XXIX.

El fogom kérni díjaimat Scotti bárónőtől, – ezt határoztam. Ezt

határoztam azzal az elborult jogérzéssel, ami a kizsákmányolt embert

olykor bizonyos szélsőségekbe kergeti. Végre is, dolgoztam ezért a

nőért, kínlódtam evvel a nővel. Hat hétig tanítottam, mindenap

tanítottam! Zongorán kísértem hűvös dalait a Munkácsy-estélyen, sikere

volt! ünnepelték! Munkácsy, nyilván külön is megünnepelte, – lehet az,

szabad az, ennyire megfeledkezni egy szegény fiatalemberről, kérdem?

Kótákat is másoltam érte hosszú éjjeleken át, szegény fiatalember!

Idáig nem igen történt, hogy nők megfeledkeztek rólam, mégha nem is

tanítottam őket s nem is másoltam kótákat értük. Ez volt az első, igen

bántó eset, amikor magamra hagyva s lefitymálva, teljes zamatjában

ízleltem meg szívemben a női szív hálátlanságát. Ennél nincs keserűbb

dolog a világon. Nem tudom, mit kíván az ember a nőtől, micsoda abszolút

dolgot. Azt sem tudom, miért érzi az ember olyan felfokozottan

brutálisnak a nő hálátlanságát. Az igazság az, hogy fellázadva a

szívemben, valóságos lelki válságaim voltak.

Keserű haragjaim voltak, amint e nőre gondoltam. Csak keserű haraggal

lehetett gondolni e nőre, mint általában a legtöbb nőre, de erre

különösen keserű haraggal. Rettenetes munkám emlékeit idézve, zenei

kínszenvedésem emlékeit evvel a nővel, olyan dühökbe gurultam, négy fal

között, a szobámban, olyan kétségbeesett dühökbe, hogy lázongó

szívemben, robbanásra készen, a legzordabb gondolatok ébredtek, valami

halálos kísértés legködösebb füzérén. Nem analizálom s nem hordom össze

apránként e gondolatok elemeit annak a nagy egységnek a masszivitásáig,

amelyben indulatbeli matériák, a mérges atomok nyüzsgésével,

kavarodásával s megtermékenyülésével a tragikus cselekvés felé sodorták,

mint leghőbb vágyak felé, szegény elkábult fejemet. Ölni szerettem

volna. Minden különösebb magyarázat nélkül, egyszerűen megölni szerettem

volna ezt a nőt! Nem látván módját, hogy jogos díjaimhoz jussak, csak

arra gondoltam, hogy megöljem. Hosszú percekig, gondolatban, gyilkos

voltam. Ez volt az egyetlen nő életemben, akit meggyilkoltam.

Hogyan lehet ezt prózaiabban magyarázni? Mi volt itt a lélek titka, nagy

harca, tusája? Magyar világnézletemben s úri gavallériámban nem

kérhetvén anyagi jutalmat egy nőtől, másrészt a nő sem jelentkezvén

önként a jutalommal, azonfelül, marcangoló szegénységemben, nem is

mondhatván le e jutalomról, ilyen drámaian véltem elvágni a csomót

egyszerre a nő nyakával s a _Hullámzó Balaton_-nal benne! Ez a

szegénység romantikája, a büszke szegénységé. Szerencsére nagyobbszerű

energiák és terheltségek nélkül lévén, zord lelki viharjaim meddőn

lezajlottak bennem s legyőzve a kísértést s a romantikákat, inkább csak

magamat gyilkoltam. S megint csak azt határoztam, békés

nyárspolgáriassággal s meglehetősen franciásan, akarom mondani francia

hatások alatt, hogy egyszerűen el fogom kérni jogos díjaimat. Ezt

határoztam, miután hazulról is, lapjaimtól, hasztalan vártam jogos

díjaimat. Ezt határoztam, miután harmadik napja nem ettem. Az éhségnek

vannak ilyen tragédiái, az összes tragédiák fölött. Mikor az ember

egyszerűen elkéri egy nőtől, ami jár az embernek.

