XXIII.

Egy őszi napon elbúcsúzván Madame Geneviève-től, sokáig álltunk az

irodája küszöbén, kéz-kézben egymással, szótlanul, amint az illik az

ilyen őszi napokon s az ilyen nagy pillanatokban, és csak néztük

egymást.

– _Adieu Madame!_ – mondtam végre azzal a melegséggel, ahogy már égtem a

vágytól, hogy menjek.

– _Adieu jeune homme!_ – felelte aggdajka jóindulatával, igen derűsen és

fiatalosan. – _Je vous souhaite bonne chance!_ – ezt mondta.

Látszott rajta, hogy Balzacot olvasván, regényesre fogja a dolgot s

nagyon el van telve önnönjóságaitól s nagylelkűségeitől, melyekkel

irányomban volt. Látszott rajta, ahogy kérdezi magától, ha vajjon

tisztában vagyok-e az ő nagyságával? S valami kis fölénye azt jelezte a

sorok között, hogy el fogom felejteni.

– Nem hiszem, ha akad még egy ilyen _patronne_-ra, amilyen én voltam! –

mondta szomorúan.

– Én sem hiszem! – feleltem udvariasan.

– Ah! ha ismerné az én szívemet! Ha tudná ki vagyok én! – sóhajtotta,

ahogy csak öreg asszonyok tudnak sóhajtani, mert ezek ismerik a hangok

értékét.

Ellentétben azzal a sivár tiszteletlenséggel, ahogy fiatalok rendszerint

lefokozzák s lefütyülik az öregek érzelmeit, a szívem mélyéig meg voltam

hatva. Különben sem tagadom irgalmas gyöngéimet bizonyos alkonyati anyók

iránt, akiknek szeretem feladni, a sír szélén, teológikusan, az utolsó

illúziót. Azonfelül ebben az esetben, albérlői inferioritásomban,

csakugyan le voltam kötelezve. Még tartoztam is valami csekélységgel,

amelyről finoman hallgatott a nő.

– Óh asszonyom, – feleltem, – ki ismerné az ön szívét, ha nem én?! –

forgattam a mondatomat franciás eleganciákkal. – Az ön szíve, _votre

coeur!_ ahogy Maupassant mondja, az egy angyali szív! – mondtam.

– Ez nem _votre coeur_, ez _Notre coeur_, – javította ki irodalmiasan.

– Annál jobb! – feleltem könnyedén.

Rámnézett, mosolygott, nagyon messziről mosolygott, mint egy túlsó

partról mosolygott azok fölött a távolok fölött, ami az én húsz évem

volt az ő hetvenöt évétől. S hirtelen befordult a küszöbön s bezárta

maga mögött az ajtót.

Átjöttem lakni a Quartier Latin-be, ahová rég kívánkoztam. Az Odeon

környékét szemeltem ki magamnak a Luxemburg-kert szomszédságával, ahol

gyakran láttam volt Verlaine-t, kalap nélkül a kopasz fejével, a

platánok alatt. Megvonulván egy kis garniban, a Casimir Delavigne

utcában, egészen magányos voltam itten s egy lelket nem ismertem ezen a

környéken. De amint kinéztem az ablakomon, szemben velem az utcán, egy

gipszöntő kirakatában, egy egész népség meztelen nőt láttam szobrok

alakjában, nagyrészt görög és római istennőket, a testi formák oly

pazarságával, oly márványszerű símaságával s ragyogásával, hogy azt ki

sem mondhatom. Alkonyatkor ez az egész fehér massza bevilágított hozzám,

abba a félemeletnyi magasságba, ahol ültem az asztalomnál, kétségbeesett

grafomániákban. Mikor bejött a háziszolga, egyetlen vendégem, de akivel

összebarátkoztam, mert igazi úriember volt, mikor behozta a lámpát,

rendszerint panaszkodtam.

– _Vous avèz un tas de femmes derrière vous!_ – mondta ez a szellemes

ember, miközben letette a lámpát az asztalra. – _Et puis vous avez aussi

Monsieur Emile Augier!_ – folytatta, kinyúlt karjával az ablak

irányában, ahonnan a téren, az Augier szobra látszott.

