XIX.

Mikor kis hotelemben, ezen az este, lejöttem a lépcsőn, ott állott a

főnöknő egy gázlámpa világában, az irodája küszöbén, kissé megroggyanva

ugyan, hetvenéves öreg dáma, de olyan díszes estélyi ruhában s olyan

borzasztóan kiföstve, _in extremis_, valami igen színes túlvilág

számára, mint egy hulla Indiában.

– _Bonsoir Madame Geneviève!_ – mondtam s majdnem reszkettem a

csodálattól.

Máskor is voltak ilyen dekoratív kiöltözködései. Máskor is voltak ilyen

kimeszelési napjai, ilyen nagy munkái s tatarozásai, ilyen almatadémai

vállalkozásai önmagával, mint ahogy az ember időnként fölborít mindent a

lakásában s átfösteti az egészet. De ilyen még sohasem volt, ilyen nagy

munkája, restaurálása s nagytakarítása.

Lehetett érezni rajta, hogy az árnyalatok árnyalatait soignírozta mind s

nem érte be a szép ruhával. Lehetett érezni rajta, hogy górcsövi

vizsgálódásokkal, lupákkal és nagyítókkal, mint ahogy a szakértők

vizsgálják a rembrandti portrékat, nemcsak a ráncok és redők ellen ment

vakmerő elkenésekkel, rizsporral, festékkel, hennével és egyebekkel, de

olyan hajszálnyira, olyan borotvaélre tollazta és fente át magát tetőtől

talpig, hogy minden lábujján is, minden egyes köröm, tudományosan

kipallérozva, egy-egy kis tükör lehetett, rózsaszínű csillogással. Az

egész mű, remekmű! az egész harc, _naphtoulé élohim niphtalti!_ ahogy

Renan mondja, Istenek harca! abban a szilaj lendületben, abban az

együltében való elszántságban fogant és zajlott le, abban a dühben

zajlott le, amit a festők csakugyan _rage_-nak neveznek, ha inspirálva

vannak, s amit különösen László Fülöp ismer, a boldog ember, ha igaz! Az

egész harc önmaga ellen, Genovéva! ideje, kora és zuzmarája ellen, a

látszatok oly halmozásával, oly túlzásával, oly virágos kertjével dúlt

és izzott rajta, hogy nyári színekbe, hajnalokba, szűz reggelekbe s

rózsapírba mártott hetvenéve, néhány száz évnyi távolságban tűnt éppen

azoktól a nyaraktól s hajnaloktól, amelyekhez a legközelebb akarta volna

odaküzdeni magát. Ez nem hogy több volt, mint a természet, mert nem is

hazug volt, nem is bohókás, nem is regényes, nem is túlvilági. Ez valami

olyasféle volt, mintha egy korhadt szekrényt akarna átfösteni az ember

arra a lombos tölgyfára, amelyből hajdan kigyalulták. Ez olyasféle volt,

mintha az egész élet a visszájára menne s egy csecsemő járna ősz

szakállal e mellett a fiatalság mellett. Egy Manet vagy egy Monet már

itt ugattak volna, mint nagy juhászkutyák a holdra.

Ami csak van kendőzőszer, ezen az égvilágon, _rouge_ és _khol_ a bazárok

tégelyeiben, ami csak van pír, pitymallat, pirkadás és csalás a

kozmetikában, ami csak van _crème céleste_ földön és az égen, _pâte

d’amande_ a mandulafák lombjaiban, _neige des cimes_ a hegycsúcsok

fellegeiben s brillantin az olajbogyókban s ami csak van azonfelül avult

csipke, selyem és bársony, gyöngy és ékkő, strass és csillám és villám,

kristályüveg és porcellán, azt mind felkente s felrakta magára, olyan

tudósan s olyan pazarsággal, a hamis kincsek, karkötők, nyakláncok és

medaillonok olyan idejétmult súlyával s bilincsével, hogy valami

rabnőnek tűnt, száz évre elítélve! De ami mindenek tetejébe, úgyszólván

fölemelte önmagán s az életén túl, a sorsán túl, a legfiatalosabb

divatoknak legmagasabb csúcsára: hogy tudniillik fűzője is volt, de

micsoda kemény, fullasztó, páncélos fűzője, ami egész alakját, két

darabra törve, a felső testet, az egész mellet és kebleket, nyilvánvaló

pótlékokkal, előre dagasztotta s mind a többit, pótlékok nélkül, hátra.

