A mellett, hogy Reményiné órákhosszat eltöprengett lelki rejtélyek
előtt, másrészt, leszállván a valóságba, drága lélek, gondja volt a maga
nagyasszonyi méltóságára s amit három éven át elmulasztott, azt most
bőven kipótolta s helyrehozta olyan pazar vacsorákkal minden este,
kivétel nélkül, hogy rue Nouvelle-beli háztartása, permanens
díszlakomákkal, étel-ital ünnepi luxusával, halmozásával, fokozásával,
kifogyhatatlanságával, valami vendéglői üzem méreteit öltötte. Magyar
vérmérséklete a hölgynek, évekig nyomorba fojtva, újra felgyujtotta a
konyhában! hagyományos tüzeit.
Mit mondjak? Keserves bőjtjeimben az esti csillagot vártam. Soha esti
csillag, költőnek, ilyen áldást nem jelentett, még eschenbachi
Wolframnak sem, – _oh du mein holder Abendstern!_ Egész nap nem ettem
egy falatot s úgy indultam sápadtan ez intézményes bankettekre, mindenre
készen, mint egy harcos, mint egy ét-művész, mint egy ember, aki nem a
szónok lesz! A többiek is így jöttek mind, szédülten az éhségtől, mint
az izraeliták a sivatagban, de azzal a szent reménnyel s kéjes
előreképzeléssel, amit a bizonyosság érzete ad a keresztényeknek is. A
francia Vollard, latin szellem! már hatkor leült az asztalhoz, egy
órával vacsora előtt s ott kezdte az élvezetet, hogy nézte, hogyan
terítenek! Ott kezdte, hogy azt a két takaros cselédleányt, aki
terített, felfalta a szemével, de a gyomrára is gondolván, kikérdezgette
őket, igen élénk érdeklődéssel, a menű irányában. A menű szellemében ült
aztán és várt és készült, mint aki egy koncerten kívülről tudja a
programmot. Törzsfőnöki fogsorában úgy benne volt az ábránd és a kéj,
hogy az egész jelenség valósága, az egész ember kecskeszakállasan,
szinte ijesztővé vált. Tibor barátja! Ez volt az az ember, rejtélyes,
hallgatag, _commis voyageur_ külsejű ember, aki később, nem tudom
hogyan, Cézanne-t felfedezte!
Az asztal roskadt. Szünet nélkül, Reményi vándorolt és zengett az öt
szobán át a hegedűjével, a nyitott ablakok mellett. Az alkony emelte e
percet és mindazt, amit érezni lehetett hozzá, ami mind virult, mind
fény volt az ablakokon túl: egy gyönyörű Párizs, nagy, zajos, vidám,
fülledt, elbűvölőn köztársasági, szellemes, finom, művészi, Renan a
_Collége de France_-on, nők a boulevardokon, az Opera zöld teteje a
fényben, platánok, Sadi-Carnot az Elyséeben, végtelen kocsisor, virágok
s a nap a Madeleine oszlopai fölött, ahogy leszáll az égen. Egy ragyogó
nyár.
Az asztal roskadt, Veronese! Virágos szélei között, mint virágos partok
mentén, a tálak mint a bárkák siklottak tova a damasz asztalkendőn, mint
fehér tavon, amelyre a lámpa fénye tűzött. Reményiné ismerte, árnyalati
titkaiban, titokzatos zamatjaiban, keverő-kavaró fogásaiban,
mélységeiben, örvényeiben s magaslataiban, tökélyében és rejtélyeiben,
vérében és ízében és lelkében a francia konyha minden művészetét, a
magyart is, mindent, a _turbot sauçe mousseline_-t csak épp úgy, mint a
szegedi halászlét, a _tournedos Rossini_-t csak épp úgy, mint a
malacpörköltet, a _Soufflé à la Brillat-Savarin_-t épp úgy, mint a
túróscsusza töpörtyűset s ezt mind felváltva tálaltatta, illatoztatta s
lobogtatta, vegyesen és együttesen, egyszerre és átmenetesen és
meglepetésszerűen, minden gusztusnak kedvezően s minden hazafiságnak!