Óh istenem, _un tas de femmes!_ s az Augier szobra a színház előtt! –

szívesen odaadtam volna Tinódi Sebestyénért! A honvágy marcangolt. Ez

ellen nem lehetett tenni. Ez ellen nem volt se ír, se balzsam, se

gondolat, egy mentő gondolat! megenyhülés! ez ellen nem volt semmi ezen

a világon. Ez ellen nem volt semmiféle cselekvés, amelyben kiélte volna

magát ez a kín. A lámpám égett füstösen és ferdén. Valaki zongorázott a

fejem fölött, egy rossz zongorán, mániákusan! S ez mind be volt zárva,

rikítón és tompán ez a sok hang a fejem fölé, a lámpám fölé, négy fal

közé, mint egy ketrecbe ez a sok hang. Künn esteledett s az égen olyan

felhőket láttam, amilyeneket soha idáig: lilaszínű felhőket egy végtelen

nyúlványban, mint egy távoli hegylánc merő ibolyában! S a hold is jött,

nem is a hold! egy üvegszilánk csak annyi! egy darab tört üveg jelent

meg, egy tört sisak darabja, ezüst-kormosan az ibolyák fölött! A honvágy

marcangolt. A zongora szólt. Az égen az ibolyák, a hold. A tíz körmömet

kellett az arcomba vájnom, hogy valami nevét tudjam adni ennek a

névtelen fájdalomnak. Az egész estéből, az ég végtelenségéből, az

ibolyákból s a hold butaságából csak azt éreztem, milyen messze vagyok,

milyen idegenben!

De befejezvén első társasági színművemet három felvonásban,

szívszorongva vártam ebben a Casimir Delavigne-ben, a bírálók

jelentését! A háziszolga is ezt várta, mert a dologban érdekelve volt.

Egy téli este felhozott egy ajánlott levelet, ami épp érkezett a postán.

– _C’est du Nemzeti Színház!_ – mondta, meglehetős helyes kiejtéssel,

mert ezt annyit hallotta! s ez az ő ügye is volt.

A kandalló előtt ültem, egy kevés tűz előtt és fáztam. Hirtelen nagyon

melegem lett, valami benső ájulatban. Feltéptem a borítékot: három ív

papír volt, sűrű kézírással! Nem tudtam hol kezdjem el, csak a szemem

meredt a sok írásra s a torkom kiszáradt. De egy-egy mondat kitört a sok

közül s a szívembe hatolt. Egy-egy mondat, micsoda mondat! Nem telt egy

perc s megéreztem balsorsomat! Már akkor! Már akkor üldözött, egyszerre

három ember! Három magyar ember, három boldog! egy boldogtalant!

– _Eh bien?!_ – kérdezte a háziszolga.

– _Reçu!_ – hebegtem, mert szégyeltem megmondani az igazat. S meg is

kellett nyugtatnom. Akkor kiment, boldogan! Valahol csengettek az

emeleten.

«_A becsületes emberek_», – ez volt a darab címe. Már a cím jó volt.

Maga a darab, istenem, nem mondom, hogy remekmű volt. Az ember sohasem

ül le azzal, hogy no most írok egy remekművet! Aki ilyet ír, az azt

sohasem tudja, mert azt soha nem is lehet tudni, hogy készül egy

remekmű, hogy lesz azzá, azt nem is lehet tudni, hát lehet? De valami

olyasféle látnoki szemmel volt írva távoli jövőkre s konjunktúrákra,

hogy akár ma megírhattam volna! Valami olyan látnoki szemmel tőzsdei

üzelmekre s csalafinta adás-vételekre, hogy ez ma már szinte _abc_ a

világban, szinte régi nóta, kopott szólam: szegény emberek elveszett

pénze zord bankárok kezén… Ezek mondják azt, ezek a csaló bankárok: «Ne

tessék minket gyanúsítani! _Mi becsületes emberek vagyunk!_» Innen a

darab címe. S mindez be volt olvasztva, drámai formában, egy kis érzelmi

történetbe, hogy úgy beszéljek, ahogy Lemaitre szokott a tulajdon

darabjáról.

Egyedül a kandalló előtt, a lámpámmal a márványon, megint fáztam,

mindjobban fáztam az estében, s csak olvastam a jelentést, töviről

hegyire, mind a három ívet, megvallom, elolvastam, mert akkor még

olvastam. Sajátságos dolog! Minél többször olvastam, minél jobban

csepültek és szidtak bírálóim, annál inkább úgy éreztem, hogy valahogy

megdicsőülök! Ha fiatalos önteltségeimmel el is voltam ragadtatva a

darabomtól, viszont még nagyobbnak, még jelentősebbnek, még súlyosabbnak

éreztem éppen azzal, hogy így egyszerre hárman, vállvetve, feldöntik! És

nem tudom. Ha elfogadják, talán büszke lettem volna, büszke! kevély!