Még hozzá kell adni azt a rizsporral behintett iránytűt, ami messzire

kinyúlt az arcából s ami az orra volt, hangyászi orra, féloldalt

görbülve a végében, hervadtan és mozgékonyan, azzal az elkenhetetlen kék

bibirccsel rajta, külön szafir! a húsba foglalva!

– Jaj, milyen szép! – mondtam udvariasan, – vajjon hova készül? Jó

mulatást! – mondtam még s már mentem is az üvegajtó felé, az utca

irányában.

– Várjon csak! – szólott utánam és nézett. – Van egy gondolatom, –

mondta olyan barátságosan, hogy nem tudom miért, de elrémültem.

_Egy_ gondolata! Ezermillió gondolata lehetett, ez volt a benyomásom,

amint külső képe, így feldolgozva, felgazdagodva, megdicsőülve, élő

kincsesláda! aranybánya! aranybanya! egy egész végtelent nyitott meg

lelkivilágára. Micsoda gondolata lehet egy oroszlánnak, micsoda _egy_

gondolata, mikor az útfélen, egy kukoricás széléről morog a vándorra,

aki menne? _Egy_ gondolata! Holott ezermillió gondolat hemzsegett s

nyüzsgött látszólag az orra előtt, amellyel mind felturkálta,

felpiszkálta, mint millió hangyákat, ezt az egyetlenegy gondolatát. S

csak álltam az üvegajtóban, a kezemmel a kilincsen és vártam.

– Két jegyem van a nagy Operába, – _je vous invite!_ – ezt mondta még

barátságosabban. Ezt mondta egy olyan szájból, amelyre egy vastag

cseresznye volt ráragasztva, véresen kettészelve, két borzasztó darabra.

Hogy egyáltalán van nagy Opera Párizsban, hogy általában van ilyesféle,

nagy vagy kicsi, de hogy ez van, _Opera_, általában a világon, az ebből

a szögletből itten, e gázlámpa alól, e szörnyeteg mellől, valami olyan

távoli, olyan tündöklő, olyan magas, olyan hegycsúcsokra emelt, olyan

fellegekbe ívelt, olyan messzi aranyméhkasnak tűnt az égben, a jó

Istennel, mint portással mellette s aki esetleg beereszti az embert,

hogy szinte szédültem bele s nem hittem, hogy ez lehet! Nem is tudtam

mit szólani. Hogy én belépjek márványcsarnokokba, Párizs fényébe,

tündöklésébe, mennydörgésébe s zenéjébe ezzel a cseresznyével, – a vér

fagyott meg bennem. Azt mondta volna, hogy most itt rögtön, egy

luftballonba szálljak vele, elhajózván az egeknek tengerébe késő éjnek

idején, hogy könnyebb szívvel tettem volna. Feldúlva a lelkemben, annak

a néhány percnyi időköznek a végtelenségét éreztem, ami olykor, két szó

között, egy évszázadnak tűnik. Még ezelőtt egy perccel milyen boldog

voltam! Ezt éreztem, elepedve, amint visszagondoltam e percre. Mióta ezt

mondtam: _Jaj milyen szép! Hova_ készül? micsoda útat tettem a

szerencsétlenségben!

– Nincs frakkom, – hebegtem.