Reményi jött-ment az öt szobán át és zengett. Két szúrós szeme, egy
pillanatra, zordonan villant az asztal fölött, s rosszalóan nézte,
egyrészt mint vegetáriánus, másrészt mint megrögzött fukar, a
bélszíntömböt dúsan felszeletelve egy fulmináns fatányéros mellett
bicskával a tetejében s még rosszalóbban, néhány perccel később, amint
jött vissza, zengőn a hegedűjével, még rosszalóbban egy hegyoldal
paprikáscsirkét egy mans-i poularde mellett piros aranyra sülve s
megszúrva egy ezüstnyárssal, mint egy tőrrel a mellében! És látta az
argenteuili spárgákat, mint egy halom szűz gyertyát, olyan vastagon egy
tálban s a töltött-paprikákat üdezölden és gúlában egymáson. És látta a
tortákat, a grillageokat s üvegszerűeket, mint a kristálypalotákat és
látta a sajtokat, azaz hogy érezte inkább, a roquefortot, a chestert, a
folyós camembertet, hármas illatukkal, amint az orrába dolgozták a maguk
koncertjét s a maguk szonátáját, hogy zeneileg szóljak. S látta a
sokféle gyümölcsöt, a calville almákat és a fontainebleaui szőlőt,
halovány fürtökben, mint egy-egy szűzleány keble a bibliai hasonlatokban
s látta a szamócát nyers fűzfakosárban, ahogy egyenest az erdőből hozták
s az őszibarackokat valami álombeli fákról, hamvas-szürkében, kárminnal
megkenve, mint legfinomabb vérrel, mint tündérek vérével valami
gyilkosságból s mikor mindezt látta, a pommard-t kristályban, a
sorbet-kat s a likőröket glédában, mikor mindezt látta, valósággal
felágaskodott a hegedűjével, a hegedűjére, mint a legmagasabb faágra, a
legszárazabb ágra, lelki kínjának legmagasabb fokára, harmóniájára s
agóniájára, a hangjának legkeserűbb csúcsára és tragédiájára, ahol
szinte felkötötte magát, dühösen, a melódiára!
A vendégek mind ettek. A vendégek mind nagyon sokat ettek. A vendégek
mind éhomra gyűrték a gyomrukba a sokféle kalóriákat s robbanó anyagokat
s inkább csak nyeltek, mint rágtak s ettek és mindent megettek s nem
hagytak ki semmit s a mans-i poulardra töltöttpaprikát ettek s a
tournedos-knak sem kegyelmeztek, valamint a paprikáscsirkének sem s a
Brillat-Savarin-re túrós-töpörtyűset ettek annyi szeretettel, honvággyal
és nemzeti érzéssel, hogy mikor vége volt a vacsorának, ha ugyan vége
volt, majdnem mind rosszul lettek, rabelaisi értelemben! Az előszobában
volt egy ablak, mely az udvarra nyílt. Mind idejöttek ehhez az ablakhoz
a vendégek s búsan az ablakfának dőlve s könnyedén lehajtva a fejüket,
öt emelet magasságából könnyítettek magukon, mint a tűzhányók,
füstölögve, az udvarra zajló gravitációval. A nyári éj csöndjében a
csillagok alatt, rejtélyes hangok és zajok hangzottak, melyeket könnyű
volt megfejteni. A házmester ordított és tiltakozott. Nem használt. Van
egy bizonyos neme az emberi rosszullétnek, a lelki agóniának, mikor nem
használ semmi, mikor a civilizációnak el kell hallgatnia. Más vendégek,
más elborultak, más tragikusak, más agóniások, tengeri utasok s
hajótöröttek jöttek, más magyarok és édes honfitársak, akik nem sokat
bánták a házmestert öt emelet mélységében s egykedvűen a fejére
zuhantották, mint egy sárkányra egy hegyszakadékban, a gyomruk egész
revolúcióját. Igazi rubensi kép volt ez, igazi flamand éjjel búcsú után,
mert a teli hold sem hiányzott belőle mosolyra ferdült ábrázatával, az
ég tulsó sarkában, ahol nézett.
