Valóban az volt az általános vélemény, hogy a könyvemet le kell
fordítani franciára. Mindenki ezt tanácsolta, az egész boulevardon
mindenki ezt tanácsolta. Azzal a mély bölcsességgel s azzal az üde
könnyedséggel tanácsolta ezt mindenki, ahogy az emberek általában
ellátják egymást tanácsokkal. Legszegényebb honfitársaim is ezt
tanácsolták, olyan üde könnyedséggel, olyan optimisztikusan, olyan
tájékozottan, olyan bravúros technikájával a tanácsosztásnak, oly pazar
kikalkulálásával a leggyönyörűbb eredményeknek, hogy csak ámultam, miért
nem tudnak ezek magukon segíteni, amikor olyan jól tudnak mindent a
mások számára! Az igazság az, hogy ezekben a tanácsadókban még izzón ég,
lidérctüzekben, egy jobb sors és boldogság eszménye! Letörve, sajnos,
csak éppen az az energiájuk hiányzik, ami a dolgok megvalósulásához
szükséges, s amit másban még feltételeznek. Ezért ilyen kitünő
tanácsadók. Ilyen makacs tanácsadók. Ilyen aranyosak. Nem tehetvén
semmit többé, mást buzdítanak, lódítanak s indítanak a küzdelembe.
A küzdelembe! Szaladtam a könyvemmel. Mindig csak szaladtam a
könyvemmel. Közben Justh Zsigmond is visszatért Párizsba s hozzá is
szaladtam a könyvemmel. Abba a kis szállodába szaladtam a rue Duphot-ba,
ahol lakott s ahol kirakta összes selyemharisnyáit egy gyüjteményes
csoportozatban.
– Beöthy Zsolt nagyon dícséri a könyvemet, – mondtam. – Apponyinak is
küldtem egy példányt.
– Le kell fordítani franciára! – mondta Justh hasonlóképpen könnyedén,
de a finom szőke szakálla rezgésével. – Én is lefordíttattam _A puszta_
című könyvemet, – mondta. – _Le livre de la Pousta!_ – így mondta finom
franciásan s nagyon boldognak látszott a finom szőke szakállával, ahogy
ezt így mondta, a könyve címét lendülettel, franciásan. – De
Ollendorfhoz ne menjen, az nagyon drága, – mondta még, de már ezt
kevésbbé lendületesen.
Drága? gondoltam, hogyan? Én nem így gondoltam ezt, a saját költségemre,
mint egy magyar főúr, gavallérosan! Ez egy más világ itt, gondoltam, _Le
livre de la Pousta!_ Neki van pusztája, Justhnak! Magyarországon, nekem
is van, a zsebemben! nekem! pusztám! s megint szaladtam Türr Istvánhoz,
hogy vele is megtárgyaljam az esetet.
– Nagyon fontos dolog ez, – mondta Türr barátsággal, holott sejtelme nem
volt róla, miről van szó. Annyira nem volt sejtelme, hogy Massenethez
adott egy levelet.
– Itt lakik a szomszédban! – mondta, mintha csak azon múlna az egész,
hogy Massenet hol lakik.
– Mit tehet Massenet ebben az ügyben? – kérdeztem ámulva. – Hiszen az
zenész.
– Magyarország barátja! Ez már valami, – felelte Türr katonásan.
De végül Bertha Sándorhoz is adott egy levelet, azzal az atyai
készséggel, tájékozatlanul, mint aki minden problémát megold s elsöpör
minden bajt és nehézséget ebből a világból.
