Nem lévén ez időtájt semmi filozófiám, minden reggel azzal a szent
áhítattal ébredtem, ami fiatal szívemet, _a priori_, a nagy emberek felé
fordította s boldogan számítgattam, hogy még mennyien vannak ilyen nagy
franciák, ilyen nagy emberek, akiket meg kell, hogy látogassak! Volt
olyan reggel, amikor már felkészülve, indulófélben, percekig haboztam,
kihez menjek, melyiknél tisztelegjek, olyan nagy választékom volt ilyen
illusztris emberekben, s kénytelen voltam, a sok közül, kisorsolni egyet
apró cédulák segélyével, amelyekre felírtam a nevüket s amelyekből,
csukott szemmel, kihúztam egyet, mint a lotérián az árva gyermek… Nem
tudom, hol hallottam, hogy hasonló lutrizásból lesznek a történelmi
események. Csakugyan ámul az ember, ha olvassa a történelmet s
elgondolja az időket, hogy micsoda kezek húzgálják ki olykor a sokféle
lehetőségekből, a legsúlyosabb dolgokat és számokat, egész nagy
népeknek.
Az én lotériám, szerencsére, nem volt ilyen tragikus fontosságú az
emberiségre s csak a magam szűk körére szorított. Csak a tulajdon
sorsomat s ostobaságaimat húzgáltam ki a cédulákból, azt a bús életemet
két fáradt lábamon, hogy már korán délelőtt szaladgáljak Párizsban, a
fejemen olyan dús hajzattal, hogy alig tudtam rányomni a cilinderemet, s
két olyan lakkcipőben, mely már régen tönkrement.
A cédulán, mely döntött e napra, a _Türr István_ neve volt. Nem mondom,
hogy fiatalos rajongásommal, izgalmaimmal s nyereségvágyammal, nem
valami nagyobbat s még illusztrisabbat kívántam volna, valami még
gyönyörűbb nyereménytárgyat! A lutri nyelvén szólva, ez csak _ambó_ volt
a sok többi kombinációhoz arányítva, s nem _ternó!_ De a sors, a sors, a
lutri, lutri s beértem a tábornokkal. Tábornokokhoz fantázia kell s
ahogy ez csak tellett tőlem, fölkészültem ez irányban. Gondoltam,
beszélni fogunk nagy harcokról s csatákról. Nagy harcokról s csatákról
művészi értelemben, Alphonse de Neuville-i értelemben, mert egyébként,
megvallom, nem igen voltam barátja, stratégiai értelemben, a nagy
harcoknak s csatáknak. Ezekből, úgy éreztem, nyilvánvalóan elfogultan s
irodalmiasan, hogy semmi jó nem származik. Arra is gondoltam, hogy
megmutatom a tábornoknak a könyvemet. Nem vártam e ponton sem valami
rendkívüli eredményeket s csak éppen az lehetett célom, hogy polgári
jelentőségemet jelezzem a hős katonának, – _ambó!_ A Mikszáth levelét
már el se hoztam magammal, olyan bizakodó voltam. S útnak indultam elég
lelkesen, igaz, dús hajzatomon a cilinderemmel, de azzal az árnyalatnyi
elborulással s egy csöppet csalódottan, ahogy az élet a legédesebb érzés
aljára valami keserűt csepegtet.
A Boulevard Haussman-on, a korinthusi vállalkozás irodáiban, találtam a
tábornokot.
Le kellene festenem, mielőtt elbeszélném, de ehhez, sajnos, nincs terem.
Mindenki tudja, milyen gyönyörű ember volt, milyen magas szál, ritka
ember. Meg lehet figyelni a történelemben, hogy a kiváló személyiségek
testformája, csekély kivétellel, két szélsőség között váltakozott. Az
idők évezredes éjjelében, még kizárólag titánok játszák a nagy
tragédiákat. Görögországban a kinevezett félistenek mind magasnövésű
úrak. Az antik Róma is, úgy tűnik, az ember testi formájához köti
politikai drámaiságát. De már a középkor óta s főként a modernebb
időkben, a hősök átlag vagy nagyon magas, vagy nagyon kicsi termetűek.
Ilyen kicsik sűrűbben is vannak. A másik fajta, a nagyon magas, vállas,
izmos ember a történelemben, az óriás a történelemben, látszólag
kihalófélben van, mint ahogy bizonyos igen nemes s nagyméretű állatfajok
múlnak el a természetben.
