Már korán reggel készültem Jules Lemaitre-hez a könyvemmel.
A háziszolgának hanyagul odavetettem, amint behozta a reggelimet a
szobámba:
– Jules Lemaitre-hez megyek! – mondtam mint egy komornyiknak.
– _Ah!_ – szólott, – _vous faites bien! Il est de l’Académie Française!_
S letette a _chocolat-complet_-t az asztalra.
Odalenn a kis ajtóban, napsütésben, Madame Geneviève állott, két sor
műfogával kanibálisztikusan.
Megemeltem a cilinderemet, ahogy elvonultam előtte.
– Jules Lemaitre-hez megyek! – mondtam.
– _Vous faites bien!_ – felelte. – _C’est un homme charmant!_
Hát csak látta is valaha életében, aranyos! hogy így eltalálta, – _homme
charmant!_ No de ki látta igazában, ki ismerte ezt a jó Lemaitre-t abban
az arisztokratikus rue des Ecuries d’Artoisban, ahol száz Chevrét plakát
között a falakon, egy földszinti műteremben lakott s egy magas polc
előtt írt színes ablaküvegei tövében, egy magas polc előtt, a két lábán
állva úgy írt és soha le nem ült, nyilvánvalóan higiéniai okokból, –
_homme charmant!_ Ez nem is az első vizitem volt nála, e napfényes
délelőtt. Nem is én fedeztem fel ezt a Jules Lemaitre-t, meg kell
vallanom. Még Pesten, boldogságos életemben a _Pesti Napló_ falai
között, úgy telezúgták vele a fejemet verzátusabb kollégáim, hogy
elsőbben őt kerestem fel regényes viziteim során s úgy jöttem ide olyan
bódultan, olyan mámorosan, olyan szédülten ebbe a földszinti műterembe s
a polc irányában, ahol írt, olyan kábultan mondom s annyi
illúziófélékkel, hogy csak csalódnom lehetett.
Nincs is annál csalárdabb valami a világon, mint meglátni egy embert
azok után az írásai után, amiket hetenként lenyomat egy ujságba. Nincs
annál naivabb dolog sem, mint megítélni valakit nagy távolságokon át,
egy szerkesztőségi szobából, ahol az ember mindent máskép képzel, mint
ahogy az van a világon. Mindenki viseli, egyszerűen szólva, a maga igazi
sorsát, életét és kínját és mindenkinek megvan a maga polca is
mindenféle értelemben, ahol állva kell, hogy írjon a belei szeszélyéért.
_Type à constipation_, mondja Balzac. Ez nem túlságosan magasrendű, az
ilyen meghatározás, de jobban megrajzol egy embert, mint egy egész
tanulmány. No de az a sok beszéd Pesten, hajdan, az a sok bámész
dícséret s magyarázat, talán a végzetem szálait szőtte. Ha ugyan tudná
az ember, hogyan lesz a végzete! De ezek nélkül a lidércfényű s
nagyrészt tájékozatlan conference-ok nélkül, amiket olyan ifjan, olyan
tátott szájjal hallgattam annyi éjjel sápadt lámpafénynél, talán soha
nem is kívánkoztam volna a Lemaitre bűvkörébe.
Óh istenem, hogyan is mondjam? – _homme charmant!_ Ez időtájt, kipróbált
barátságunkban, az volt a helyzet köztünk, hogy kölcsönös
udvariaskodással, olykor túlzott sőt ironikus udvariaskodással,
úgyszólván a holdban éltünk ketten. Mit akarhatott tőlem, illusztris
író! _normalien!_ tanár! _homme charmant!_ tőlem, aki húszéves voltam! S
magam is mit akarhattam tőle, azonfelül, hogy a húsz évemnek csakugyan
ájultja voltam! Úgy gondolom, ha egyáltalán nem kockázatos dolog
gondolni valamit, úgy gondolom, hogy soha semmit nem vett komolyan a
dolgok erkölcsi értelmében s következéskép engem sem, hogy őszintén
bevalljam. Másrészt én mindent komolyam vettem, azt az elbűvölő
sugárzását s harmóniáit is komolyan, melyekkel «_mon cher confrère_»-nek
szólított engemet… De amint vonzódtam hozzá, amint próbáltam szeretni,
mert mindig az volt bennem, hogy elsőbben is szeretni próbáltam
mindenkit, szóval amint próbáltam, szerencsétlen, szinte magamba
omlottam össze, olyan varázslatosan udvarias, az egész ember olyan
légiesen lehetetlen volt! Soha, sehol, nem volt egy pont, még tulajdon
érdekeiben s hiúságaiban sem, ahol meg lehetett fogni s ha olykor
sejtettem is, egy-egy hangban, egy-egy szóban olykor, ha sejtettem is,
hogy van szíve, ez valahogy úgy tűnt igen messze ez a szív, mint egy
madár, aki a kalitkájából kirepült egy háztetőre.
