Ez este Munkácsyhoz ment Reményi Ede, – felejthetetlen este! A
hegedűjével ment. Ez volt Párizsban egyetlen koncertje, ebben a híres
szalónban, Munkácsyné védő szárnyaival. Gondolom, ambicionálta ezt a
szalónt, ezt a koncertet, ezt a _lady patronesse_-t. Hajdan Liszt Ferenc
is játszott itt, Munkácsyné védő szárnyaival, ebben a híres szalónban.
Talán ezért ambicionálta.
Szóval ment a hegedűjével, – felejthetetlen este! Én is mentem. Én is
közreműködtem, – a jó Isten legyen irgalmas nekem! Egy gyönyörű
mondaine-énekesnőt kísértem zongorán. Scotti bárónőt kísértem zongorán.
A hölgy magyar dalokat énekelt. A hölgyet én tanítottam ezekre a magyar
dalokra, a _Hullámzó Balaton_-ra, a _Maros vizé_-re s még számos ilyen
nótákra. Köztük a _Csak egy kis lány van a világon!_ kezdetű exkluzív
melódiára, s ezt külön Munkácsy tiszteletére, mert ez a Munkácsy kedvenc
nótája volt. Függetlenül a nótától, a hölgy nagyon tetszett Munkácsynak.
Innen van, hogy olyan szívesen fogadta a hölgyet ezen a
Reményi-estélyen, noha vegyesen velem, ha szabad magam így kifejezni. De
sőt, igazság szerint, a hölgy jobban érdekelte, a hölgy a dalos ajkával,
mint Reményi a vonójával, ezen a Reményi-estélyen.
A hölggyel, megvallom, sok bajom volt. Pataky Bernát kollégám ajánlott
be hozzá énekmesternek egy nap, egy keserű nap, egy reménytelen nap,
mikor, miképpen annyiszor! egy fillérem se volt. A hölgy, mint általában
a mondaine-énekesnők, inkább testi formáival s kéjes arcával hatott.
Hangja kevés volt. Valami kis üde, sipongó, kitermelt hangja volt, amit
két gömbölyű melle emelni látszott két sor fehér fog és két piros ajk
közé, ahonnan kicsengett vagy kicsordult olyan finoman s olyan
csodálatosan érzéktelenül ez a hang, mintha jégbe volna hűtve. Mint
általában a mondaine-énekesnők, főként azt a sugallatos »_Versez moi
l’ivresse_…« kezdetű csábdalt énekelte a _Sámson és Delilá_-ból,
jótékonyan transzponálva s annál fagyosabban, hogy az egész lelke benne
volt. A magyar dalok s magyar ritmus iránt semmiféle érzéke nem lévén,
mint a szögeket kellett a fejébe vernem, hosszú heteken s órákon át,
ezeket az egyszerű s lágy melódiákat, a hangzatokat és formákat, melyek
elgörbültek a dobhártyáján. Nem is szólva a szövegekről, melyeknek egész
lénye, atavisztikusan, előítéletesen, ellenségesen, mint egy mártír,
ellenszegült. Istenem, mit szenvedtem! mit szenvedtem ettől a nőtől! Mit
szenvedett ez a nő is tőlem! Micsoda munkám volt ez! micsoda
tanítványom! micsoda kínlódásom, hogy olykor már a hajamat téptem, félig
őrülten, szegény fejem, aki a szőke Boudorevszkát is türelemmel győztem!