Mivel resteltem személyesen jelentkezni, a levélírás silány módjához

folyamodtam. Régi emberi gyöngeség és gyászos szemérme az emberi

léleknek, hogy amit két élőszóval el tudna intézni, azt bőven kidolgozva

hozza levelekben. Az ember úgy áll ösztönszerűleg, tulajdon szívével

szemben, mint egy adóhivatallal, ahol mindenhez egy akta kell. Vágyakhoz

és fájdalmakhoz levelek kellenek. Az ember sohasem írna leveleket, ha

nem gondolná, hogy ez könnyebb, mint beszélni bizonyos esetekben.

Könnyebb? Alig hiszem. Ha valami fölényes levélben, szuverénül, azt kéri

az ember, amihez nincs jussa, ami csak képzelődés, föllépés és

követelődzés: az még lehet eredeti, bátor, vakmerő, ebben még lehet

valami elszánt dolog. De azért írni, ami jogosan megilleti az embert,

ez, valljuk meg, szánalmas. Az ilyet legnehezebb is írni.

Több levelet próbáltam, olyan stiláris nehézségek, olyan izgalmak s

konfúziók, olyan lelki viharzások közben, hogy e benső zajoktól s

lármától nem hallottam a mondatom ritmusát, nem hallottam önmagamat.

Déltől estig, tíz órán át, tíz olyan sort írtam, hogy nem tudtam aludni

ettől a tíz sortól. Az egész éjjel ezt a tíz sort forgattam a fejemben s

belemondtam a párnába s magamnak recitáltam százszor és százszor

egymásután, a sötétben, ezt a tíz sort, a hatásokat kutatván. Minden

szónak a mélyére szálltam, az értéke rezgésére, a tűze fényére, az

értelme zengésére, hangmértani rebbenésére s a vége az volt, hogy

elkoptatván az egészet, másnap megint elszálltam új levelek szárnyán.

Megint írtam egy levelet. Ezt megint átírtam s megint átírtam s jogos

díjaimért annyit koncipiáltam s annyi levelet írtam, hogy már

jogtalannak tüntek e különböző variációkban. A szavak, ahogy válogattam

őket, a mondatok, ahogy konstruáltam őket, az értelmi arányok, ahogy

keresgéltem őket, már-már elmosták bennem elborult jogérzésemet. Már

rátévedtem az irodalomra. Már kiestem a profán életből és beleestem egy

lírai-tengerbe. Beleestem a Vörös-tengerbe, holott az izraeliták itt

szárazon jöttek át. A sorsom rejtélyében már úgy írtam, mint húsz évvel

később, a »_Levelek egy barátnőmhöz_« című kötetemben. Már csak írtam.

Már nem is tudtam, mit csinálok, csak írtam. Jogos díjaimat kívánván

elnyerni, rájöttem az egész szerencsétlenségre, önmagamra, költő! Végre

mégis írtam egy levelet. Egy egyszerű kis levelet. Egy olyan egyszerű

kis levelet, mint egy egyszerű kis ibolyacsokor.

Ezzel a levéllel a zsebemben elmentem a bárónő lakása környékére. Csak a

környékre. A leghosszabb úton mentem, azokkal a szándékos szünetekkel s

kerülőkkel, melyekkel az ember megprolongálja a terveit, a végzetét.

Hátha valami csodába botlom útközben s a levelem tárgytalanná válik. A

Place Vendôme-on egy csomó ember állt egy szálloda kapuja előtt és

bámult.

– Mit várnak itt? – kérdeztem egy rendőrtől, aki maga sem volt

tájékozva.

– Valami királyt! – felelte, – _quelque roi!_ – S ment tovább.