Olyan furcsa, derűs, halványan piros arcú, alacsony termetű ember volt,
cvikkerrel az orrán igen hosszú zsinórral s mindig valami kopottas sárga
kabátot viselt, ha ugyan nem frakkban volt, nagy estéken, a színházban,
valami tanáriasan rossz frakkban, két felgombolt manzsetta
vászoncsövével, amelyből csak az ujjai látszottak s egy kis fehér
nyakkendővel, ami kész csokorba kötve s a szárában egy rézgombhoz
kapcsolva, féloldalt fordult az inggallérján. Olyan furcsa kis szakálla
is volt, olyan kis gyér szakálla, olyan kis hervadt, olyan kis szőke s
olyan jellegzetesen az állán, mint amilyet egy színész ragasztott volna,
hogy Lemaitre-t játssza. Egyáltalán az a furcsa érzésem volt, mintha nem
is ő lett volna sem a frakkban, a nagy manzsettákkal, sem a kis kabátban
sárgán. Mintha más valaki volna Jules Lemaitre s ő meg ezt csak adná! De
mégis, mindig, mint enyhe napfény, valami derű szűrte át, valami zord
derű olykor, nem tudom, amilyet viharok előtt lehet látni egy kertben,
viharok előtt, melyek elmaradnak, olyan furcsa zord derű. S az is
látszott a két szemében, hogy valami nagyon finom tekintete van, a
legrondább dolgokra. S az is látszott rajta, hogy mindent úgy fogad azon
kedvesen s annyi rokonszenvvel, amennyire nem is igen törődik semmivel.
_Homme charmant!_ Az igazság az, hogy szívem szerint, mindig melléje
álltam az élete nagy perceiben, holott magamnak annyi bajom volt az
életem nagy perceivel! Mintha csakugyan rámszorult volna, mindig melléje
szegődtem, gyermekes készséggel, ösztönös buzgalommal s mikor a
_Français_ egyszerűen refüzálta, refüzálta! _Le Pardon_ című darabját,
ez ellen hevesen kikeltem, tiltakoztam, az egész színházat lehordtam, –
a _Magyar Hirlap_-ban! A vicces az, hogy nagyon megköszönte.
– _Vous êtez un vrai ami!_ – mondta.
– _Le suis-je?_ – kérdeztem s nagyon boldog voltam. Majdnem sírtam,
olyan boldog voltam. Nem hagyom el soha, gondoltam, s még jobban
pártoltam, mint egy magányos finom hölgyet, úgy pártoltam. Akkor
elkészült _Les Rois_ című regényével.
– Adja ide! – mondtam.
– Itt van! – mondta, nagyon derűsen.
Egy fillért nem kért, semmit, csak nagyon örült s nagyon derűs volt. Két
hét multán, már megindult a regénye, a _Magyar Hirlap_-ban, – _gratis!_
Alig vártam, hogy meglássa, hogy megint legyen egy jó perce! Rögtön írt
is, mikor találhatom s már szaladtam is a sok újságokkal.
Még jobban örült, még derűsebb lett, hirtelen le is ült, úgy örült, de
rögtön fel is állt s úgy nézte a sok folytatást a sok ujságokban.