– Annyi baj legyen, – felelte. – _Úgy sem magát fogják nézni!_

Merem állítani, hogy azóta a tízmillió év óta, mióta emberek vannak a

világon, soha nem tűnt olyan igaznak, amit egy nő mondhat. Hogy nem

_engem_ fognak nézni, – már megengedtem ezt. De éppen ebben láttam a

végzetem kegyetlenségét, hogy senki mást nem fognak nézni, csak éppen

őtet az egész teremben! Aki itt lesz ember, tömeg, a sok mondaine és

demi-monde, excellence és nagykövet, külföldi herceg, exkirály és Türr

István és Munkácsy Mihály s aki itt lesz százötven ember a zenekarban, s

még százötven a színpadon a karban s a jegyszedőtől az Elnökig az udvari

páholyban, s az egész földszint, az egész karzat, az egész nagy nép,

közönség és végtelenség, az mind őt fogja nézni, fenn és lenn s jobbról

és balról s alulról és hátulról, az egész _République Française!_

Mit mondhattam? Gyakran voltak percek életemben, mikor a legkínosabb

helyzetekkel, felzaklatott szívemben, a leggyönyörűbb dolgok

korrespondáltak, úgyszólván a visszájukra fordítva. Igy hangzott el

bennem, mint egy nagy benső zongorán e percben, az üvegajtóban, ahol

álltam, így hangzott el bennem távoli zúgással, a Schubert

_Abschied_-jének melankóliája! Mert keserű dilettantizmusom a legrútabb

dolgokban is a művészit pengette abban a sok titkokban, amik élnek

bennem. S mert Isten is folyton azt jelzi az embernek, hogy milyen szép

lehetne minden, ha nem volna minden olyan rút. Boldogok, akik búcsúznak,

gondoltam, akik mehetnek a maguk útján, külön-külön, akik mehetnek!

Mit mondhattam? Arra számítani, hogy eltünök mellőle a színházban, egy

adott pillanatban, olyan sértőnek, olyan pestiesen anti-franciának tünt,

hogy erre nem is gondolhattam. Elhárítani a meghívását, nem tudom

micsoda ürüggyel s hazugsággal, ehhez egyrészt nem voltam elég ügyes,

másrészt tudta is, finom búvár-szellem, hogy semmi dolgom ezen a nagy

világon! Azonfelül dédanyói makacssága, megkérgesedvén házfőnöknői

gyakorlatában, oly pókszerű energiákat árasztott magából, hogy eleve ki

is zárt, hálója szövésében, minden mentséget s szabadkozást. E mellett

sokféle türelme s készsége, sok jósága is, megvallom, öreg

vércsefilozófiája, amellyel még elég magasról is nézte a dolgokat, mikor

a számláimat kellett megfizetnem, egész zordon angyaliassága szóval, még

csak fokozta inferioritásomat s arra a kínos hálára kötelezett, amelyben

vége minden szabadságnak.

– Mit játszanak? – kérdeztem.

Csak éppen, hogy kérdezzek valamit, csak éppen, hogy leplezzem

kétségbeesésemet. Mint ahogy egy fuldokló kérdezné, az óceán közepén,

hány méter mély ez a tenger? Vagy ahogy egy másik kérdezné, egy elítélt,

a hurokkal a nyakán: hogy a méterje ennek a zsinegnek? Csak éppen

kérdeztem, úgyszólván kapcsolatok nélkül a lét minden lehetőségével,

térrel és idővel, mint ahogy az ember bizonyos szituációkat még

súlyosbít a kérdésével. Még mélyebben analizálva: talán az a reményem

volt, hogy egyáltalán nem játszanak semmit! Sajátos dolog! Minél

közelebbről sújtja az embert a dolgok valószínűsége, annál inkább áhítja

azt, ami lehetetlen. A szolga már szaladt egy konflisért. A hölgy azt

mondta, felém fordulva:

– _Veinard, va!_

Soha senki, ennél különbet, nem mondott nekem életemben. Nem is tudom

lefordítani magyarra. Azt hiszem, nem is lehet. Még vállon is legyintett

hozzá, könnyedén, a legyezőjével! _Szerencsefi!_ ez valami ilyesfélét

jelentett.

Még meglehetős korán volt, amikor megérkeztünk az Operába. A _Faust_-ot

játszották. De az első hang, amit hallottam, alighogy beléptünk az

előcsarnokba, egy erőteljes _Ah! m… de alors!_ volt. A mellett, hogy

erőteljes volt, még olyan lelkes is volt, hogy semmi kétségem nem

lehetett az iránt, hogy ez csak nekünk szólhat, nekünk, nekem, _neki_,

főleg neki, Madame Genevièvenek, mint egy ünnepi üdvözlet!

Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, mit tehettem mást? Ennek a

nemzeti indulatszónak, amint azt már kifejtettem, olyan történelmi ereje

van, olyan kulmináló határozottsága, főleg az _alors_-al párosítva,

szóbölcseleti magassága és bevehetetlensége olyan fennen szárnyal a

magasban, hogy itt nincs ellenérv, nincs riposzt, nincs semmi ezen a

világon, itt nem használ semmi ezen az égvilágon s itt csak megadhatja

magát az ember, mint a sorsnak, ami szól.