Olykor ezt a töretlen nyelvét, mely nem hajlott egy magyar szóra, egy
magyar szótagra, egy magyar hangsúlyra s árnyalatra, egy magyar
hangsúlynak még a visszhangjára, még az árnyékára sem, ezt a töretlen
piros nyelvét kitéptem volna a szájából, ahogy nem bírtam vele! Százszor
megismételtem egy szót s százszor nem tudta utánam mondani, elferdült
szájjal, mely ragyogott a gőgtől. Megöltem volna, úgy gyűlöltem a magam
tündéri Balatonáról s Maros vízéről, ami a sötét éjjel volt neki. Az
embernek a maga anyanyelve s az ezernyi kép, amit sodor, olyan világos,
mint a fény. Nem is más ez a nyelv, mint a lélek tündöklő ege. Minden
szó olyan magától értetődő, oly szervesen élő, zengő, isteni, oly vérből
sarjadó, hogy az ember ámul s föl se tudja fogni, hogyan lehet ez másnak
idegen? Nem hogy idegen volt a hölgynek, de valami lehetetlen dolog,
valami fullasztó kín volt, ami nem fért a szájába. A mellett mindez
díjtalanul volt, hogy el ne felejtsem. Egyrészt resteltem jutalmamról
szólni, másrészt a hölgy se beszélt jutalomról. Úgy el voltunk gyötörve,
holtra fáradtan ettől a _Csak egy kis lány_-tól mind a ketten, hogy nem
is gondoltunk anyagiakra.
Nem kívánom felnagyítani báltermi ízzásokig, karthagói ünnepségek
charivarijáig ezt a nagy estét Munkácsynál. Egy magasztos ember,
pofaszakállal, állott a szalón küszöbén és hirdette az érkezőket,
neveiket harsogván, mint egy végítéletben, mint egy tündöklő tengeren,
ahol mindenki úgy jön, hogy besiklik egy aranygályán! Az egész
mozgásnak, a mozgás ritmusának valami néma pompája volt, az a hangtalan
és ájult fönsége volt, az a dermedt, fagyos és izzó felívelése, amit
nagymiséken, királyi esküvőkön s koronázáson lehet érezni, mikor úgy
tűnik, hogy a tömeg magával hozta a székesegyházat. Ki volt itt? Mit
mondjak? Itt volt a párizsi bíborosérsek, mint egy szent gázló, mint egy
ibiszmadár olyan magas és olyan sovány, ősz fejjel, skarlátban. Itt
voltak, aranyba dermedve, napokkal, holdakkal és csillagokkal beszögelve
az összes nagykövetek, köztük a szultán követe, nyájas török, _Son
Excellence l’Ambassadeur de l’Empire Ottomane!_ ahogy a pofaszakállas
hirdette, félreállván, hogy a nagykövetné, a nagykövet karján, beférjen
a küszöbön, napkeleti duzzadtságaival. S itt voltak a feudális
szellemiek s az oligarcha pénzkaszások, a sokféle gazdagok és
gyomorbajosok, álmatag arccal valami bizonytalanban, s itt voltak a nők,
mindegyik mint egy-egy királynő, s itt voltak mind a celebritások,
félistenek és uraságok olyan magas rangban, hogy mellettük Tirard
miniszterelnök, mint egy díjnok, alázatosan, már csak a küszöbön
állhatott.
S itt voltam én, – tessék megbocsátani. Itt voltam én a bárónővel, a
Balatonnal s a Maros vízével, mint a koncert első száma. Volt egy fekete
nadrágom, amit nyolc napon át, széltében összehajtva, gondosan a matrác
alatt őriztem az ágyamban, hogy a súly élesre vasalja. Ehhez a
nadrághoz, amelyen nyolc éjjel aludtam, volt egy árnyalattal sötétebb
frakkom s egy szál gyöngyvirágom a gomblyukában, s így lebegtem be a
nagykövetek tanácsa elé, a bíborosérsek s a többi burgrav, herceg és
hercegnő elé, Scotti bárónővel a karomon, így lebegtem be kissé feszes
fejtartással, mert az inggallérom az államig ért s így ültem le a
zongorához, a fehér nyakkendőm lepkeszárnyaival. De alig intonáltam a
_Hullámzó Balaton_-t azon az Erard-zongorán, melyen még Liszt Ferenc
játszott, hogy rögtön befúltam a habokba, képletesen szólván, – a bárónő
olyan görbén kezdte! Valahogy jöttem utána _recto_, ahogy tudtam s
szinte olvadva az ingemben, így jöttem utána s így érkeztünk el, benső
meghasonlásokkal mind a ketten, egymás iránt érzett forró gyülölettel,
művészetünk végére, miután a _Csak egy kis lány van a világon!_ kezdetű
nótát is előadtuk, korlátolt világszemléletével. Mégis tetszett, kissé
hűvösen tetszett, ahogy általában földi dolgok tetszenek nagyköveteknek
s bíborosérsekeknek, – a hölgy olyan szép volt! olyan szép azzal a két
hólabdával a keblén, mely szűzies ritmusával, kigömbölyödve a
decolletage-ból, valami téli reggel üdeségébe szállítgatta a hangját.