A görög királyt várták, mert ilyet még nem láttak Párizsban, görög

királyt. Renan elhitette a franciákkal, hogy csak az athéni köztársaság

számított a világban. A görög király! gondoltam, ez segíthetne rajtam.

Ez nyilván megőrizte a tradiciókat az írók irányában. Magam is beálltam

a sorba és vártam. Gondoltam, ha nem megy máskép, csinálok egy riportot.

Már fel is tünt a kapuban, görög király, civilben, de olyan farsangi

hadsegéddel katonaruhában, hogy egy egész hattyúmadár volt a sisakján,

két tündöklő szárnnyal. Mind kiáltottak: «_Vive le roi!_» Én is

kiáltottam, olyan kétségbeesetten kiáltottam, olyan üdén és zengőn a

legszebb hangomon, amennyire csak magamra kívántam terelni a figyelmet.

Az egész szívem tele volt ragaszkodással a görög király iránt. A nyomora

legmélyén az ember, mikor már mindenki elhagyta, csak egy királyban

bízik. Ez Isten sugallata az emberben. Mert az ember leginkább abban

bízik, ami a legmesszibbre van tőle. Az igazság az, hogy a görög király,

mint általában a királyok, valahogy úgy nézte a tömeget, hogy senkit sem

látott. Beszállt egy kocsiba. A hattyú is beszállt utána. Vége volt.

_Quelque roi!_ Gondoltam, a rendőrnek van igaza, hogy ilyen fitymálva

szólott. Ez ismeri a királyokat. Gondoltam, felküldöm a levelemet Scotti

bárónőnek.

Néhány lépést jöttem a rue Mont-Thabor irányában. A sarkon megint

megálltam egy sor madárkalitka előtt, egy bolthajtásban, ahol egy öreg

ember, a kalitkák között, énekes madarait kínálta. Mindenféle apró

madárkák ugráltak sipongva a kalitkákban és egy rab fülemülét is láttam,

aki csak búsan gubbasztott s nem adott egy hangot s nyilván csak a maga

fülemületragédiájára gondolhatott, a szülőlombjára, valami távoli

erdőben. Egy másik madár, egy gyönyörű pintyőke, kiszúrt szemmel állott

a kalitkában, egy lécen és valahogy félvállról fütyült, igen keservesen

az elferdült nyakával s a fejét magasra tartva, ahogy nyilván a fényt

kereste, amelyre még emlékezett.

– Vak? – kérdeztem.

– Csak így fütyül szépen, – felelte az öreg ember, mint egy barbár a

bolthajtásban.

Oh Istenem, fel lehet-e ismerni egy pintyőke két holt szemében az élet

egész silányságát? Már nem haboztam, mentem. Nem is tudom, hogyan

bátorodtam föl, micsoda szolidaritásban, ezzel a szegény

művész-madárral. Világtalan fütyörészése, valahogy kitárta elém, micsoda

hangokon! a magam vak líraiságát s úgy sejtettem meg benne testvéri

magányát emberi bűnnek s fájdalomnak, testvéri magányát, ami a kis

lécről s a kalitkából szólott s messze elhangzott az utcán. Felküldtem a

levelemet a házmesterrel és vártam.

Nem telt bele öt perc s már jött vissza a válasszal.

– Nem jár semmi! – mondta. – Ezt üzeni a bárónő.

Csak néztem.

– Nem jár semmi? – kérdeztem azon elbárgyultan, ahogy olykor a

legvilágosabb dolgokat nem érti meg az ember.

Mikor kiértem a rue Castiglione-ba, a Tuilériák elé, már kitöröltem a

szívemből Scotti bárónő emlékét. Ennek örökre vége, gondoltam, lemondok

díjaimról, nem is fogom kérni többé, soha többé ezeket a díjakat, se

szóban, se irásban, soha többé, egyszerűen megadom magam, vallásosan,

Isten akaratának s annak a sivár lelketlenségnek, ami ezt a világot

alapjaiban összetartja. A különös az, hogy vallásos érzelmeim voltak.