Megint mentem a könyvemmel, megint mentem. Bertha Sándor! Ez már olyan
reménytelen volt, hogy már semmi sem volt reménytelenebb s akkor megint
nekivágtam a térnek, a nagy utaknak, a végtelennek, hogy lejárjam benne
a két lábamat s valahogy összetörjek minden idegemben, ahogy ezt
szoktam, a végső reménytelenségben. Megint mentem, megint mentem! Nem
egyszer, a háromlovas omnibuszok előtt, melyeket szerettem, egy-egy
olyan spontán félmozdulatom volt, hogy elébük vessem magamat. Energiák
nélkül az öngyilkosságra, csak éppen ez az egy mozdulatom volt hozzá,
csak egy lelki omladásom, csak egy benső hangom az elhatározáshoz, mint
egy költőnek egy érzése egy vershez! S megint mentem a könyvemmel
Neuilly-be, Rippl-Rónaihoz, mert itt már nem lehetett csalódnom.
Az első az volt, hogy elkérte a könyvemet.
– Nincs mit olvasnom! – mondta.
Mikor elhárítottam, bevallván nagy céljaimat a könyvemmel, egy képet
ajánlott cserébe. Néztem a falakat, ahol ezek a képek lógtak, a falak
alját, ahol sorakoztak abban a sivár szobában, mely pedig egy kertre
nyílt, de micsoda kertre búbánatosságban, egyetlenegy fával, egy keserű
fűzfával, mely villámsujtottnak látszott. És micsoda képek ehez a sivár
szobához, ehez a kerthez, ehez az egyetlenegy fához, ehez a keserű
fűzfához, micsoda borzasztó képek! Mind szürke és fekete képek, egymásra
rakott s egymásra kent szürkeségek és feketeségek s még szürkébb
szürkeségek s még feketébb feketeségek, mintha egy pince mélyén,
koromsötétben festették volna őket, amúgy látatlanba!
– Akarod ezt? – kérdezte s levett a falról egy ilyen képet s levett egy
másikat, egy harmadikat, egy még szürkébbet és feketébbet s mindig
kérdezte: »Akarod ezt?«, »Vagy talán ezt?« s egy almárium árnyékából
mutogatta, szakszerű állásban, félig elbújva az almáriumban, amivel
annyit nyertek ezek a képek, hogy kevésbbé látszottak. A mellett mind,
tagadhatatlanul, az igaz valót kívánták ábrázolni, szép, egyszerű
tárgyakat kívántak ábrázolni, egy asztalt virággal, két széket búsan
egymás mellett valami tragikus magányban, egy tálcát egy könyvvel, két
narancsot egy tálban, egy egész kertet egy almafával kívül a kerítésen,
de mindezt szürkében és feketében, mindezt olyan formatitkokban s
lehetetlenségben, olyan álmokba és ájultságokba vetítve, olyan síkokra
feszítve és kenve, hogy megszűnvén anyagszerűségük, térbeliségük, minden
néven nevezhető megtapinthatóságuk, az élettel is megszünt közösségük s
korrespondenciájuk, az élettel? nem! még illúziókkal s kimérákkal is
megszünt kötelékük s valami kiszámított gyermekesség benyomását tették.
Ez az omlatag modor, ha ennek mondhatom, ez a festészeti ákombákom és
kígyóbűvölés, ez a szent naivitása a zseninek, aki felmegy aludni a
legmagasabb magaslatokra, annál meglepőbb volt, hogy Rippl, egyénileg,
nem igen adta oda magát a tulajdon regényének s nem igen kedvelte, az
élet útján, azokat a kis fekete lángokat és villanásokat a messzeségben,
melyek a képein oly közelről lobogtak. Soha ember, legalább e neuilly-i
időkben, nem volt reálisabb és izzóbban és áhítozóbban a földhöz kötve,
javakhoz és örömökhöz! Soha senkit nem éreztem ennyire tudatában az igaz
valóságnak, plaszticitásnak, reliefnek, megtapinthatóságnak. Az álma az
élet volt, az egész élet, szinte kontúrok nélkül, az egész élet a maga
számára. Nem is tanácsolt, az egyetlen! aki nem tanácsolt semmit.