Munkácsy, egészen a háttérben, a falnak dőlve egy csillár alatt, el volt
ragadtatva, amint láttam. Azt is inkább láttam, mint hallottam, hogy ott
csöndesen, amint áll, fütyörészget magában. Nyilván ezt a kedvenc
nótáját fütyörészgette tovább. Nagyon szeretett így fütyörészni s mindig
fütyörészett, ha festett is, mindig. Egészen lágy, finom, melódikus
füttye volt, mint a fuvolának. Úgy tudott fütyülni, visszafelé a
szájába, hogy egészen halkan hangzott, mint a kanári roulade-ja. Mint
egy rigó, úgy tudott fütyülni.
De már morajlott:
– _Remini…_
Reményit senki sem ismerte, soha nem is hallotta. Munkácsyné, heteken
át, valami excentrikus hírét költötte őserdőkkel, wigwamokkal, majmokkal
s főnixmadarakkal, – ezért morajlott: _Remini…_
Bejött egy kis ember, a hegedűjével a hóna alatt s két nagy füllel
jobbról-balról, – _Remini!_ Egy kis törpe, zömök ember,
filiszteus-ábrázattal, hontalan, mint szent Pál s úgy sántítva is,
féllábra, mint Pál, abban az új lakkcipőjében, mely először volt a
lábán. Megállt a fényben, a zongora mellett, a féllábát sarkra
állította, lehúnyta a szemét, a fejét ráhajtotta a hegedűjére,
féloldalt, mint egy párnára. Igy állott egy percig és várt, mintha el
akarna aludni. Kissé soká várt erre a kéjes álomra, erre az ataraxiára,
túlvilágra s nirvánára, mert itt-ott már suttogtak s valami kis kacaj is
hangzott. A bíborosérsek meglepődve nézett, pirosló merevségével, mint
egy hegy a naplementében. S a nagykövetek sorában az osztrák gróf Hoyos,
igen magasról köhögött kettőt, mint akit nem lehet váratni. Csak a
nyájas török volt türelmes s csak ült, olyan boldogan és mohamedánan a
felesége hájtömege mellett, mintha tejben s vajban fürödne. A többi
tömeg, ízzón, csak feszengett és várt. A sok gyémánt nyugtalanul
szikrázott. Munkácsyné idegesen, védőszárnyait rezegtette a legyezője
strucctollaival.
Ilyenformán e földkörüli hegedűs nem kezdte kedvező hangulatban. De sőt
ez a hangulat fokozatosan romlott, mikor elveszve Bach formuláiban,
olyan egyéni érzéssel hangsúlyozta ezeket a szent hangokat, kissé
magyarosan, hogy valami hieroglifáknak tüntek. S mikor végül befejezvén
a _Chaconné_-t, megint kinyitotta a szemét s felhajtotta a fejét a
párnáról, csak arra a sivár világra ébredt, arra a lélektelen és gonosz
világra, melyre minden művész ébred s amely elhárította, mint egy
Ahasvért!