Soha többé nem foglalkozom evvel a nővel, fűztem tovább, nem érdekel

többé, haljon meg. Nagyon közelről érezvén a sorsomat, mert már két

napja nem ettem, a bárónőt a Gondviselésre bíztam s bizonyos francia

hatások alatt, melyeknek ezidőtájt már áldozatja voltam, azt a bizonyos

történelmi szót adresszáltam fagyos lénye irányában, mely minden

helyzetre alkalmazható lévén, az örök búcsú számára sem volt hatástalan.

Azt a bizonyos történelmi szót, mely Cambronne-tól származik Waterloo

síkságán s amelynek zord fonétikájában minden lelki válság megkönnyül s

feloldódik. Azonfelül azt is tapasztaltam, mennyire üdítő e szó, e

történelmi szó, főleg nőkkel szemben való alkalmazásában, üdítő? több!

egyenesen megváltó, páratlan, boldogító! Bejöttem a Tuilériák kertjébe,

mint egy hajótörött, mint egy sorsüldözött, mint egy igazi árva, mint

egy költő, aki az egész világból, érzésből és tudományosságból beéri

egyetlenegy szóval. Egyetlenegy történelmi szóval. De mivel a jó Isten

kitüntetett a könnyek adományával, lágyan el is sírtam magam, magyar

érzelmességemben, amint ültem egy fa alatt egy széken. Most már csak meg

kell köszönnöm Pataky Bernátnak, ha találkozom vele, ezt a sibylla

tanítványomat, gondoltam és csak ültem a széken.

Körülöttem karcsú fiúgyermekek játszottak a kertben. A nagy medencén

vitorlás gályáikat irányították a szélnek, hosszú nádpálcák segélyével.

Még csak nem is olyan régen, gondoltam, én is ilyen karcsú fiúgyerek

voltam, ha nem is volt vitorlás gályám, mert én inkább csak álmodoztam,

valami gonosz könyvvel a kezemben, a Kraszna partján, Szalkán. Még csak

nem is olyan régen! Vannak szavak, amelyek, ha nem is történelmiek, ha

egyszerűen csak magyar szavak, az ember lelkét véresre sebzik. Melyekkel

egész világok gurulnak, olyan szavak. Olyan szavak, hogy nem is lehet

kifejezni, amit kifejeznek. A honvágy marcangolt. A Jászai tündéri képe

tünt föl a horizontban, kelet felől, a nap sugártörésében, mint valahol

Antiochiában. Rózsák illata szállt valami rejtélyes mulandóság szárnyán,

ami észrevétlenül sodorta az életet, a történelmet, a dolgok minden

hívságát a földön s az árnyakat is mind sodorta, lovagolvást a

Tuilériákban s Mária Antóniát a kert végében, hajdani rózsákkal, sápadt

női fantóm! Gondoltam, fogok írni egy drámát Antóniáról Jászai Marinak,

hogy kimutassam ragaszkodásomat. Miért, hogy mindig arra gondoltam,

rendszerint legnagyobb szegénységemben, hogy valami súlyos dolgot írjak.

Ha nem voltam boldog ötéves koromban, nyilván azért volt, mert akkor még

nem gondoltam arra, hogy egyáltalán írjak valamit.

