán csak azért mondta, mert csakugyan nem érthette, nem tudom. Talán
azt gondolta, csak az a jó könyv, amit soha nem olvas az ember.
Borzasztó gêne-ben voltam. Borzasztó szerencsétlen voltam. A lilaszín
derengésben, a küszöbön amint álltam, nem tudom, micsoda
gondolattársulással azokat a vándor teológusokat láttam, azokat a sápadt
fiatalokat távoli visszasugárzásban, akik hajdan, a hazámban, Szalkán,
egy tányér levesre vártak a küszöbön s akiket bámultam. Ez az egész nagy
perc itten, egy perc! évszázadokra osztva! mint a katasztrófa nehezedett
reám. Nem jelzek itt semmit mélyebben, ebből a hajótörésből. De főleg ez
tört össze a lelkemben, darabokra, ez a _C’est un bon livre!_ ahogy
mondta! Valahogy menni akartam volna ólomlábakon. Valahogy szárnyakat
reméltem, hogy kinőnek a vállamon s elrepülhetek. A nyelvem beragadt a
számban, olyan szomjas voltam. Alig hogy kiérek, inni fogok, ezt
gondoltam, inni a kútjából és mentem.
Megint mentem a sok virág között, mentem a könyvemmel, talán nem is
siettem, csak mentem, mint aki utoljára megy egy ilyen tündéri kertben,
ennyi virág között és soha többé, mint ahogy koldusok mennek, akik
ráérnek, mint ahogy bizonyos lepkék szállnak, lassan és utoljára, mikor
vége van a nyárnak, úgy mentem a könyvemmel. A kapuhoz érve, még egyszer
megfordultam s néztem. Ott állott, fönn a tornácon, messze, a sok virág
fölött, ott állott és nézte, ha vajjon kimegyek-e a kapun?