Tehát megadván magamat a sorsnak s a történelemnek, elsőbben is,

felzaklatott képzeletemben, emelkedetten s romantikusan is, azokra az

indián hajósokra gondoltam, akikről éppen a mult éjjel azt olvastam egy

francia könyvben, hogy az ár elsodorván őket, kis csónakukban a

Niagarán, már nem is küzdenek többé, már nem küzdenek, s csak úgy

gurulnak a víz sodrán s lezuhannak az örvénybe. Ezekre gondoltam. Aztán,

csöndesen, megadással, áldottam a Gondviselést magamban, hogy ilyen

korán lévén, még csak ilyen kevesen vannak s ez csak egy szórványos hang

volt, amit hallottam, csak egy kisebbségi hang, politikailag szólván.

Mert mi lett volna ez, gondoltam, húsz perccel később, egy népesebb

előcsarnokban, ha már az ilyen gyér közönség előtt is, ilyen nagy

sikerünk volt! Suttyomban, azzal a szerénységgel, de azzal az

érdeklődéssel is, amit idegen voltom sugallt e márvány atriumban, e

latin világban, ha merem mondani, oda is pislantgattam riporteri

megfigyelésekkel s kíváncsiságokkal, ama fehér nyakkendős s klakkos

úriember irányában, akitől ez a hang származott, aki ilyen szépen

szólott, mint a darumadár s ilyen spontán fogadta, ilyen lendületesen!

ilyen melódikusan! szegény, elaggott hölgyemet. A külseje után ítélve,

egész formája után, valami borús ruganyosságba öntve, egyike lehetett,

úgy éreztem, a szellemi arisztokrácia ama legmagasabb tagjainak, akiket

szívemben ünnepeltem s ráfogtam, _ex professo_, hogy ez csak Maeterlinck

lehet! De rögtön e történelmi kiszólása után, két barna szeme ez

úriembernek, két barna szeme tüzes csillogással, vörhenyes fényekkel,

úgy sugárzott felém, egy röpke pillanatra, hogy úgyszólván elkívánta

tőlem ezt a drága öreg Ninont, aki karomba fűzve karját, lépdegélt

mellettem, aranyos! Nem is Maeterlinck ez, gondoltam, tévedés! Ez

bizonyosan Mirbeau!

Megbékülve a szívemben, nagyjában meg is semmisülve, elragadva az élet

sodrán, mint az indián hajósok a vízen, csak sajgó érzékenységem

gyötört. Oh Istenem, gondoltam, ha meghallotta volna, így kiöltözve,

aranyláncosan, színekbe fröcskölten, ezt a waterlooi üdvözlést, szegény

pettyhüdt öregasszony! Olyan büszkén hordozta, olyan harciasan, olyan

hódítón, hetvenesztendős szűzleányosságát, hogy ez a könnyekig meghatott

volna, ha józanabbul láthatok e percben s ha megértem, mint feszül ki,

erőlködve, szerencsétlen! elepedt kínokban, mint egy keresztfára, a

fiatalságra! Mégis, ködös mámorosságom, e percek zsibongásában itten,

ahol mind többen jöttek s mindjobban fénylett minden, mind közelebb

bomlasztott hozzá, mert így kell, hogy ezt mondjam. Micsoda

testvériesülés volt ez, ami eggyé olvasztott vele, micsoda vak szél

hajlította oda szomorú vénségéhez, még szomorúbb húsz évemet? Mi volt

ez, micsoda két sors, a _Faust_ estéjén, az Operában, márvány- és

onix-falak várbástyájában, kristálycsillárok tündérvilágában, micsoda

két élet, két véglet egy-egy pontján, micsoda közel és távol, ami

összeakaszt két élő lényt egy nagy úton az éjben, mint egy forgalmas

utcán, este, népek tömegében, villamosok és autók tömkelegében, egy

konfliskocsist a maga vak lovával!

