Mikor végre elkészültem novelláskötetemmel, melyet annyi nélkülözések
árán, annyi éjjel, annyi reggel, délben, este, annyi búbánatokban írtam,
bátran azt mondhattam volna, ha éppen mondani akartam volna valamit,
bátran azt mondhattam volna, hogy ez egy szűz-könyv! Soha semmi, ennyire
szűz nem volt egész életemben. Ebből a kötetből senki nem ismert semmit.
Egyetlenegy darabja ennek a kötetnek, egyetlenegy hangja, szózata,
fohásza, siralma még nem jelent meg e percig, egyetlenegy betűje soha,
se magyarul, se más nyelveken, sem kézírásban, sem nyomtatásban.
Miközben írtam, se igen látta senki amit írtam, s mikor elmentem
hazulról, gondosan bezártam az egészet egy fiókba, mint egy
menyasszonyt, mint egy szűz szerelmet, mint titkos okmányokat, mint egy
végrendeletet, mint egy kincset, egyetlen kincsemet! Nem igen volt
bencés-barát a középkorban a Monte Cassino tetején, aki így őrizte, így
ápolta s féltette volna kalligrafiáját. Ezt mind úgy írtam, ezt a sok
sötét novellát, bőséggel és dühvel, ahogy az ember húszéves korában ír s
azóta se tudja ezt többé, mint sok egyebet, soha többé életében! Ezt
mind úgy írtam, mintha a kölykeimet szoptatnám, kizárólag a kötet
ünnepélyére, hogy duzzadjanak az erőtől s a tejtől. Ezt mind így
neveltem, becéztem, simítgattam, keféltem, csiszoltam és kényeztettem,
ezt mind így őriztem s tartottam fenn érintetlen és friss sütetben,
egyenest a kemencéből, – a kiadó számára!
Még így se kellett neki, hát nem szomorú? Még így is visszaadta. Nem
mondom azt, hogy olvasatlanul adta vissza. Mert az ember talán nem is
volna olyan ostoba, mint amilyen, ha nem olyan bölcsen kívánna
cselekedni. Amit egy kiadó már _a priori_ nem akar kiadni, azt
rendszerint elolvassa. Csak azt nem olvassa el, amit kiad.
Óh istenem, nálunk, odahaza! Az még nem volt nálunk, nem is lehetett
soha, hogy az ember, mint egy Anatole France leüljön s egy egész
tanulmányt írhasson, hálásan a szívében, egy Lévy nevű kiadóról! Az sem
volt soha, hogy egy még régibb Lévy, egy hajtincses Lévy felszaladjon az
ötödik emeletre, egy húszéves keresztényhez s ott aláírasson vele, te jó
isten, egy egész nagy szerződést, egy egész nagy életre s könyvekre, egy
manzard-ablak világánál! Ilyet idáig csak Rembrandtnál lehetett látni,
egy álmodott életben, lefestve!
Ifjú Renan, öreg Lévy, öreg Lévy Miska, Michel Lévy! csakugyan, hol
voltam én ezektől! hozzám nem jött fel senki az ötödik emeletre, hogy
kiadja a művemet! Inkább én szaladgáltam, legalább tízszer egy nap, fel
és le öt emeletet s rohantam a postára levelekkel s rohantam ki a
vasútra levelekkel, mikor lekéstem a postát s mindig csak rohantam
levelekkel a könyvem érdekében, hogy kiadót szerezzek! Nem hiszem, hogy
volt valaha magyar író Párizsban, s általában az emberiség történetében,
aki annyit rohant volna levelekkel a könyve érdekében! Már többet írtam
levelek formájában, mint amennyi az egész novelláskönyvemnek az egész
kézirata volt. Már egy egész függeléket írtam, egy egész féregnyulványt
írtam százféle levelekben. Talán többet írtam levelekben ez első könyvem
érdekében, mint amit azóta írtam, harminc év óta, drámákban és
királydrámákban s másféle fantáziákban, talán húsz-huszonöt kötetekben!