Nem bánta, örült, hogy vége van, a cipő nagyon szorította a lábát. A
büffé sarkában, ahol megvonult, le is húzta a fájósat olyanformán, hogy
a lábfejét benne hagyta a szárában, mert így nem fájt, cuggos cipő
lévén. Igy ült magában, elhagyva, a féllábával ortopédiásan, s pengette
a hegedűjét, ahogy azt szokta, függőleges állásban a térdén, amíg nem
jöttem s hoztam egy fürt szőlőt, amit kért. Aztán egy második fürtöt,
egy harmadikat, egy tizediket, mert megint kért s megint egy fürtöt s ez
mind frankenthali szőlő volt, festeni való gyönyörű szőlő, amit jóízűen
nyelt zsugori létére, koncentráltan, hogy másnál van, ahol pusztít.
– No, megyünk haza? – kérdezte, miután megevett egy üvegházat s megint
belenyomta a lábát a cipőbe.
Nagyon szomorú dolog volt, ahogy mi innen távoztunk ketten, ahogy
Reményi kivonult e Babylonból, negligálva, öreg ember, egy búcsúszó
nélkül, lefitymálva, lefitymálva? még csak észre sem vette senki, amint
ment a hegedűjével, a két nagy fülével, _Remini!_ amint mentünk,
magyarok, mi ketten. Főként a földszinten, a ruhatárban érezhette, hogy
bizony megbukott szegény, mert az ilyet csak a ruhatárban lehet igazán
érezni. Ahogy ezek a merev lakájok, ostobák! az ujjuk végéről
átnyujtották a felöltőjét, már nem is volt számukra a világon.
Elsántikálva az Avenue de Villiers sarkáig, végül egy konflisba szállt,
egy vadgesztenyefa alatt s amint nyujtotta a kezét:
– Hazavinném a konflison, – mondta, – ha nem fájna úgy a lábam! Alig
várom, hogy otthon legyek. No, Isten vele, jó éjt!
De még kiszólott az ablakon:
– A jövő héten utazom Magyarországba. Viszem haza a feleségem, a
gyermekem. Hadd haljanak meg otthon.
Talán nem is ilyen zordan gondolta, mint ahogy ez hangzott. Talán csak
úgy gondolta, hogy megint megy a nagy világba, tengeren túl s ne legyen
több gondja! No de mégis! A gyermekei! a két tizennyolcéves! Nagyon
megbotránkoztam.
– Hát a mester, hol szándékszik meghalni? – kérdeztem kereken, az
ablakba hajolva.
– Én? – hebegte elképedve, hogy rá is kerül a sor. – Én? nem tudom!
valahol! – s az ülésnek dőlt.
S már döcögött az éjben.
És végül elmentem búcsúzni… Ez volt a vége, – búcsúzni! Megvallom,
könnyes szemmel jöttem fel a lépcsőn. Minden búcsúban megszakad az élet.
Mindig fájt búcsúznom, holott annyit gyakoroltam! Valaki csak átkelt a
Szajnán, a kis hajón, az egyik partról a másikra, hogy már fájt a
szívem! Mit mondjak arról, aki elment messze, a hazámba! Arra a
gondolatra, hogy Reményiék hazautaznak Magyarországba, kimondhatatlan
kínokat éreztem. Micsoda boldogság az, hazautazni Magyarországba! – ezt
éreztem. Annál kínosabban éreztem ezt, hogy én nem utazhattam
Magyarországba! Milyen furcsa is az, a mások utazása Magyarországba! Nem
is az, hogy ezek utaznak, de hogy én mindig itt maradtam magamban!
Milyen furcsa is az, – a mások boldogsága! Hogy csak ebben hisz az
ember! Hazautaznak! Micsoda gyönyör ez! Hogy lehet ezt érezni! Milyen
furcsa! Mikor az embernek semmi része benne! Akkor lehet ezt legjobban
érezni.