S csak ültem a széken a Tuilériákban, mert itt a világ végéig ülhet, egy

szalmafonatú széken, díjtalanul, a magányos ember. S csak válogattam a

lelkemben, keserveim füzérén, a legfinomabb hangulatokat, mert a magyar

honvágy, mindennél erősebb lévén, legfinomabb hangulataival, már

elfojtotta a szívemben a francia hatások varázsát. _Még csak nem is

olyan régen!_ Csak ezt variáltam abban az egyhangú vonatkozásban, ami a

mult életemnek tűzte a lelkemet, mint egy bús növényt a fénynek. Minden

olyan közel volt, alig történt meg, alig zajlott le, tegnap! Tegnap,

hogy eljöttem hazulról, hogy a Nemzeti Színházban az _Ember

tragédiájá_-t láttam! Vajjon csakugyan _ez_, az ember tragédiája?

kérdeztem aggódással, Madách iránt való mély tiszteletemmel. Az a

legsötétebb perce az emberi léleknek, mikor remekművek irodalmiasságához

méri a maga egyéni keservét. Shakespeareből ki lehet ábrándulni

ilyenkor. Ki tudott ezen a világon, az én tragédiámról? Minden olyan

közel volt, alig történt meg, alig zajlott le, tegnap! Minden olyan

közel volt! Csak az volt olyan régen, hogy utoljára ettem.