_non plus ultra!_ de nem omlottam volna vissza így önmagamba, – így

önmagamhoz, annyi keserűséggel, bánattal, szánalommal, annyi

kereszténységgel! Ha elfogadják, nyilván boldog lettem volna. De

leszólva, lerontva, letiporva s lefejezve, olyan emelkedett voltam a

boldogtalanságban, hogy úgy éreztem, szinte felkenték a homlokom valami

mártíromsággal. Majdnem XVI. Lajosnak éreztem magamat.

És aztán, hogy így lezúztak, gondoltam, mindegy, én megmaradok. Az író

meglehet bírálók nélkül, de bírálók nem lehetnek meg író nélkül. Azontúl

nem is kutattam e triumvir után, mert nem akartam leszállani s mivel

mindég csak arról írtam, ami szép volt életemben, nem is tudom, kik

voltak s nem is akarom tudni.

De obligóban lévén a háziszolgával szemben, itt egészen más volt a

helyzet. Nagyon jól tudtam, hogy kénytelen leszek beavatni, mint

érdekelt felet a drámabírálók jelentésébe, lefordítani a jelentésből

egynémely részleteket s végül is csak megmondani a valót, ami amúgysem

volt leplezhető sokáig. De elmerülvén a három ív sivárságában, nem

találtam kritikai mélyeikben egyetlenegy alkalmas mondatot, amit

idézhettem volna, az egész hármas bokrétában egy szál virágot nem

találtam, akár mezei virágot, amit a háziszolgának felnyujthattam volna,

hogy bizalmát visszanyerjem! Ha azt mondom az I. számú bírálóval: «_A

darab szerzője egy cseppet sem ért börzeüzletekhez_», – rögtön

lesüllyedek francia világnézletében. Ha azt mondom: «_A bankár nagyon

szeretné elcsaklizni a grófi vagyonnak a maradékát_», – ezzel jelzem

ugyan a finom analizist, amellyel a bíráló megtisztel, de viszont erre

az _elcsaklizni_-ra, aligha találok a francia szókincsben, hasonló

disztingváltságot. Ha azt mondom: «_És mondjon a szerző akármit, ezt a

gseftet lehetetlen elképzelni_», – hasonló nehézség a _gseft_-tel, a

fordítás tekintetében. Ha azt mondom: «_E képtelen történet szereplői

mindannyian a Petőfi «Őrült»-jének bombasztikus hangján beszélnek_», –

ez sértő Petőfire, hát nem? Ha azt mondom: «_Részemről a szerzőben a

drámaírói hivatottságnak semmiféle jelét nem tudom felfedezni_», – óh,

ha ezt mondom! Soha többé ez a háziszolga egy fillért nem ad darabokra.

Mit mondjak, uram isten! Néztem a II. számú barbárt. «_A színmű

kifejlése s befejezése is egészen váratlan, azaz nem elégít ki, mert

nem_ _logikus, nem természetszerű, hanem önkényes és meg nem oldja a

problémát_». – Nem oldom meg a problémát! Ez nem tetszhet a

háziszolgának, aki minden problémámat megoldja egy ötfrankossal! «_A

dialóg átlag véve dícséretes, színszerűség is van pár jelenetében_», –

ez megjárná, ha előzőleg megoldtam volna a problémát. S ha

hozzáfordíthatnám, ellentétnek, az I. számú halottkémet. Néztem a

III-at! Már jött a háziszolga, mecenásom, már jött a folyosón, már

hallottam, hogy jön! «_Tehetséges fiatal író munkája, aki Phaetonként,

nem bírt a roppant feladat súlyával, de a nagy fát mozgatva esett el!_»

Megvan! Éljen! Megtaláltam! Ezt meg fogja érteni!

– Ide figyeljen! – mondtam amint belépett. S ezt a finom mondatot,

lelkesen lefordítottam.

Majdnem sírt, úgy tetszett neki.

– _C’est juste!_ – mondta, – _c’est juste!_

Mert a roppant feladat súlyát, szegény ember, olykor ő sem bírta. Ő is

csak megmozgatott egy nagy ládát olykor s megroggyant s nem bírta el!