Könnyes szemmel jöttem fel a lépcsőn. Minél magasabbra jöttem öt emelet
lépcsőn, annál mélyebbre szálltam. Annál mélyebbre szálltam a kínokban,
a honvágyban. Mikor felértem a küszöbre, az ötödik emeleten, úgy tünt,
valami pincébe szálltam.
De csak álltam a küszöbön és vártam. Csengessek? Nem is tudtam, ha
csengessek-e? Ha csengessek-e, mint ahogy ezt máskor szoktam. Ha
csengessek-e a mások boldogságán? Mint ahogy a más fájáról ráznám a
gyümölcsöt, egy idegen kertben. Inkább elmenjek? nem is tudtam. Soha
vándor nem állott így egy idegen kertben. Soha Ádám nem állott így az
almafánál a paradicsomkertben. Soha koldus nem állott így egy küszöbön,
ilyen nyomorúságban!
Van egy fajtája a koldulásnak, amelynél nincs silányabb. Mikor az ember
a más boldogságából koldulna, mit? egy gondolatot! a más gyönyöréből egy
illúziót, egy pillanatot, egy képzetet! a valóságból egy hazugságot.
Mikor az ember, elgyötörten a honvágytól, még egy kuffertől is kéregetne
s hozzádörgölné a szívét, egy öreg kufferhez! amit föladnak
Magyarországba! Mikor az ember a maga honvágyát hozzádörgölné azokhoz,
akik hazautaznak! Mikor az ember utazik azokkal, akik hazautaznak, a
nélkül, hogy utazna! Mikor az ember mindig ott marad magába.
Alighogy beléptem az előszobába, már is ráborultam arra a fekete
málhára, ami állott ottan, már is ráborultam, mint a boldogság
ravatalára! A súlyát, amit éreztem, a szijjakat, amit éreztem, a bőr
szagát, amit éreztem, oh Istenem! ez mind az én utam volt, gyönyörteljes
utam! ezek mind a tulajdon szijjaim voltak, ez mind a magam nyomora
volt. Az egész honvágyam, úgy éreztem, ebbe a nagy málhába van begyűrve
s betemetve, az egész szívem bepakkolva a sok rongy közé, amit ide
benyomtak. Még mindig nyomtak, még mindig csomagoltak, a tetejébe, az
aljára, mindenfelé a málhába, még mindig csomagoltak! Micsoda izgalom
volt, micsoda láz és sietség, mennyi kérdés, kiabálás, mennyi mozgás,
szaladgálás, micsoda friss élet, ami csapkodta az ajtót, ami itthagyta e
falakat, az egész lakást, ezt az egész régi sorsot, ezt a Párizst, –
hazautaznak! Minden mozdulat a célt jelezte s megjelölte a helyet, ahová
mindez torlódott: Pest! Csak álltam és néztem. Olykor útban voltam, meg
is löktek. A falhoz álltam, oh Istenem, Pest! Odáig nem is mertem
gondolni, hogy talán Reményit irígyeljem, az ikreket, az asszonyt, a
cselédet, akik utaznak. Csak az a kis kézi bőrönd lehettem volna, amit
láttam, nyitva még, egy széken a sok toilette-dolgokkal s ezüst
szelencékkel benne. Soha egy kis bőröndnek ennyire lelkét nem éreztem,
ilyen jó dolgát, pályafutását, világjárását! És soha magamat ennyire
nyomorultnak. Hazautaznak! Csak mikor fecskéket láttam elszállani
magasan az égben, volt ilyen érzésem. Soha én így nem fogok szállhatni
az égben!