– _C’est du hongrois?_ – kérdezte, – _du_ _vrai hongrois?_ – és csak
nézte a betűket s nem akarta hinni.
– _C’est du vrai hongrois!_ – mondtam.
– Most színdarabot írok ebből a regényből, – mondta és nézett.
– Odaadjuk Budapesten, a Nemzeti Színháznak! – mondtam.
Még derűsebb lett.
Csupa főherceg szereplője volt a színdarabjának, sőt jó öreg királyunk
is játszott benne valami bús szerepet valahogy travesztálva, aminthogy
az egész dráma, haloványan, franciásan, a mayerlingi történet volt.
De Sarah Bernhardt, aki a női főszerepet játszotta, nem engedte, hogy
odaadjuk a Nemzeti Színháznak! Lemaitre rögtön közölte ezt velem,
finoman, kímélettel. Igért egy jegyet az utolsó próbára,
vigasztalásképpen.
Sajnos, a darab nem sikerült, nem rajtam mult, – én összes magyar
lapjaimat, napilapjaimat, hetilapjaimat, egész konszernemet teleírtam
vele s az egekig magasztaltam. Maga Lemaitre is mellém állott s egy
egész nagy tárcát írt a darabjáról a _Journal des Débats_-ba, ahogy ezt
szokta, de ez se sokat használt. Gyorsan írt egy másik darabot, csak ez
használt. Különben is, ha nem csalódom, nagyon szeretett darabokat írni.
Azt hiszem, mikor elutazott Beaugency-be, a falujába, csak azért volt,
hogy darabokat írjon.
Ez a _L’Age difficile_ volt ez a másik darab, a Gymnase-színházban,
Suzanne Després-vel s Antoine-nal a főszerepekben s velem a legfőbben.
Mert itt még jobban belefeküdtem, soha még így bele nem feküdtem. Irtam
tíz gyönyörű cikket, ahogy ez csak tellett tőlem, olyan gyönyörű tíz
cikket, ezt mind lefordítottam franciára hány éjszakán át! szegény
gyermek, s elküldtem Lemaitre-nek. «Ez mind semmi, – írtam neki, – de az
arcképét is kiadom az – _Ország-Világ_-ban! Ennek örült csak aztán
igazán, drága kedves ember, _homme charmant!_ Rögtön jelzett vagy egy
féltucat fotografust, akiknél az arcképét megkaphatom s még a pontos
címüket is megírta, a házszámot is, hogy valahogy el ne tévedhessek!
Óh istenem, így mentem, így mentem a könyvemmel, e jó barátom háza
irányában. A nap sütött, tavasz volt, igazi párizsi tavasz, már-már
lombos fákkal az Avenue Friedland-on, ahol befordultam végre az Ecuries
D’Artois-ba! Már láttam a nagy ablakot a földszinten, az utca sorján, a
nagy ablakot napsütésben a sok színes virággal, ami föstve volt rája.
Már csengettem is, már jött is a kövér szakácsné, akit ismertem, már
csattogott belülről két olyan papucsban, melynek sarka volt.
– Jaj! – mondta, amint meglátott az ajtóban, – nincs itt az úr! falura
ment, Beaugency-ba, nagyon fogja sajnálni!
– Irhatnék egy sort? – kérdeztem csalódottan, a könyvemmel a hónom
alatt.
– Óh hogyne! Tessék! Akár kettőt!
S már indult előttem s csattogott a papucsban s csak úgy rengett és
rezgett királynői kövérsége, s olyan csípője volt, hogy rá lehetett
ülni. Csak Lemaitre-nek lehet ilyen nagypréposti szakácsnéja, gondoltam,
amint jöttem mögötte. S adott tintát, tollat, papírt, a magáéból a
konyhában.
– Milyen jó szag van! – mondtam, miközben írtam egy kredencen.
– Épp sütök egy szeletet, – felelte. – Ha itt akarna maradni, ha volna
kedve, így kettesben, velem ebédelni! Nézze csak, elég kettőnknek! –
mondta s felém fordította a serpenyőt, az egész szeletet, sistergőn s
illatokban, ahogy csak egy kövér szakácsné tudja meghívni ebédre az
embert.