E perctől fogva, felbuzdulva balsikereimen, még jobban nekiduráltam

magamat, s minden időmet a drámaírásnak szenteltem. Bezárkózva a

szobámba, törhetetlen ifjúságom messze elrepült a térben, a három

farizeus fölött, s mint egy szent a hitelvekbe, úgy merültem el a drámai

témákba s paralel írtam különböző darabokat, különböző színészeknek!

Mert sűrűn tartoztam különböző darabokkal különböző színészeknek, így

Ujházy Edének is, akinek kötelező igéretet tettem, mikor útra keltem. De

legfőképpen Jászai Marinak, akinek búcsúzáskor, vigasztalásképpen, a

legszebb darabomat ígértem.

– Fogok írni magának egy apácát! – mondtam a nagy tragikának a

Kristóf-téren, ahol utoljára láttam.

– No kíváncsi vagyok! – felelte, mert ő hitt, drága lélek! drámaírói

hivatottságomban.

– Be fogok iratkozni egyenest Sardouhoz és Dumas fils-hez iskolába! –

jelentettem ki ostobán.

– Tegye azt! – felelte a fátylai lobogásával s a szemöldökét felvonta

magasra a homlokán, ahogy azt szokta, amikor az ember ígért neki valamit

s így nézett még egy percig. Aztán megindult s ment a két lábán olyan

sajátságosan, olyan csodálatosan, olyan ritmikusan, hogy az még jobban

fájjon a szívemnek, ahogy ő megy ritmikusan! Mintha verseken járna,

melyek elébe vannak szórva a járdára, úgy ment, isteni nő! olyan

csodálatosan, olyan ritmikusan, görög-római tündöklésével,

anakronisztikusan!

Óh ezek a kis képek, kis hangok, ritmusok s tündöklések és a Kristóf-tér

őszi napsütésben és utolsó vallomások s kézszorítások, s mi minden még,

amit soha el nem lehet mondani s ami mint a por belepi az ember lelkét,

két női szem, amit utolsónak lát az ember, mint két kis lámpát az

életében, – ez mind kínzott visszatérő fényével s kísértésével, ez mind

szaggatta az órákat s a perceket abban a kis hotelszobában, ahol, mint

egy sötét operát éltem az életemet egy láthatatlan zenekarral és sűrű

leit-motívumokkal! A becsvágy is kínzott, hívságosan, no mondja csak, a

becsvágy! S már alig láttam a sok hajamtól, ami a homlokomra borult

tébolyodott ihleteimben, drámaíró! egy lámpával, ezer papír fölött, a

láthatatlan zenekarban! Gondolom, naponta írtam egy tragédiát. S a

zongora hangzott a fejem fölött s rámhullatta az emeletről, kis kopott

hangjai zuhatagját, mint tücsköket, akik hullanának. S az ablakom elé a

magasba, olyan égboltok ájultak egy zord hold-csonk bezúzott tükreivel,

hogy valami távoli óceánnak néztem ezt az eget, borzasztó

hajótörésekkel.

Mindehhez a luxushoz, színekhez és kéjekhez, előbb el kellett végeznem

napi teendőimet, leráznom magamról hű lapjaim gondját dinamikus

cikkírásokkal. Nem kívánván profanizálni drámaírói asztalomat, elmentem

a munkámmal egy kávéházba a szomszédban. Gyakorlottan az

újságolvasásban, hamar kész voltam az anyaggal s információkkal s

megkenve nyomdafestékkel köznapi vonómat, lekaptam a Café Soufflet-ben

egy féltucat cikket egy ültömben, olyan fürgén, olyan könnyen, olyan

vígan, hogy Jean Moreas a szomszéd asztalnál dühösen nézett, abban a

tévhiedelmében, hogy kínok nélkül írom a sok verseket! Egy pohár kávé

mellett, ami az ebédem volt, szemben a kasszírnővel, aki semmim nem

volt, de csodálta a kezemet, lágyan fölmerült elém, költésközben, mint

egy kotlós elé, aki ül a tojásokon, fölmerült elém hű lapjaim vezéreinek

képe! Fölmerült _in the mind’s eye_, egy Porzsolt Kálmán, egy Mikes

Lajos, egy Márkus Miksa képe, istenem, csak ez! De fölmerült

nosztalgiásan s a kötelességeim érzetével, mert valóban híven kívántam

szolgálni e ritka szerkesztőket Magyarországban, akik híven küldték ki

utánam szerény díjaimat, különösképpen Mikes Lajos, aki e ponton olyan

magasságokra szállt, hogy ez több mint irodalomtörténet, mert ez már

evangélium.