Talán semmi annyira nem izgatja s nem kísérti meg az ember lelkét, mint

ami hiábavaló s lehetetlen. Innen a mindenféle újítók s forradalmárok

vállalkozása, a sarki utazók zord nosztalgiája is, hosszú évszázadok óta

a sarki világok felé. Én nem vágytam ilyen messzire, a föld végére,

kísértetéseimben, én csak valami tűzijátékban kigyujtottam magamnak, a

képzeletem lobogásán, a hazatérésem szceneriáit, minden részleteivel,

mint ahogy külön magamnak egy drámai jelenetet írnék. Mert mindig úgy

szerettem volna élni, ahogy ezt magamnak megírnám. Ahogy ültem a széken

a Tuilériákban, úgy magamba szálltam, koncentrálva magamat, hogy

álmaimat szőve, a valóság gyönyörébe estem. Mert a valóság csak akkor

gyönyör, ha azt az álmok szövik. Mindent elhittem magamnak, mindenüvé

követtem magamat azzal a stiláris készséggel s engedelmes hűséggel,

ahogy az ember a vágyait tudja követni, a vágyait a nyomorban, a

gondolatok szárnyán. Amennyire szenvedtem a valóságban, épp annyira

boldog is voltam túlonnan a képzeletem világában, mert a szenvedés csak

addig számít, amíg fel nem váltja egy illúzió. Apránként kidolgoztam,

pedantériával, egy egész tervet, egy egész programmot azzal a könnyed

építkezéssel, ahogy légvárakat épít az ember, ahogy utazna az olyan

ember, aki egyáltalán nem utazhat, ahogy mindent megenged magának az

ember, ha semmit meg nem engedhet magának s ha két napja koplal és csak

hallgat. Kidolgoztam egy egész rendszert, egy egész álmot, egy egész új

világot arra a napra, mikor haza fogok utazni! Korán fogok kijönni a

vasútra, gondoltam, legalább is egy órával indulás előtt s gyalog fogok

kijönni a vasútra, hosszú utcákon át, százféle kerülőkkel, hogy élvezzem

térben és időben, még mielőtt utaznám, az utazás gondolatát. Mindent

apróra kidolgoztam. A szerelvény előtt, a perronon, egy óráig fogok

sétálni s külön megszemlélem a gépet, imádattal, imádattal a gyönyörű

gépet a fehér gőzöktől robbanón, ahogy vár a jelre, hogy nekirohanjon az

éjjelnek s a végtelennek. S ahogy be fogok szállani a kocsiba, végre,

mikor szólni fog a jel, ahogy be fogok szállani, micsoda mozdulattal,

micsoda érzéssel, micsoda gondolattal, micsoda magányosan mint az igazi

boldog ember, – ezt mind kidolgoztam, ezt mind láttam, ezt mind írtam,

ezt mind elképzeltem, s már ültem a fülkémben s már utaztam

Strassburgig, egy fél éjjel, annyi kéjjel, hogy nem bírtam tovább s

megrázkódtam a széken. A képzelet is csak úgy viszi az embert, mint

minden egyéb az életben, hogy tudniillik van egy perc, mikor elakad az

ember. Van egy perc, ami legyőzi az embert éppen akkor, mikor elérne

elébe. Fecskék nem szállnak olyan sebtiben az égen, mint ahogy én

szálltam vissza, én roskadtam vissza magamhoz, az estében. A lelkiekben

is, úgy tűnik, valami kérlelhetetlen egyensúly uralkodik a világban. Aki

megengedi magának a fantáziákat, az össze van törve, minden csontjában,

mikor legurul az ábrándjai hegyláncolatáról. Soha így nem ébredtem, mint

a Tuilériákban e nap! Milyen régen is volt minden! Milyen régen ez a

Scotti bárónő is, aki elúszott az emlékezetemben, mint egy jégszirt

fantómja, a sarki tengeren. S milyen régen, hogy nem ettem! Mert ez

egyformán régen volt, közelségekben s távolokban. Mert ez egyformán

pozitív volt, akármit képzeltem.

Azonfelül, az abszolút bizonyosság súlyával nehezedett agyamra, hogy egy

árva _sou_-m van, egyetlenegy _sou_ van a zsebemben, egy franknak

huszadrésze, vagyis öt centime a vagyonom! Soha a biztos tudatnak ilyen

lesujtó hatását nem éreztem. Az unikumnak, a ritkaságnak, az

egyedülvalóságnak ilyen keserű fenségét sem, soha. _Egy sou!_ Ez annyi a

pénz világában, az ezüstfrankok, tallérok s arany húszfrankosok

birodalmában, mint egy főúri birtok produktivitásában egy csipetnyi

törek, ami ott maradt a földön. Ez annyi, mint egy erdőszélen egy kis

fonnyadt nyírfalevél, ami lehullott. Ez annyi, mint a csillagok

végtelenségében egy utolsó kis szikra a tejúton. A honvágy marcangolt.

Mert az olyan sajátságos, a honvágy, hogy mindenhez van kapcsolata,

valami delejes kapcsolata minden árnyalathoz, minden pénznemekhez, a

milliókhoz éppúgy, mint egy ilyen utolsó kis rézpénzhez, amit

koldusoknak adnak. Mert a honvágy az ember lelkében, az egyetlen igazi

kívánság valami jobbra, szebbre, valami boldogabbra. Már esteledett. A

honvágy marcangolt. Mert a honvágynak az estével is van kapcsolata,

azokkal a távoli fényekkel is, melyek a Champs Elysées-n túl, az Arc de

Triomph fölött hullatták véres tüzeiket mintegy történelmi egekből.

Fényekkel átszűrt felhőknek azokkal a tömör masszáival, melyek a

palotasoroknak egész lángoló fantazmagóriáit ívelik fel az alkonyati

égre, azokkal a fényekből való havakkal s havasokkal, amelyek mint egy

tükörből vetítik a csúcsaik skarlátját s patakjaik zuhatagját omló

aranyban ontják, azokkal a szakadékokkal, szirtekkel és

hegyláncolatokkal, azokkal a magas csapásokban tündöklő fensíkokkal,

azzal az egész borzalmas kivilágítással, fényből való máglyákkal s

teológiákkal, melyekkel az alkony borul Párizs fölé a mennyek

végtelenségében, a honvágynak olyan rettenetes kapcsolata van, hogy

valami torz kínomban, elfúlva, szédültem ki a kertből.