Türr István, rendkívüli formákra szabva, egyenesen ki volt jelölve
dekoratív szépségek számára. Vitézségein s erényein túl, születéses
főhadsegéd volt, ezt bátran lehet mondani. Mert a királyok a mult
évtizedekben, mérlegelvén az érdemeket, az emberi test alkatát is
figyelembe vették s különösképpen főhadsegédeiket úgy választották a
leggyönyörűbb termetű férfiak közül, mint harci méneiket a középkori
királyok, a legszebb csődörök hierarkiájából. A demokrácia, sajnos,
kiölte a harci méneket s a királyok megszüntével azok a gyönyörű
embertípusok is megszüntek, akikből főhadsegédek lettek. Talán gróf Paar
volt, biológiailag szólván, az utolsó igazi főhadsegéd a világon,
szeretett Ferenc Józsefünk mellett.
Mikor beléptem a korinthusi vállalat irodáiba, már rég lezajlott a
szabadságharc, már rég meghalt Viktor Emánuel király, már rég elhangzott
harci dobja a marsalai vitézeknek. Türr István egy nagy asztal előtt
ült, ezer tervrajz, részletrajz, számadat s papírtekercs előtt. Egy kis
selyemsapkával a fején ült rengeteg hártyapapír előtt, de mégis, nem
tudom, micsoda derűs poézisben s álombeli napfényben az én számomra,
amit egy görögországi tengerszoros vetített erről az asztalról s ezekből
a hártyákból, rajzokból s geométriákból, ifjonti képzeletem elé. A kék
tenger hulláma, szellője s végtelenje, a partmenti cédrusfák az
alkonyban a teli holddal a lombjuk közt, a sok hajó kémény-népsége,
árboc-gótikája, vitorla-drapériája, bolygó-kalandossága, nagy útja az
éjszakába s az öböl mélyén az első lámpás, ami kigyúl az estében,
pirosló fényével a vízen, ott egészen messze a vízen, – ez mind, ez mind
körüllebegte, amint ült az asztalnál, a kis selyemsapkával a fején. Már
nem volt fiatal ember, de pazar természete, férfiasan, valami dús
szőrzetben ütött ki rajta s nagyszerű bajusza fölött, az orrán is volt
egy kis szőrcsokor. A szemüvege alól nézett rám kémlelőn, ahogy
számokhoz szokott ember vizsgálja a jövevényt s két szürkéskék szeme
rámtűzött azzal az acélos fényléssel, amit megtartott a múltakból, mint
egy régi kard a régi fényt. De nem mult egy perc, hogy bevezető
szavaimra s imhol szemüveg nélkül az orrán, egész számfejtő tekintete
valami ábrándos szelídségbe olvadt s tábornoki keménységét csak a testi
formákra redukálta. Amint felállott s nyújtotta a kezét s amint megint
leült az asztalhoz a kis selyemsapkával a fején: egész katonai sugárzása
oly lágy és finom emberiességbe omlott s oly érdekessé vált, hogy már
örültem is, hogy ő jött ki a lutrin!
Felbátorodva, elsimítva a hajamat, _à la_ Alfréd Musset, lázas
homlokomról, megmutattam a könyvemet, lappangó öndícséretekkel.
– Oh Istenem, – mondtam, – az egy életem: írni. Azontúl? írni, éjjel,
nappal írni! Igy lett ez a könyv, – mondtam.
– Szép könyv, – mondta Türr, amint átvette és nézte. – Bizonyosan jó
dolgok vannak benne.
– Jó dolgok, Istenem! – sóhajtottam, – keserű emberi dolgok vannak
benne, – mondtam, egy bús ránccal a homlokomon.
S mint rendszerint az olyan ember, aki rettenetesen meg van győződve
arról, amit mond, nagyon ostobának tünhettem. De Türr csak nézte a
könyvet.
– Keserű emberi dolgok, – mondta tájékozatlanul, de jóval kevesebb
meggyőződéssel.
– Itt hagynám a tábornok úrnak, hogy kegyesen elolvassa, – feleltem, –
de csak ez az egy példányom van.
– Lehet rá előfizetni? – kérdezte Türr, anélkül, hogy felpillantott
volna.
– Előfizetni? – ámultam e váratlan konjunktúrára, – oh hogyne, kérem!
lehet! – dadogtam.
S elképedve a gyönyörtől figyeltem egy mozdulatát, amellyel az asztal
sarkában, néhány aranypénz közül, felém tolt egy napoleont! Istenem!
gondoltam, milyen jó cédulát húztam! _ternó! quaternó!_ nem is tudom,
_tombola!_ de rögtön el is szégyeltem magam.