Olykor az élet szólt bele drámai költészetembe, kis mellék-drámák

sugarával.

Egy este, a _Grand Hôtel_ előtt, megint csak jön, mint egy filmen,

Pataky Bernát, kitünő kollégám, a cvikker-zsinórja rezgésével, az utcai

tumultusban.

– No hogy van? hogy van? – kérdi _staccató_ s azon ironikusan, ahogy nem

várt tőlem semmi örvendeteset. – _Mit jelent lapjainak?_ – folytatta,

azzal a judeo-zsurnalisztikai fölényességgel, amellyel, hű lapjaimmal

szemben, ő maga a _Pester Lloyd_ volt!

S végignézett rajtam zeneileg, _vivacissamente_, amint álltam s fáztam,

viruló fiatalon e téli estében, kabát nélkül, egy szál vékony ruhában.

– Itt van egy magyar főúr a hotelben, – mondta, – aki várja. Stilisztát

akar, _einen Stilisten!_ – így mondta. – Szaladjon!

Stiliszta! rohantam. A magyar főúr báró Atzél Béla volt, elbűvölően

férfias báró, két ragyogó fekete szemmel s fekete bajússzal. Amint

elémbe jött az előszobába, rögtön látta, hogy nincs télikabátom.

– Edzett ember! – mondta nyilvánvalóan őszinte érzéssel, mert a

szegénységet ilyen sportszerűen látta. – A helyzet az, – folytatta s

rágyujtott egy cigarettára. Egy halom cigaretta közül az asztalon,

felkapott egyet, a gyufa lángjának tartotta, szippantott egyet és még

egyet s aztán odahajította a sok többi közé a hamutartóba, s megint

rágyujtott egy másikra, egy frissre, egy szűzre, szippantott egyet s

odahajította. – A helyzet az, – folytatta a harmadik cigarettánál, a

negyediknél, az ötödiknél, mert mindig csak egyet szippantott s aztán

már hajította, – a helyzet az, hogy most alapítok egy klubot Budapesten,

a _Park-klub_-ot, amint ezt tudja, – s rágyujtott s elhajította. – Már

vettem is Brüsszelben gyönyörű vázákat és bútorokat és kinyomattam egy

ilyen propagandafüzetet, amit szeretném, ha átnézne s kicsit megfésülne,

ha van kedve! – s megint rágyujtott s szippantott egyet s odadobta a

cigarettát a hamutartóba, talán a huszadikat, ahogy számoltam, mert ez

így tartott amíg csak itt voltam. Egy onyx hamutartó volt ez, olyan

nagy, mint egy medence.

Már ezidőtájt, levelezői tisztemben, beszéltem királyokkal, mint például

Milán királlyal személyesen. Beszéltem olyan fejedelmi uraságokkal, mint

a párizsi bíbornok vagy a flandriai gróf. De soha nem éreztem magam,

erkölcsi inferioritásomban olyan mélyre sujtottnak, olyan nyomorultnak,

olyan semminél is semmibbnek, mint e könnyed szippantó előtt, ezzel a

szimbólikus eleganciájával, mely a dolgokat lefölözte, az életnek csak a

javát szedte, a kezdet kezdetét szűzen szerette, megragadta s rögtön el

is hajította! Irodalmilag szólva: egy drámaíró boldog lehetett volna,

csak ezzel a hamutartóval is. Metafizikailag szólva: ami másnak, enyhe

merengésekkel, elég lett volna egy félévre, az a bárónak nem volt több,

egy perc!

– Szóval ezt szeretném, – mondta s elvonult a szobájába, ahol

átöltözött. Ismét megjelenvén még ragyogóbban, s elszippantván, ami még

maradt cigarettája, könnyedén elbúcsúzott s az Operába ment.