Egy este, ebben az ünnepi hangulatban már csak Vollard ült az asztalnál,
aki bírta, egy francia! s jó magam is, aki itt ültem, az asztal tulsó
végében immár megkönnyebbülten, mint egy római, túl a válságon s aki
elülről kezdheti. A többi vendégek és rómaiak, nagyrészt az ablaknál
tartózkodtak, az előszobában. Csak ültem csendesen a hallgatag
Vollard-dal az asztal sarkában s Reményinével tőszomszédságban, csak így
ültem és cigarettáztam. A cigarettám füstjét, amint szállott, bámulta
Reményiné.
A nők számára, minden a szív. Legyen ez a szív tele bánattal vagy
örömmel s akkor a nőt nem is érdekli más ezen a világon s nem is kell
külön mulattatni. Reményiné nézte a füstöt ahogy szállott s
összegyüjtvén gondolatait a füstszálak irányában, már-már beszélni
készült, ahogy azt szokta, valami sűrűbb lélekzetvétel kíséretében, a
maga szűk körébe fojtva. Csakugyan így volt ez minden este, így készült,
így kezdte minden este, valami kis lelkendezéssel, a szomorúságok kis
dallamait nagy általánosságban, a banális bánatok és csalódások kis
pengetését egy egész emberiség hangján s ebből átvariált, a
legszemélyesebben, a legegyéniebben, a legegyénibb hangokra s privát
dallamokra, a tulajdon keservére s bánatára, szenvedésére és elmulására
a legszürkébb monotoniákban, – ez volt _az ő_ hegedűje, ami zengett!
Alighogy beszélni kezdett, már tudtam, hogy ez jönni fog, ez a kis
részlet, már előre vártam ezt a finom kis passzust s készítettem a
zsebkendőmet.
– A rejtély meg van fejtve, – mondta. – Tudja mért maradt el Reményi
évekig? mért hagyott bennünket a nyomorban? Egy barátnője volt
Amerikában! Egy barátnője! Akiért bennünket elfelejtett, a gyermekeit,
engem, mindent! Egy barátnője!
S előkotort a szoknyája redőiből egy levelet.
– Hercegnőnek szólítja! szerelmes hercegnőjének! _az ő Azrá-jába
szerelmes hercegnőjének!_ Mert ez ő, az Azra! ez Reményi! Hatvanéves
korában Azra! Ezzel a kopasz fejjel, ezzel az orral, ezzel a két füllel,
– Azra!
Ezzel a hegedűvel! gondoltam, de nem mondtam s csak átvettem a levelet s
olvastam:
«_Még küldöm a muskegoni lapokat. Most olyan egész kis helyekre megyek,
ahol már nem lesznek ujságok!_»
Óh Istenem! gondoltam, egész kis helyek! Amerikában! ahol nincsenek
ujságok! Vajjon hol lehetett ez? micsoda világ végén? micsoda
naplementékben, micsoda vadonban, orkideák őserdejében, ahol nincsenek
ujságok!
– No lám, – mondtam, – csakugyan, a rejtély meg van fejtve! Hogyan is
találtuk volna meg, ilyen messze! ilyen messze!
S eszembe jutott a téli reggel! a Newyork Herald terme! Szegény öreg
asszony, aki ült ottan a téli reggelben, ezer ujsággal körülötte! és
remélt és várt!
S csak néztem a levelet s csak néztem a levél szélén, azt a sokszáz
millió csókot, amit végezetül küldött a hercegnőnek!
– Ehhez is idő kellett, ennyi csókhoz! – mondtam. – Hogy ezt mind
leadja, ennyi csókot, egy hatvanéves ember.
– Azra! – felelte és fújt, – Azra!
– _Welche sterben wenn sie lieben!_ – idéztem a költőt.
– Ezért kellett nekünk szenvednünk, – mondta Reményiné. – Három évig! –
tette hozzá, egészen halkan, – három évig. Ezért kellett nekem félig
megvakulnom, – mondta és hallgatott.
De akkor látta a sápadt vendégeket, hogy egymás után megint
beszállingóznak.
A szobalányhoz fordult.
– _Apportez la bombe pralinée!_ – mondta.