Mivel sírtam, Reményiné is sírt. Az a régi, száraz sírása volt, könnyek
nélkül, az a borzasztó sírása, amit a Newyork Herald termében láttam. Az
a borzasztó sírása a legnagyobb alkalmakra, az a torz sírása! Aki
sohasem mozdult és csak várt és várt, asztrális tengerek előtt, aki csak
várt, mint egy pingvin a parton, aki vár, most maga is mozdult, utazott,
utazott! végre. Egész testi masszája, a lelki nyomorok súlyával,
esztendők mázsáival, még rettenetesebbnek tünt. Mint egy tört hajó,
olyannak tünt, egy tenger előtt, amelyre rábocsátják. Szinte
szemlátomást sodorta a sors. Utazott! Hogyan? Mért volt ez szinte
őskori, tragikus? Mint a népvándorlásban, a Kaukázus felől, hegycsúcsok
és völgyek felől, úgy tünt föl súlyos árnya valami pokoli mosolygással a
széles arcában, szörnyű mosoly! amivel vándorolt és sírt.
– Magától nem búcsúzom, – mondta fogvacogva, néhány utolsó fogával.
– Én sem a nagyságos asszonytól, – feleltem olyan ájult hangon, hogy
majd belehaltam ebbe a búcsúzásba.
Az öt szobán át, mind az öt szobán át, mind szilajabb tempóban, mind
izzóbban, mind tébolyodottabban, a málhák és bőröndök között, Reményi
jött-ment őrjöngve a hegedűjével és zengett! Soha így nem dühöngött és
zengett, ilyen magaslatokban, ilyen forgatagokban, melyekben már útra
kelt, már rég elszállott, röpült, gurult, mielőtt a családjával a
vasútra hajtatott! Olyan furcsa volt az, hogy tőle nem is kellett
búcsúzni, nem is lehetett. Amint zúgott s zengett a szobákon át, közel
és messze, már rég nem is volt itt! Nagy utazó! mi volt ez neki, ez a
kis rövid út Magyarországba? aki a föld végéről a tulsó végre olyan
könnyűszerrel szállott, mint ahogy egy más ember lép egyet a
boulevardon. Már rég nem volt itt. Hol volt? Sehol. Az öt szobán át, a
málhák között, málhák nélkül, poggyász nélkül, valami kék tavaknál,
Bengáliában, a hegedűjével! Úgy kellett visszahívni, hogy indulni
lehessen.
– _Il est temps papa!_ – ordított Tibor.
Ebben a pillanatban, egy revolverlövés dördült, odakünn a lépcsőn. Mi
történt? Mi volt ez? Micsoda szörnyű dráma? Micsoda búcsú! Hazautaznak!
A falnak lapulva künn, Adrienne állott, fátyolos kalapjával a fején.
Mellette, revolverrel a kezében, fiatal udvarlója düllesztette a szemét
azzal a wertheri melankóliával, amellyel az ilyen merénylők stilizálják
magukat szerelmi drámák hőseivé. Rálőtt a leányra? lehet, nem tudom,
mindenesetre nem találta, s csak állt sápadtan, halálra szántan,
tragédiásan, s nem tudta, ha lőjjön-e mégegyszer, igazi francia, igazi
fiatal, – alig volt húszéves! De Tibor rögtön rávetette magát s adott
neki egy pofont. Egy rendőr is vitte már a hivatalba s ott is kapott egy
pofont. De ki is oktatták ott, igen bölcsen s hazafiasan, abban az
értelemben, hogy nem kívánván bántani a kisasszonyt, csak maga ellen
használta a fegyvert. Erre oktatták ki, hogy így valljon. Igy is
vallott. Mire rögtön el is engedték s már rohant is ki a vasútra, azon
feldúltan s felképelve, ahogy volt, igazi fiatal!
Épp indult a vonat, amint kiért szegény, még látta ezt az
Orient-Express-t, amint gurult hosszú kocsisorával, kivilágítva, még
látta! s utána vetette magát. Rohant, amíg bírta, a perrón végéig, a
legvégéig, a fal tövéig s még rohant volna, de ott az alagút volt s ott
minden eltünt a sötétben, az utolsó vörös lámpa.
– _Je suis bien malheureux!_ – mondta, mikor jött vissza lihegve.
Nem is feleltem, hagytam, mentem. Hazautaztak, – mondtam magamban, mikor
kiértem a boulevard Magentára.