Nekidőltem a propagandafüzetnek, ott rögtön a kis szalónban. Egyedül egy

aranyasztal előtt, egy selyemszéken, egyedül, három magas ablak

transzparensében, melyen a párizsi este a boulevardról áttűzte

lilafényét, egyedül a munkámmal, a klubalapítással, nyomtatvánnyal,

propagandával, főúri ábrándossággal, a sok tervekkel, kéjekkel és

dicsőséggel, amit a füzet hirdetett, egyedül az egész appartement-ban,

egyedül a Park-klubbal a Stefánia-úton! – óh istenem, be mélyen voltam

nyomorban s szegénységben! Oly könnyű s hálás volna itten, leírván szent

magányosságom, tovább fűzni, regényes meseszövéssel, _languissamente_,

mindazt a kéjes kísértéseket, melyek főleg a hamutartó mélységeiből

szálltak, ahol a finom egyiptomiak, tömegestül, az egymás hegyin-hátán

hevertek, csak éppen megpörkölve egy kicsit! De már a puszta gondolat

oly megszégyenítő volt s oly mélyre sujtva inkább fölszárnyalni vágytam,

semmint hogy még megalázzam magam, négy fal között, tanuk nélkül, valami

_second hand_ bagózással, stiliszta aki voltam, _ein Stilist!_ Sodortam

a magam caporal-jából s úgy szíttam végig, hogy a körmömre égett. S

elmerültem s nekilendültem s elvesztem a füzetben, és átírtam és

fésültem, pokoli munka! s megint átírtam, és csak írtam, mert ezt mind

nem lehetett! A sajtóhibáknak, álszedéseknek, eltördelésnek s

képtelenségeknek olyan párzása és halmozása volt ez, olyan petékből való

szaporodása, hangyaboly jazz-bandje és poloska orgiája, amilyen csak egy

magyar szöveg, egy magyar kézirat lehetett, belga szedők szedésében,

akik ebből egy kukkot nem értettek. S maga a szöveg, te jó Isten, holott

nem vagyok szigorú ember. Nem tudom micsoda istenek hangján, micsoda

gőggel, micsoda torokhangon s flazseolákon, pattogatott kukoricákon

szólott ez a szöveg és hang, micsoda könnyed konstrukciókkal, ahol

egy-egy mondatból röpkén, csak egy-egy szó adott hangot, imperikus,

főúri szó egy-egy kurta szusszanással, igazi főúr! igazi báró! aki úgy

írt, ahogy cigarettázott, csak egy-egy szippantással! Úgy álltak a

szavak, kicsapva a pályára magányosságban, mint ahogy vagónok állnak,

külön-külön elhagyatottságban, vasúti állomásokon s kicsit gurulnak

valami lökésre s megint megállnak s valami bekapcsolásra várnak valami

vonatba, ami egy álom! Volt itt különösképpen egy fejezet «_A

courtisane_» címmel, mely egyenesen döbbenetes volt azzal a sötét

látképével, amit a báró föstött itten mágnásifjak elkárhozásáról démoni

nők karjaiban s e poklokkal szemben a Park-klub-ot emelte mint egy

fellegvárat, mint egy mennyországot a Stefánia-útra!

Óh, a kitünő drága ember, igazi költő! Már hajnal volt, amikor hazajött,

amikor belépett, azon üdén s frissen, ahogy elment, gyűretlenül a

frakkjában s az ingvértjében s mámor nélkül két gyönyörű szemében, a

pezsgő ellenére, amit ihatott.

– Hideg van! – mondta.

Éppen elkészültem, – odalenn a téli reggelben már a szekerek mentek a

Halles-ok irányában. Átvette a sok írásomat, a sok íveket, amiket mind

megnézett, meg is lepődött, hogy ilyen sok lett, nagyon megköszönte,

folyton köszönte s aztán ment egy lépést s háttal fordulva felém, a

pénztárcája után nyult a frakkja zsebében, ahogy ezt láttam, anélkül,

hogy látnám. S mindig háttal felém, hogy meg ne sértődjem, igazi mágnás!

valami borítékot keresett, nyilván hogy így nyujtsa át, ilyen finoman,

egy kuvertában, a jutalmamat, amit amúgy is átvettem volna, sértődés

nélkül, a magam világában. Végre is, boríték híján, egy darab papírt

tépett egy újságról, s belesodorván az összeget, a kezembe nyomta,

boldogan, hogy túl van rajta! S még nagyon köszönte s kikísért az

előszobába; ahol a kalapom után nyúltam.

– Kabátja nincs? – kérdezte, – hideg van!

– Edzett vagyok! – feleltem.

– _Ja igaz!_ – kiáltott föl, ahogy eszébe jutott a sport.