– Nem kerül ennyibe, – hebegtem, – nem is fogadom el, kérem, – mondtam,
– a világért sem, tábornokom, _mon général_, – mondtam összevissza,
magyarúl és franciásan, de főként kétségbeesetten abban a borzasztó
lemondásban, amelyre elszántam magam. Nem hiszem, hogy a marsalai ezer
között lett volna egy ilyen hős, amilyen én voltam e percben. De mindig
úgy mondtam le életemben, ahogy ez egyedül lehetséges: mikor már csak
nyújtani kellett volna a kezemet, – míg a vágyam tartott, a reményem!
soha nem engedtem semmit. Türr rámemelte két szürke szemét s nézett.
Mint szakértő mindenfajta vitézségben, könnyűszerrel olvasott a
lelkemben.
– Azért írja a könyvet, hogy el is adja! – mondta egyszerűen s bátorítón
a napoleonra.
– Ez igaz, – feleltem, – _mon général_, valóban azért írom, de nem én
adom el, ez nem lehet, – s felálltam, mint egy herceg.
Vannak percek az életben, olykor igen nagy, feszült percek, végtelen
percek, melyeket úgy vág el a sors, mintha jelezné, mennyire nem fontos
neki semmi, ami történhet az emberrel! Valaki kopogtatott az ajtón. Ez
elég volt ahhoz, hogy megmaradjak hősnek, konok büszkeséggel s Türr
elfelejtse az előfizetést.
Bejött egy ember, egy nagyon szikár, nagyon egyenes, nagyon öreg úri
ember, mint egy ősz ciprusfa, olyan egyenes finom öreg úri ember, olyan
szakállal, ami a legnagyobb jólétről tanuskodott. Soha ezt a szakállt
nem érte olló semmiféle irányban, a mellett nem volt dús növésű és gyér
szálaival egészen csipkeszerűnek tűnt. Olyan szakáll volt ez, amelyben a
szél megérzi költészetét. Olyan szakáll volt ez, amilyet csak szenteknél
látni. Olyan szakáll volt ez, amilyet jótékonysági vásárokon, egy-egy
ezerfrankos túlfizetés ellenében, meg szabad símogatni fiatal
mágnásasszonyoknak. Olyan szakáll volt ez, amilyen nincs több a világon.
De az egész ember, micsoda ember! ugyszólván, láthatatlan ember, – főleg
azt lehetett érezni, micsoda láthatatlan profán szemek számára a
világban, ahová soha be nem téved, micsoda szakállas láthatatlan zárt
termei mélyén, egy gránitkőkandalló előtt, ahol bámulja a tüzet az idők
végtelenjén, mint egy saskeselyű a vérző horizontot, téli este, egyedül
egy hegyen. A jó Istent képzeltem ilyennek gyermekkoromban, a jó Istent
a mennyekben, karácsonykor, egy égi szalamander mellett, amilyen ez az
öreg ember volt, a bárányfelhő szakállával. Holott csak Arsène Houssaye
volt, amint megismertem egynémely arcképe után. Ez a tündéri öreg ember,
kis malackönyveket írt.
Illőnek éreztem elköszönni, aminthogy nem is tartóztattak. Még haboztam
egy percig, könnyedén elborulva, mert szerettem volna, megvallom, nagyon
szerettem volna megmutatni Houssaye-nek a könyvemet! De átnyújtani az
óceán partjáról a túlsó partra ezt a könyvet, valóban könnyebbnek tűnt,
mint odajutni vele ehhez az aggastyánliliomhoz. Leszédülve a lépcsőn,
még láttam a kapu előtt a fogatát és mentem. Oh Istenem, gondoltam, – és
nem gondoltam semmit. Oh Istenem, gondoltam, ha lehetne a húszfrankosért
visszamenni! Az életben mindent lehet, gondoltam, csak nem lehet
visszamenni!
De Türr adott egy névjegyet Madame Adamhoz, egy névjegyet egy sor
írással. Ezt most elővettem s néztem ezt a névjegyet. Az volt
rányomtatva: _Lt Général Turr_, s ezt néztem, _Turr!_ milyen furcsa!
Átgondolván élményemet, Korinthust és a cédruslombokat, a napoleont s az
előfizetést, csak álltam ott a sarkon s csak néztem: _Turr!_ Mikor
kihúztam a lutrin, az én cédulámon, mégis csak nyertem, szegény fejem,
egy _u_ betűn két pontot!