S már megterített egy kis asztalon s tologatott két széket.
– Mondja csak kérem, – kérdeztem mikor már a feketét ittuk, – mondja
csak kérem, olvasta azt a szép cikket, amit Anatole France írt a
_Temps_-ben Jules Lemaitre úrról?
A kövér szakácsné úgy ült szemközt velem egy konyhaszéken, hogy
legdúsabb testrészei jobbról s balról messze túl voltak a széken. Az
arca ragyogott a maga kis csészéje fölött. A két ajka közt, játszadozva,
egy fogpiszkálót tartott.
– Bizony nem olvastam, – felelte. – Nem is nagyon érek rá olvasni.
– Én nem tudom, miért képzeltem azt, – mondtam, – hogy maga mindent
elolvas, amit a gazdájáról írnak a lapokban s általában a világon. Még
azt is, amit én írok róla, – tettem hozzá önmérséklettel. – Egy ilyen
intelligens nő, mint maga! Egy ilyen aranyos szakácsné!
– Pőh! – mondta, – különösen France az… _c’est spécialement France_, –
így mondta, – aki nem érdekel engem. _C’est un vieux maquerau!_ – mondta
s kifujta a fogpiszkálót a szájából.
Nagyon ámultam, megvallom. Arról a magaslatról, ahová legájultabb
csodálatom úgyszólván a mennyekig követte Anatole-t, úgy el voltam
söpörve időben és térben, mint egy sirály pelyhe az óceán fölött. Ez
időtájt, a húsz évemmel az életben, még az illúziók illúzióin csüngtem s
még nem ismertem azt a játszi könnyedséget, azt a vakmerőségig menő
természetességet, amellyel Párizsban, az ilyen szabad szellem, mint ez a
szakácsné is, ilyen frappánsan megjelöli a dolgokat s embereket. Együgyü
csodálatom egyenesen kifordult négy sarkából s magam is majdnem
lefordultam a székről. Naiv hitemben összetörve s lefokozva a
legsúlyosabb inferioritásig: mint egy sibyllát néztem a szakácsnét,
_Teste David cum Sibylla_. Nyilvánvalóan nincs semmi pedantéria e nőben,
gondoltam, a mellett, hogy ilyen kitünően érti művészetét, mert annál a
vajban sült szeletnél, amit megosztott velem, még nem igen ettem
ízletesebbet, – igaz, hogy elég ritkán ettem. Szakavatottsága és
tájékozottsága azzal a furcsa súllyal nehezedett szívemre, ami
különöskép a kövér nők varázsa, mikor véleményt nyilvánítanak, s
látszólag lenyomják egész testi formájukkal azt a szerencsétlent, akiről
valami rosszat mondanak. Azonfelül a gazdája presztízse is, valósággal
sugárzott róla annak a meleg jólétnek, derűnek s jóindulatnak a
hozzáadásával, amellyel az ilyen háztartási menyétasszonyok, otthonosan
a konyhában s hálószobákban, rendszerint a gazdáik szellemét s erkölcsét
reflektálják. Derengő megértésem apránként bontogatta szálait s a
szakácsné életében, keserű kijelentése kapcsán, valami regényességet
éreztem, ami érzékeny szívét, csalódott szívét, úgy erkölcsiekben, mint
valószínűleg anyagiakban is csalódott szívét, a France szívéhez kötötte.