Lerohantam a lépcsőn. Egy egész vagyont éreztem a tenyeremben s csak

szorongattam a tenyeremet s meg sem mertem nézni mi van benne s mennyi,

nem is mertem! Az ilyen élményhez, ilyen kéjhez, feszültséghez s

végtelenséghez valami nyugalmas helyet kerestem magamnak s evégből

bementem, az utcára érve, bementem, mért ne valljam meg? bementem egy

toilettébe, élvhajhászó rafináltsággal.

Két százfrankos volt, két kék! kettő! óh istenem, – leültem. Kétszáz

frank! és csak ültem, így hirtelen dúsgazdagon és csak ültem. Fölmerült

elém, – nem, nem merült fel semmi, de egész havi munkámmal nem kerestem

ennyit és csak ültem. Mit fogok kezdeni? ezer tervem volt! az egész élet

ott volt előttem azon a szűk kis helyen, ahol ültem. Utazni fogok!

gondoltam. Veszek egy gyönyörű bőröndöt, gondoltam. Veszek egy kis

műtermes lakást a magasban, erre is gondoltam. Mindenre gondoltam, csak

arra nem, hogy miért is ülök itten?

Ködös reggel volt, mikor szaladtam hazafelé, a Szajna irányában. Mind

néztem a sok omnibuszt a gőzölgő percheron-okkal, – _Gare St,

Lazare–Place St. Michel_, – ez mind gurult az Avenue de l’Operán, de

csak fenn volt hely az imperiálon, magasan a fagyos ködben, mint egy

háztetőn. Beszaladtam a Newyork Herald olvasótermébe, olyan kegyetlenül

fáztam. Egy öreg asszony ült itten, egy öreg asszony a hosszú asztal

előtt, első vendég a reggelben, s nézegette a sok amerikai újságokat,

melyekkel sűrűn tele volt az asztal. A magam magyar újságjai is a

szemébe ötlöttek, ahogy kitártam őket magam elé, levelezői

fontoskodásomban.

– Ön magyar? – kérdezte szelíden. – Én Reményi Edéné vagyok.

– Óh kezét csókolom! – mondtam, – boldog vagyok! A mester hol van? –

kérdeztem érdeklődve.

– Hogy hol van!? – sóhajtotta, – ha én azt tudnám! – mondta. – Három éve

nem ad életjelt magáról, nem is tudom, ha a világon van-e még vagy

meghalt, nem is tudom, nem is merem kérdeni! Csak így kutatok utána

lássa, az amerikai újságokban, az összes amerikai újságokban, a

hangversenyrovatokban, zenében és anonszokban, ha talán megtalálom!

S megint egy másik újság után nyúlt.

– Ha talán megtalálom! – ismételte s nézte az újságot. Mindig a zenét

nézte szegény, a zenét! micsoda zenét! az ilyen nyomozásban. – Sehol,

semmi! – mondta, miután átnézte az újságot s megint nyúlt egy másik

után. – Csak azt tudom, hogy megtanultam angolul, mióta ezt csinálom,

mert egy szót sem tudtam mikor kezdtem, – s most már én nyujtottam oda

neki egy másik újságot, miután az előbbit letette. – Talán olyan kis

helyeken játszik, – mondta, – ahonnan nem jön hír, ahol nincs újság,

semmi! – sóhajtotta, miközben átvette az újságot, amit nyujtottam. –

Talán olyan kis helyeken, egész kis helyeken, ebben reménykedem! –

mondta.

S már az asztal végéről hordtam oda neki az újságokat. Mind átnézte

sorjába s elmerült a zenékbe, az anonszokba, az egész papírtömegbe.

– Igy tetszik nézni az Avenue de l’Operáról, a tengertúlra, a

legtávolabbi Amerikába!? – mondtam. – Igy tetszik keresni innen, az

óceánon át, ilyen messzire! ilyen messze!

– Igy! igen! – mondta, – ilyen messzire egy hegedűt!

S rámnézett és sírt.

Úgy sírt, hogy ezt sohse láttam, olyan furcsán! Egy könnye nem folyt úgy

sírt, nem is tudom. Úgy sírt, száraz szemmel, mint aki talán resteli a

könnyeit az óceán előtt, amint áthajlik fölötte. Úgy sírt, hogy nem is

tudtam, hogy sír, inkább azt hittem nevet.