_Waterloo! Waterloo! morne plaine!_ – annyi baj legyen! gondoltam s

boldogan éreztem, boldogan! hogy a magyar szó rímel a franciával. A rím

összhang, zene, gyönyör s Hugo-t idézve, verseket! lelki borulataim még

epikusabb ködökbe borultak, s nem is éreztem, amint Geneviève asszony,

leválva a karomról, imhol egyedül indul, a stílus kedvéért nyilván,

minthogy nem voltam frakkban, egyedül a nagy lépcsőn, mint egy külön

vers, egy külön rím, – _Waterloo morne plaine!_ Jobbról s balról tükrök

reflektálták s előtte, magasan, szinte szárnyalt fel a lépcső, mint

zenei mennyekbe, a szőnyeg bíborával. Csak néhány ember szállingózott

itt, egy-egy magányos márkinő vagy herceg szállingózott itt, s mind

finoman szállingózott, személyiségük öntudatában, jelentőségük

ragyogásában, főmagasságuk izzásában egy márkinő! egy herceg! egy La

Rochefoucauld! ahogy gondoltam azt, egy De la Tour D’Auvergne! ha igaz!

És mások is szállingóztak s jöttek, lebegőn, mint az árnyak, könnyed

sziluettek, amint elvesztek a térben, a szőnyegen, a falak mentén s a

mennyezet alatt, mind kecses árnyak, habitüék s olyan kéjleányok, mint

egy jaguár vörös prémben, s más ifjú leányok rózsaszínben s izzó

ezüstben mások, mint egy medvebocs, ha fehér medve, s ezek mind mentek s

szálltak, áhítattal s magukba szállva, mint egy szebb lét felé, a

magasságba, harmóniákba, egyenest a kürtökbe s trombitákba! És lehetett

látni egy-egy igazi rajongót, hangimádót, kvintbolondot és disszonánsot,

egy-egy búskomort a hangzatok patkánymérgével a fejében s a gyomrában,

amint már eleve zsongott benne a sok szép ária, _bel canto_, a sok

ánszámbel, finálé és minden, az egész gounodi rezesbanda, ami zsongott

benne már előre, ami mind felajzott, felhangzott és zajlott benne s a

falnak döntötte, ahogy ment!

Igy értünk fel, így ért fel a dáma, incidens nélkül, az első emeletre.

Selymeit s csipkéit félkézre fogván a szoknyáján s féloldalt emelvén

majdnem a térdéig, úgy ment szegény mosolyogva, ahogy a tükörben láttam,

mosolyogva, ahogy mutatta, milyen könnyű neki a lépcső, milyen kacér

játék, milyen könnyű! milyen kanárimandi szökdécselés az egyik fokról a

másikra s még följebb és megint följebb s mindig följebb, milyen könnyű!

holott a lelke szakadt meg belé! A két szomorú lábszárát láttam, amint

jöttem mögötte, két keserű lábszárát kékselyem harisnyában, egy sodrott

szalag derengésével, csokorba kötve a térd alatt. Két szomorú lábszárát

_à la Gavarni_, azokat a különleges, azokat az örömtelen, azokat a

bokában vékony, az ikrában egy-egy gombóccal bélelt lábszárakat, amilyen

csak öreg uraknak szokott lenni, ha már öreg asszonyokhoz hasonlítanak.

Mint egy hajdani távfutó lábszárai, porcogós izomzatukat mutatták,

elhalva, néhány százezer kilométer strapájával bennük, ami lezajlott egy

harisnyában.

Jegyeink, sivár szabadjegyeink a második emeleti páholyokba szólván, –

_2-ièmes loges_, ami a leggyászosabb hely az Operában, még megpihentünk,

mielőtt továbbmentünk volna a még magasabb fellegekbe, még megpihentünk

egy percre az első emeleti foyer katedrálisában, tündértavában, salamoni

kristály-kolosszeumában s egymásra néztünk azzal a rokonszenvvel s

szolidaritással, mint a svájci turisták, mikor felérnek a Jungfrau első

jegestengeréhez.

– _Ah! que c’est beau!_ – mondta a hölgy s nézte az egész kilátást a

tükrök végtelenére, a csillárokra, melyek ezüst fényükkel áztak le, mint

egy gyémántzápor, a fehér márványra.

– _C’est bien beau!_ – helyeseltem s boldogan gondoltam, hogy nem

hallotta a Waterloot.