De e ponton, a dolog homályosságánál és szövevényességénél fogva, nem
kutattam tovább. Ösztönszerű szemérmetességem, de mély tiszteletem is
egyrészt France, másrészt a Lemaitre szakácsnéja iránt, nem engedték,
hogy itt messzebb szárnyaljak a képzeletek világában. Az is lehet,
gondoltam, hogy társadalomtudományi szakkifejezése csak egyszerűen arra
a közismert, de áldozatkész barátságra célzott, amelyet a költő Madame
Caillavet részéről élvezett, – ezt gondoltam s lezártam szívemben az
ügyet. De folytattam azon az esztétikailag fontosabb ponton, hogy
tudniillik a szakácsné kritikai fegyelmezettsége, éleslátása s
spontaneitása valószínűleg annak az erkölcsi filozófiának a rendszerébe
kapcsolódik, ami a Lemaitre rendszere is volt, hogy ugyanis boldognak
kívánva látni minden embert, senkitől nem vesz rossz néven semmit s
mivel semmiben sem hisz ezen a világon, nem is kénytelen semmit
letagadni, a mellett, hogy mindent lehetségesnek tart. Aranyos
szakácsné! S csak néztem, mint egy javasasszonyt, mint egy
menyétasszonyt, mint egy démont, mint egy angyalt, mint egy Sába
királynéját!
– Pedig! pedig! – mondtam, – édes szakácsné, lássa, – és sodortam egy
cigarettát, hogy időt nyerjek a szellemi fordulatokra.
– Látom, fiacskám, – mondta fölényesen s szürcsölte a kávét.
– A helyzet az, – folytattam, ahogy rágyújtottam, – a helyzet az, hogy
jó magam is ismerem Lemaitre-t, hiszen bőven írtam róla. De azzal, amit
France ír róla, még jobban meg van világítva előttem. Én nem vitatom,
amit maga mond, édes szakácsné, de ami igaz, az igaz: France nagyszerűen
tud gondolkodni. Minden gondolatával valósággal felolvasztja a dolgokat,
csak azt lehet rá mondani. Ha minden ember úgy tudna gondolkodni, mint
ő, az egész világnak rögtön vége volna s megszünne létezni. Ezért nem is
kell csodálkozni azon, hogy az emberek félnek gondolkodni.
– Ebben van valami, – mondta a szakácsné. – Nem is jó dolog az,
gondolkodni. Hagyni kell a dolgokat, amint vannak. Vagy úgy beszélni
róluk, mintha az ember nem is mondana semmit. A dolgok nem szeretik, ha
az ember beszél róluk.
– Jaj, Istenem! aranyos szakácsné! – kiáltottam fel lelkesedve és
boldogan is, hogy belemegy a vitába, – aranyos szakácsné! Szakasztott
ezt mondja France! – magyaráztam. – Azt mondja például, hogy Lemaitre úr
úgy mond meg mindent, mintha nem is akart volna semmit sem mondani. Azt
mondja, hogy nincs Lemaitre úrban semmi elfogultság és doktrinája sincs
neki. De minden gondolatnak a másik oldalát is látja, s ami mind úgy
tűnik, hogy összeegyezhetetlen, azt mind össze tudja egyeztetni! Ha két
olyan eszmére talál, amelyik ellensége egymásnak, ezeket rögtön kibékíti
egymással, olyanformán, hogy az ellenséges és nem ellenséges eszméket
mind egybefoglalja s összeboronálja. S amikor ez mind megvan, akkor ezt
mind elküldi sétálni! S ha mégis, egy adott pillanatban, megpillantja
azt a nagy semmit, ami az élet, rögtön odahajít egy szál virágot, ami az
ürt eltakarja!
– _Ta, ta, ta, ta!_ – mondta a szakácsné fitymálón s franciásan. –
Odahajít egy szál virágot! – _avec ça!_ ezt én már jobban tudom, hogy
mit hajít oda! Az élet mindenkinek az élet, – mondta ez a nagyszerű
szakácsné. – Ha akarja tudni, megmondom magának, – s odahajolt az asztal
fölé s megint felvette a fogpiszkálót. – Ennyi, lássa, csak ennyi! –
mondta, amint felmutatta ezt a fogpiszkálót s apró darabokra törte s
elhajította. – Az egész élet csak ennyi! – s azon kövéren egy nagyot
sóhajtott, mint aki megfejtette e földön való összes titkokat.
Azzal felállott még kövérebben, még dúsabban, még terebélyesebben a
derekával s azzal a két csípővel, mint két párnával, amit jobbról-balról
hordott. Jelképes demonstrálása egy fogpiszkáló tört darabjaival, annál
mélyebb hatással volt reám, hogy testi monumentálitása egész létünket
ilyen véknyan magyarázta.