Egyszerűen elkérte a könyvemet. Majd bolond leszek! gondoltam, egy
képért, egy ilyen képért, jut eszembe! Holott egy nap, amint energikus
fejlődésével, kivágta magát ezekből a ködökből és káoszokból az életbe s
a szépségbe, már egyik leghíresebb képét nekem adta volna, – »_azt a
hosszú fekete női alakot (virágvázával a kezében)_«, ahogy írta. Ez sem
kellett, nem is tudom, miért? Nem kutatom, mi zárta el a szívemet e
művész szíve elől, mi vette el a kedvemet, holott máskülönben oly
könnyen tudtam fölengedni, szeretni! oly könnyen!
Inkább kimentem a kertbe, csalódás nélkül a kertbe, s nem hagytam el a
könyvemet egy percre sem s csak vittem a hónom alatt a kertbe.
Körülnéztem a kertben, megint csalódás nélkül, mint az olyan kertben,
ahol nincs egy szál virág s azon az egyetlenegy fán is, ami van a
kertben, fehérneműt szárítanak. Amerre csak néztem a távolban
köröskörül, a fortifikációk kőmasszái álltak kietlen házfalak alatt,
amelyek tetejében a megszámlálhatatlan kéménycső, mint egy fekete népség
füstölgött az égnek, felhőknek és kéknek, halovány és elborult kéknek,
amelyben fecskék szálltak, rézsútosan, hanyatthomlok, mintha hullanának.
De a fa alatt, az egyetlen fa alatt a kertben, tele aggatva ingekkel és
gatyákkal, egy fiatalember állott e vásznak árnyában, mint
levegő-szufiták alatt egy színpadon. Egy gyönyörű fiatalember, Knowles
skót festő, felejthetetlen Knowles! aki Ripplnek lakótársa volt. A fa
alatt állott magányosan, mintha őrizné a ruhákat, a vásznakat, a
szufitákat, holott imádkozott! Igen elegáns fiatalember volt, igazi skót
fiatalember walterscott-i messzeségekből, kék messzeségekből, ibolyaszín
szemekkel, mint egy nő, hullámos szőke hajjal, mint egy másik nő,
karcsú, nyulánk, finom, mint egy zerge a hegyekből s aki csak állott a
fa alatt és csak imádkozott. Nemrég tért át héberségéből a római
apostoli vallásra s el volt bűvölve szentségtől, szimbolumtól, dogmától
s skolasztikától s a fa törzsén is volt egy kis oltára, egy kis Szűz
Máriája, kék porcellánból! Elragadtatva, a mennyekbe szárnyalva, főleg a
Szent Szűzhöz ájult el neophita lelkének miszticizmusában s úgy imádott
egy álmot, annyi szent gyönyörrel, annyi valósággal, annyi reménységgel
a rögtönös megvalósulásban, hogy a könnye folyt, amint hebegte: »_Oh ma
sainte Vierge! Oh ma bonne Vierge!_«, amint ezt hebegte százszor. Az
ajka, amint néztem, véresre volt harapva.
Nem mertem szólni és csak álltam és hallgattam s egy kicsit elkerültem
messzebb, ahol vártam. Időnként a ruhákról az ágon, egy-egy vízcsöpp
pötyögött a fejére, egy-egy lassú vízcsöpp, ami meggyűlt és hullott a
hullámos fejére, amint azt láttam a távolból, ahol vártam. Nem is érezte
nyilván. Végül jött felém elázott arccal, két olyan szemmel, hogy ilyet
sohase láttam, két ilyen szemet és csak bámultam és álltam és nem
értettem, micsoda kék ez, micsoda kéj ez, micsoda fény, micsoda imádat,
micsoda sugárzás ez ezekben a szemekben, mint egy ködkép felé a
jegestengeren.
– Oh drága Knowles, – mondtam, miután üdvözöltük egymást, – mindenki nem
olyan boldog, hogy miként Ádám a paradicsomban, egy fa alatt imádkozhat.