Hova menjek? Mert az is sajátságos a honvágyban, hogy az ember sohasem

tudja, hova menjen. A szív, mint egy delejtű, változatlanul csak azt az

irányt mutatja az embernek, hová nem lehet, hogy menjen. Ahol megy az

ember, az mind olyan, minden valóság ellenére, mintha sehol se menne. A

honvágy ellebegteti az embert, valahogy kitaszítva, valami vak

végtelenbe. Valami dupla világba, amelyből az egyik zárva van. Az estéli

egekkel mögöttem, a fénykertekkel s tűzhányókkal, nem is éreztem az

estét, ami leszállt. Két világ között csak azt éreztem, hogy az egyik

elmúlik, de a másik nem jön. Az este, ha leszáll, csak éppen annyi, hogy

soha nem lesz reggel. Megálltam egy fal tövében, céltalan, a sarkon. A

madárkalitkás öreg ember, néhány lépésnyire tőlem, behordta mind a

kalitkáit s zárt. A vak pintyőke még bele sipongott, félvállról abba a

változatlan sötétbe, ami a kiszúrt szeme világa volt. A kalitkák mind

eltüntek, a bolt mélyén, az egymás tetejében. Az egymás tetejében mind

gubbasztott a sok madár, a sok madár! Az öreg zárt s míg megforgatta a

kulcsot, a fél térdével benyomta az ajtót. A honvágy marcangolt. A

honvágynak nem tudom micsoda kapcsolata van zárt boltajtókkal s

madárkalitkákkal.

Egymásután eszembe jutott, külön-külön, az a három magyar dal, melyekre

Scotti bárónőt annyi kínnal tanítottam. Az is eszembe jutott, hogy

énekmesteri sikereimmel öt centime magaslatáig vittem. Öt centime

magaslatán olyan magasan van az ember, olyan magasan vagy mélyen, hogy

már nem is mehet tovább. Bementem egy péküzletbe a szomszédban, öt

centime-om magaslatán.

Sehol a világon nem árulják a kenyeret olyan báltermi díszletekben,

olyan szimbolikus fönséggel, mint ezekben a párizsi péküzletekben,

tükrös falakkal s márványasztalokkal. Sehol a világon nem is tudnak

ilyen kenyeret sütni, magyar lisztből, aranyrudakban. Sehol a világon

nem is mérik a kenyeret, gyönyörű fiatal hölgyek, ilyen alkimista

pontossággal. Vehettem volna, igaz, egy kis cipót a _sou_-mért. De

inkább abból a _pain de ménage_-ból kértem, ami jóval kiadósabb.

A fiatal hölgy, égi angyal, a tükrök, a márvány, a sok kenyerek között,

a bárd alá nyomott az asztal végében egy egész nagy kenyeret és vágott.

Jókora darab volt, amit vágott s rátette a mérlegre és nézett, – én is

néztem. Mennyivel lehetett több e karéj kenyér, mint a súly, az ilyen

gyakorlott kezekből? Mert csakugyan több volt. Egy fél dekával, annyival

sem, egy hajszállal, egy gondolattal, egy árnyalattal, egy sóhajjal te

jó Isten, mert a kenyér mindig súlyosabb egy sóhajjal! Elegánsan, nem

tudom, valahogy leplezni kívántam ezt a többletet, mint ami nem számít,

amit meglátni sem érdemes s fölényesen, egy pillanat alatt, a magam

generozitását szuggeráltam a hölgynek, egy egész világnézletet! Mégis,

fehér keze már kinyúlt a serpenyő irányában. Már kivette volna azt a jó

darabot, hogy levágjon belőle. De gyorsabban e mozdulatánál, oly

rémülten nézhettem, olyan halálos ijedelemmel a keze fölött, amint

kinyúlt, hogy úgy amint volt, a félúton, a félmozgásával, a levegőben

elakadt e kéz. A harc harc, erősebb voltam, de micsoda áron! Mikor

leadtam a sou-mat s ott láttam magam, szemtől-szembe magammal a

tükörben, alig ismertem magamra. Alig volt hangom, ahogy elköszöntem,

mikor mentem csendesen, a karéj kenyeremmel selyempapírban, mikor

mentem.

– _Bonsoir_, – mondtam.

– _Bonsoir!_ – felelte.

Soha nőnek ilyen hangját nem hallottam.