Gyűrött ruhámban, feldúltan, amint voltam, bozontos fejemmel,

zongoraművészi hajhullámokkal az orromig a félszemem fölött, annak a

revolúciós zeneköltőnek tűnhettem, aki néhány nonáns-akkord terrorja

alatt tartaná a világot s oly gyakran látható, fenyegető

magányosságában, hangversenytermekben s minden operaházban. Egy-egy

tekintet szállt el rajtam, könnyedén s indifferensen, ami lefitymálta

értékemet, két női szem sepergette rajtam, pillanatnyi fényével, zenei

szemeteimet, mint egy reflektor, messziről. Előttem, Geneviève asszony,

valósággal feloszlásnak indult sokféle színeiben. Az izgalom, a meleg

is, a sok lépcső s minden, az egész bálványt megbomlasztotta, s tavaszi

olvadása annál rettenetesebb volt, hogy a természet visszájára, a telet

hozta vissza! Tavasz, nyár, pír, pitymallat, pirkadás és hajnal s mi

minden még, szűz reggelek s üde kenőcs hófehérségek, amit kendőző

palettájáról felszedett magára, a sok _crème céleste_ és _neige des

cimes_, ezt mind lassanként lehullatta s a festék engedvén rajta, meg is

enyhülvén, még förtelmesebbé vált, hogy elvesztette körvonalait. A

szempillákról s a szemek aljáról tovaterjedt a khol s a szemhéját is

bemaszatolván, az egész szemet abba a homályosságba vonta, a szemfehér

kivillanásával, amit kéményseprőknél látni. A szájára kent szimbolikus

cseresznye, engedvén vakmerő rajzából, dús máza skarlátját tovakente,

fel és le, egészen az állára, s úgy mutatta a nőt, két vad fogsor

vörhenyességével, mintha vért ivott volna! Csak az orra tartotta meg

keményen, a vastag rizsporrétegeket, s olybá tűnt kinyúlt vonalával,

mintha papírba volna csavarva egy tintafolttal a végén, ami a petty volt

rajta.

– _Ah! que c’est beau!_ – ismételte.

– _C’est bien beau!_ – ismételtem, mert tíz szó nem volt a fejemben s a

szótáramban.

Már akkor többen jöttek, mind többen, tömegestől és minden zúgott s a

sok csillárok zengtek.

– Menjünk! – mondtam, – még van egy emelet…

Soha ilyen száraz torkom nem volt, mióta élek. Holott föl se tűnt már

fonnyadt Sibylla, így szétmálva, amint volt. Az élet olykor, minden

valószínűségek ellenére, éppen ott zárja le határait, ahol az ember,

művészi értelemben, még nagyobb hatást remél, vagy megfordítva, még

jobban fél a rossz hatástól. A fényben és a márványrengetegben itten,

abban a sajátos atmoszférában, ami az ilyen Walhallákban, az ilyen

istenek tornyában, egy Prinzregenten-ben, vagy a párizsi nagy Operában,

a vesztőhelyek vagy a műtők atmoszférájához hasonlít, abban az egész

feszültségben s magasságban, amit az imminens élmény kontaktusa ad,

szegény anyó már kívül volt formákon s minden lehetőségeken, úgyszólván

már nem is volt a világon. Ami egy-egy szó vagy megjegyzés hangzott, az

is inkább rám vonatkozott, sajnos.

– _A roghrider!_ – mondta egy angol egy másiknak s ez bizony nekem

szólt.