Ahol csak lehetett, ahol csak volt papír, a szobámban és egyéb helyen, a
Grand Caféban s a Napolitainben, a Terminusban s az olvasótermekben,
mindenütt írtam egy levelet a könyvem érdekében! Még ott is írtam egy
levelet a könyvem érdekében, ahol valaki rám szólott: _On n’écrit pas
ici!_ Több levelet írtam, mint Rousseau Voltairenek, mint Schiller
Goethének, mint Mirabeau a grófnőnek, mint Sevigné asszony a leányának s
a többieknek. A fivéremnek annyi levelet írtam a könyvem érdekében,
két-háromszor egy nap, mint József császár a fivérének Toszkána
érdekében, – még szerencse, hogy csak ez az egy fivérem volt! Aki csak
volt barátom és pártfogóm Pesten, holott volt! annak mind írtam egy
levelet a könyvem érdekében. Irtam egy püspöknek, aki szeretett, egy
katolikusnak! Irtam Szemere Attilának, Atillának! az semmi. Irtam
Szilágyi Dezsőnek!
S még mindig írtam, hetekig írtam, írtam a _Magyar Hirlap_-hoz
kollégáimnak, írtam a főszerkesztőnek, írtam a nyomdának, írtam Beöthy
Zsoltnak, s még mindig írtam, s még mindig csak írtam, amikor csak
egyszerre megjelent a könyv, nem is tudom hogyan jelent meg, úgyszólván
magától jelent meg, mintha nem tehetett volna máskép, hogy olyan sok
levelet írtam! Nem láttam se levonatot, se íveket, semmit, nem
korrigáltam, nem imprimáltam, nem csináltam semmit, csak ahogy lejöttem
egy este, ott találtam a könyvemet, annak a kis fali szekrénynek
rekeszében, ahová a kulcsomat kellett aggatnom, csak ott találtam a
könyvemet a rekeszben, ahogy az esti postán megérkezett!
Mit mondjak? Soha ilyen édes kis rekeszem nem volt életemben! No de van
arra szó, sóhaj, sikoly, van arra egyáltalán hang valami nyelven ezen a
világon! Aki valaha írt egy könyvet életében, húszéves korában, egy első
könyvet, az megérti a szívemet! Nem hittem a szememnek, nem hittem
semmiféle érzékemnek, nem hittem azt, hogy álmodok, mert az igazi
gyönyör, mint a fájdalom is, épp azzal szédít el vagy sujt, hogy tüzes
fullánkja alatt az ember ébren érzi a szívét, mégha álmodja is ezt.
Egyáltalán nem hittem semmit ezen a nagy világon, csak a könyvemnek
hittem, hogy ez itt van készen, fűzve, kötve, kinyomtatva, az egész
könyv! Valami olyasfélét hittem, mintha most jöttem volna a világra,
valami tündéri világra, s ezt látnám egy tükörben.
Sajátos dolog! Micsoda gyöngéje az embernek, hogy társat keres a maga
gyönyöréhez? Jézus a maga gondolatába belekapcsol egy világot. Ehhez a
magam kötetéhez, mámorához, halálos magaslatához, megállítottam volna
Párizst, az egész forgalmat az utcákon! Nem bántam volna, ha lezárnak
érte! Valahogy megkettőzve ezzel a könyvvel, úgy éreztem egy másik
részem szabad marad a világon. Úgy éreztem, nem vagyok egyedül többé. Ez
volt a legnagyobb élményem életemben, hogy azt éreztem, nem vagyok
egyedül!
S berohantam Madame Genevièvehez.
– Nézze! – mondtam, – nézze! nézze!
S minden «nézzé»-t úgy fokoztam, mint Berlioz fokoz a _Tuba Mirum_-ban.
Átvette a könyvet, a hosszú orra érzékenységével, mert itt érzett
elsőbben az orra végén, itt fogott fel mindent. Két vékony keze,
felgyűrűzött csontokkal, ami a tíz ujja volt, lágyan kinyúlt, mint a
pók, ha indul s nem siet. Fellapozta a könyvet, zárt ívein az egész
könyvet és belenézett, mint egy zárt világba, mint hieroglifákba s
elepedt lelke, elaggottan, valamit keresett itt magának az oldalakban s
a sorok között, mint ahogy mindenütt keresett magának valamit s ahogy
általában a nő mindig keres valamit, még egy könyvben is, magának.
Egy-egy szót olvasott is, franciásan, finoman, hogy rokonszenvét
kimutassa s végül azt mondta:
– _C’est du baragouin!_
De adott kölcsön, aranyos! tíz frankot, ahogy máskor ötöt adott, de most
ez tíz volt, _un petit louis_, hogy ilyen nagy napom volt!