Lássa, – folytattam, – itt van a könyvem, az én fájdalmas könyvem,
amivel szaladgálok, az én egész kínos életem! Nézze csak, mondja, nem
tudom, mit csináljak, hogy egy kicsit segítsek magamon…
S azzal sebtiben és lágyan és melódikusan, elmondtam nagyjában minden
keservem, a sok nélkülözésem, lírai szegénységem, a sok tervemet is a
könyvemmel, hogy lefordítsam, az általános vélemény szerint…
– A könyv, – felelte, mint egy hegedű, olyan hangon, a legfinomabb
ondulációkkal s választékossággal, hogy minden szavával s hangjával,
minden árnyalatával és sóhajával művészi legyen, – a könyv, – mondotta,
– csak egy ember s igen gyakran még annyi sem. _Ez nem az út_, – tette
hozzá s leült egy padra s nézett olyan tündéri kékségben, mint egész
nagy ibolyarétek.
– Az út? – kérdeztem aggódás nélkül, mint akinél nem számít még egy pár
kilométer. – Az út? – kérdeztem, mert nem felelt mindjárt.
– A lelkét fordítsa át, az egész lelkét egy másik lapra, egy másik
partra, – mondta végre, mert így gondolta az utat. – Térjen meg a
valláshoz, – mondta, – imádja Máriát! _It’s the only way to happiness!_
– így mondta.
S összekulcsolt két fehér kezet a térdén, két fehér kezet, mint két
műremek, olyan hosszú, vékony, hegyes ujjakkal, mint egy-egy csáp.
Imádja Máriát! Még ez volt idáig, a könyvemmel kapcsolatban, a
legfinomabb tanács, ami e kék szemek tekintetével, mint az ibolyák
hullottak le rám. Csalódás nélkül, én is összekulcsoltam a kezemet a
térdemen, a könyvem fölött. S így ültünk szótlanul, egymás mellett,
sokáig.
Már késő este volt, mikor hazafelé tartottam, már éjjel is, mikor még
bandukoltam gyászos utcákon a banlieuben, holtra fáradtan, ahogy
bandukoltam s abban a csöndes rémületben, mi lesz holnap és megint
holnap és azután is, éveken át? Gyér lámpák világában, a könyvemmel a
hónom alatt, csak mentem és csak mentem, más gyászos utcákon s rossz
köveken csak mentem s beértem Párizsba végre, jobb vidékre s nagyobb
fényekbe, s átjöttem a Szajnán s a hídról bekanyarodtam, a rue des
Saints Péres-be kanyarodtam s fordultam itt és csak bandukoltam,
magányos árny az éjben, a falak mentén, a rue Jacob-ba kanyarodtam és
vándoroltam s bandukoltam és néztem is, az orrommal a levegőben, mit
néztem? egy régi házat ebben a rue Jacob-ban, egy régi házat, _Hotel
Jacob_-ot! Jakabházá-t! ahogy magamnak mondtam s ahol Jászai lakott
hajdan, mikor még nem ismertem, – s a szívem elszorult a kíntól,
honvágytól, minden rossztól s fantáziától s már nem is néztem s csak
mentem és szenvedtem s a lépteim kopogtak a kövön utcahosszat, a nagy
visszhangban s a nagy ürességben. S amint így mentem, kiértem a
Saint-Germain boulevardra s megint fordultam és csak mentem, s amint így
mentem, a rue Saint-Jacques magaslatán, elértem a kis templomhoz,
melynek érctetőzetére, mint egy régi nagy zöld esernyőre, rásütött a
hold. A járdán itt, arccal a templomnak, mint egy másik vándor, egy
másik utas az éjben, Verlaine állt és bámult, nem tudom mit, csak állott
ott és bámult, a holdfényt a tetőn, az ereszen, az íveken, a holdfényt a
nagy semmiben, nem tudom, de csak bámult, két szétvetett lábával,
ittasan, ahogy állott, kőből faragva, ahogy csak állott és bámult.
Mellette valami munkásasszony, nyilvánvalóan élettársa, kendővel a
vállán, hajadonfőn s egy kosárral a karján, hívta, hogy jöjjön s
húzgálta a kabátja szélét, amint csak állott ott, makacs koma s nem
mozdult s csak bámult.
– _Viens donc Paul! Viens donc!_