– Most egy kicsit le fogok pihenni, – mondta. – Isten vele, fiatalember!
S nyújtotta a kezét, azt a vastag, meleg, barátságos kezet, amelyben,
mint általában bizonyos nők kezében amint nyújtják, valami vibrál a
húsban, a vérben, az izomban… a lélek. Nem ismerek királynőt a
világtörténelemben, nem apátnőt az egyháztörténelemben, holott verzátus
vagyok e matériákban, akinek ilyen keze lett volna. Egy hajszálon múlt,
hogy nem borultam lágy dudorai fölé és meg nem csókoltam hódolattal.
Minden ösztönöm e mozdulatnak hajtott s nem is tudom, miért állottam meg
félúton. Talán, hogy még ekkor nem értettem a dolgok visszájának
művészetét s az alázatnak azt a tiszta fenségét, amit csak a vallás
sugall az embernek.
Kiérve az utcára, a tavaszba, a fák közé, az Avenue Friedlandra, a
tömegbe, – megint csak mentem, szegény fejem, megint csak mentem a
könyvemmel és csak mentem s már-már úgy volt, hogy e néhány jó percem
után, ami elmúlt, megint magamba roskadok vissza, árván, hontalan,
reménytelenül, holott a könyvemmel! Egy-egy lépésemmel a járdán, egy-egy
mozdulatommal, megint magamra ismertem s tulajdon életem úgyszólván
önnönmagamnak szállított vissza abból a távoli világból és egekből, ahol
egy vajas szelet, mint egy leáldozó nap tűnt el a horizonton,
beláthatatlan időkre. Ha elbúsult merengéseim során, a szakácsnéval való
barátságom meg is erősítette bennem jobb sorsomba s jövőmbe vetett
hitemet, lehetetlen volt nem éreznem bizonyos iróniákat, melyekkel jó
csillagzatom, inkább csak mosolyog rám egy sivár végtelenből, semmint
őrködik a fejem fölött. Oh Istenem, megvallom büszkén, mert ez valóban
érdemem, soha nem is küzdöttem a dolgok s az élet ellen.
Lefegyverzetten, valami belső remegésekkel, inkább csak lágyan átadtam
magam, a legprózaibb esetekben is, lírai bánatoknak s magamba szállva,
csüggedt szárnyakon, valóban az a _chérubin_ lehettem, akiről Jászai
álmodott s akit Renan _serúbim_-nak nevez tiszta héber nyelven. Igy
mentem a könyvemmel, így mentem, a sok bús gondolatokkal, ami mind
zúgott a fejemben s amit mind összegyüjtöttem s összeboronáltam, hogy
amikor mind megvan együtt, akkor szélnek bocsássam, – _à la_ Lemaitre,
elküldjem sétálni az összes gondolatokat! Megvallom, nem sikerült. A
gondolatok, alighogy elmentek sétálni, már rögtön mind vissza is jöttek,
de sőt még többen jöttek vissza, mint amennyien elmentek, mintha azokat
is elhoznák magukkal, melyekkel útközben találkoztak. A gondolatok, úgy
éreztem, inkább a fejemben szeretnek sétálni, mint házon kívül, a
boulevardon. Már nagyon fáradt voltam s alig vártam, hogy hazaérjek. De
amint befordultam az Avenue Messine-en, a sarkon, mégis csak megálltam.
Megálltam egy szobor előtt.
_William Shakespeare_. Csak álltam és néztem. Csak álltam a könyvemmel,
nagyon félénken és néztem. Ő is állott, magasan a két görbe lábán,
karcsún, véknyan a feszes ruhában s olyan bizonytalanul nézett a
világba! A tramway-ket nézte, úgy látszott, az utasokat az imperiálon.
De mivel a talapzat alján, a lépcsőkön, mások is ültek és pihentek a
napsütésben, magam is leültem ide. Leültem, szerényen, _serúbim!_ a
könyvemmel a térdemen.