Mentem a könyvemmel, mentem, hogy mentem?! micsoda égi paripákon az
éjben s a mennyekben, micsoda boulevardokon és tejutakon, ezernyi lámpa
s fényszóró alatt, ami mind rámsugárzott, a húsz évemre! az első
könyvemre Párizsban! A tíz frankot is éreztem a zsebemben, a _petit
louis_-t, de ez nem volt fontos. A könyvemmel mentem, vagy a könyvem
ment velem, már nem is tudom, de úgy mentünk ketten, mint ahogy egy
ember megy s egy zászló, s ha nem is lobogtattam, de úgy vittem magasan
a légben, hogy aki jön mellettem vagy aki jön mögöttem, az mind
megláthassa!
– _C’est un fou!_ – mondta valaki.
Hát bántam?! A Flammarion könyvesboltja előtt, a Boulevard des
Italiens-en, ahol mind ki volt rakva a sok Hugo Viktor s a többi sok
könyv a járdára, megálltam a könyvemmel s kacérkodtam. A küszöbről
bámult a segéd, aki őrizte az asztalokat és a polcot a sok aranyos
fedelű könnyvvel.
– _Qu’est ce que c’est?_ – kérdezte.
– _C’est mon livre qui est paru!_ – mondtam.
Ez is megnézte, fellapozta.
– _C’est du baragouin!_ – ez is azt mondta.
Marha! – gondoltam s mentem a könyvemmel, a fényben, a tömegben,
lobogva! Itt nem lehetett egy szó, egy hang, itt nem eshetett egy olyan
tégla a fejemre, itt nem lehetett a jó Isten villáma az égből, ami
lefokozhatta volna boldogságomat! Annyi rossz nap után, annyi
kétségbeesés után, úgy fel voltam üdülve lelkiekben s úgy megváltva is
anyagiakban, tíz frankkal a zsebemben, hogy valami hűs csillagon lógtam
a lázas homlokommal, magasan a végtelenben lógtam, ama végső határok
fölött, ameddig az ember csak el tud menni, el tud szállni a gyönyörben!
Mindössze annyi volt csak, hogy rezerváltabb lettem. Hogy a lelkem
mélyén még mélyebbre szállva, imhol elzártam magam bántó profánságok
elől s a könyvemmel a hónom alatt, beértem azzal az intimus örömmel,
amit az ember nem mutat senkinek. Féltékenyen kincsemre, kapkodó mámorom
írói méltóságommá vált s művészi öntudatom ébredésével csak azoknak
kívántam megmutatni a könyvemet, akik, ha nem is értik édes magyar
nyelvemet, de megérzik e zárt világon át annyi munkámat s szent
éjszakámat egy manzard-ablak alatt, ahol egy gyertya ég. Gondoltam, meg
fogom mutatni holnap Jules Lemaitre-nek!
Aztán csak mentem, céltalan, csak mentem s minden zúgott s minden
zajlott körülöttem a fényben. De régi megfigyelés, hogy bizonyos
sorsdöntő események, amint lezajlottak, az ember lelkét tovasodorják, az
ember lelkét megviselve, megriadva, megörvendeztetve, más világok más
partjai felé. Mindenki ismeri azt a rejtélyes utat, ami, sajnos, a
lematurált ifjú s a sápadt gyilkos útja is a hold alatt az éjben, a nagy
élmény s a gonosztett után… Kábultan a fejemben, a könyvemmel s tíz
frankos aranyommal, betértem a rue Montmartre táján, a _Café Globe_
tükörtermébe. A sok leány, aki itt tolongott, mind a Renoir s a Manet
álma lehetett azokkal a rózsabokrétás s strucctollas kalapokkal magasan
a frizuráik csúcsán s azzal az egyben karcsú, egyben duzzadt
testalkatukkal, melyet derékban kettétört a fűző. S ezt mind, ezt a sok
leányt a csillárok alatt, a sűrű kis márványasztalok körül, mind ezt a
sok leányt rózsakalaposan s strucctollasan, mint egy-egy
szomorúfűzfa-ág, a tükrös falak úgy reflektálták a legtávolibb
végtelenbe, hogy százan és százan nyüzsögtek itt, mint egy ó-görög
vásáron kifestve, dús mellekkel s még dúsabb egyebekkel, egész közel és
messze!
Amint leültem egy sarokba s azzal a cézári tekintettel néztem, mely
egyszerre választ egy rabszolganőt s egy kölyökpárducot, egy fiatal nő,
mit mondjak? egy bódító nő! egy tündéri nő! egy brabanti Elza! rögtön
mellém szegődött. Az első mozdulata, hogy a hónom alól, kíváncsian,
kivette a könyvet, ezért mondom, hogy Elza… S alighogy rápillantott a
címlapjára:
– Jaj, te magyar vagy! – kiáltott fel s a nyakamba borult.