Igy értünk fel a második emeletre s benyitottunk a páholyba ünnepélyesen

s leültünk egy-egy székre, egymás mögé, ahogy ez szokás az ilyen

tömeg-páholyokban s az úrhölgy egy nagyot sóhajtott, hogy már ül végre,

s elővette a keszkenőjét s a kis tükröt is s elállítgatván az olvadását,

kellőképpen belefészkelte magát karosszékébe és sűrű mozgolódásokkal,

testi formáihoz szabta ezt a széket. Ekképpen elhelyezkedvén egy örök

életre, a páholy pereméről, ahová legyezőjét helyezte, elnézett, amerre

csak lehetett, nézett szemközt, nézett jobbra, nézett balra, nézett a

mennyezetre s a legmagasabb padlásra s a karzatra s arról a nyolcemeleti

magasságról, ami a második emelet a párizsi Operában, lenézett a

földszintre s a földszint fölött az _amphitheâtre_-re s még nézett s

mindig csak nézett, ahogy csak egy nő tud nézni a sír széléről a

legszebb világra s színházra s milyen boldog volt szegény, milyen

boldog, mikor látta a sok népet és szépséget és sugárzást és

regényességet, a nagy függönyt masszív redőkben valami isteni titkok és

rejtélyek előtt, s a zöld lámpaernyők derengését a mélyben, mint egy

zöld erdő s a zenekari népséget benne, mint a törpéket, amikor ezt mind

látta, mind habzsolta, mind felszítta magába, mint egy öreg pók a

magasban minden legyet a hálójába, milyen boldog volt, milyen boldog! És

még nézett és még sokáig nézett és csak nézett s mikor hirtelen nagy

csend lett s a karmester intett s a zenekar megrázkódott, ültében a sok

hangszerrel a sok ember, s mind a többi, megdermedt, a nézőtéren

háromezer ember, még csak jobban nézett, figyelt és maga is megdermedt!

A _Faust!_ Mit tudtam akkor, de ha tudtam is! Ez mind ropogott,

durrogott és zengett a messzeségből és a sok _bel canto_, anszámbel és

finálé ez mind dörgött és rengett és csak azt éreztem, hogy mindenki

énekel a színpadon, torkaszakadtából, főleg azt éreztem, hogy _mindenki

énekel_ és a fejem forgott! És a sok húrokon, rezeken, dobokon s

hanghullámokon, a sok Gounodon és gongon, még közelebb bomlasztott

sorsom Madame Genevièvehez s egész közel a többiekhez is, akikkel itt

ültem, akik itt ültünk, nyolcan ebben a páholyban s mind gőzölögtünk s

fújtunk, szinte fütyültünk, úgy fújtunk, mint egy forró fürdőben, úgy

fújtunk, két öreg dáma, aki fújt egy katonára, egy aggastyán, aki rám

fújt, s egy fiatal pár, aki egymásra, egy barna legény egy sápadt

leánnyal, aki fújt egymásra, mindenféle kézszorongatásokkal s

fokozásokkal, amit a nyakszirtemben éreztem, mert ezek mögöttem fújtak.

Meddig tartott ez, ez a gőz, ez a meleg, ez a mámor, ez a zene, nem

tudom. De mikor vége lett s minden mozdult s minden nyüzsgött s mind

mentek, a két öreg dáma, a katona, az ifjú pár s már az aggastyán is

ment, csak álltam, vártam s néztem, – Madame Geneviève aludt! Egész feje

úgy konyult le, szinte elválva a törzstől, mint ahogy egy kappan feje

lóg az elmetszett nyak maradékjain. Hangyászó orra az ürben, az iránytű

merevségével azt a fix pontot mutatta, ahol minden magasztosságokból,

fényekből, márványokból, dicsőségekből s koronázásokból önmagába omlik

össze az ember, holtrafáradva s kimerülve! S az a rettenetes arca volt,

féloldalt borulva, amellyel az ilyen vénasszonyok álmukban, hulláknak

tűnnek ideiglenesen.

Nem bántottam. Egy szendvics maradt itt egy papírtálcán, a páholy

mélyében, egy széken. Ezt valaki itthagyta. Ezt megettem, csendben. Csak

hadd menjenek, gondoltam, a sok nép, közönség, az egész színház, ez csak

hadd menjen mind, ez így jobb nekem és nyeltem. Akkor felriadt hirtelen.

Egy percig nézett és megértett mindent s nem szólt egy szót, csak

indult, kissé kábultan aranyos s a karomat kérte. Igy értünk le, ketten,

egyedül, kar-karban, majdnem az utolsók, így értünk le a nagy lépcsőn a

Place de l’Operára. Intettem egy konflisnak a hölgy kívánságára. A hölgy

is intett a legyezőjével. Egy rikkancs állt a járda szélén, a sokféle

estilappal a hóna alatt, cigarettával a szájában és bámult. Ahogy a

hölgy után magam is beszálltam, még jött egy lépést s odasúgta a fülem

mögé, mint egy jó tanácsot:

– Kérje előre a pénzt!