Olykor, az éjféli órákban, Marcelle mögött, aki betolta az orrát, egy
másik női árny is besiklott a szobámba: Henriette!
Csak ültem az asztalomnál s írtam megdermedve. A gyertyám csöpögött s
kis viasztornyokat emelt a láng körül. Azzal, hogy nem is viszonoztam e
hölgyek köszönését, de kábultan a papírjaim fölött, csak fújtam a füstöt
s mártogattam a tollat önkívületekben, kellőképpen jeleztem is, micsoda
szent mámorokban vagyok, költő! micsoda végtelenségekben, hevületekben,
hegycsúcsokon és tengereken vagyok, tinták mártírja! s akit nem szabad
zavarni. Elveszve térben és időben, csak a füstöt éreztem ami szállt, a
_caporal_ vastag füstjét, ami megakadt dús hajamban, igazi őszi köd, ami
a bozótba száll. Néhány szem sült gesztenye a tintásüveg mellett, még
biztatott csendéletiesen, még meg is nyugtatott, mint egy majmot, aki
tartalékait őrzi a ketrecben. De emberiebben szólva, olyasféle
megnyugvást is jelentett, mint a vándornak egy gyümölcsfa az útszélen,
ahol pihenni fog. Néhány szem gesztenye.
Marcelle leült megszokott helyére a székre, azzal a rezignált
otthonossággal, ahogy a tyúkok szorulnak be az ólba szürkületkor s
behajtják a fejüket a begyükbe. Rögtön elaludt, fáradt leány, féloldalt
fordult arccal, úgy aludt. De az orra kiszögelt horogszerűen s egy végső
kapcsot tartott a világgal, amelyből felváltva szívta a levegőt s
felváltva vissza is bocsátotta a világra, zajos cimpákon át. Két kis
mell, a vékony selyemblúz alatt, mint két szent alma, apró masszáit
emelgette a körvonalak kiválásával s abban a boldog ájulatban ringatta
ütemét, ahogy fiatal leányok, úgyszólván a mellükkel alszanak.
A másik leány, Henriette, nyilvánvalóan nem aludni jött. Kevésbbé
otthonosan ez éjfélen s e cellámban, szerény tartózkodásával jelezte a
velem való bensőbb kötelékek hiányát, s egyszerűen annak a relatív
lénynek tűnt, aki egymagában nem sokat jelent, mert csak kettesben tud
élni, mint általában minden nő. Igy tünt fel fátyolos bánatával, így
hozta el hozzám magányosságát, így éjféltájt, mint egy kísértet, szegény
kis szőke, mikor a műhelyből szabadult, ahol Marcelle-lel együtt
dolgozott művirágok füzérén, szomorúfűz lombokon. Röviden, hogy e nagy
bánatról szóljak: az Adorján elhagyott kedvese volt. E jogcímen jött,
gyászütemesen, mint legjobb pajtásom özvegye, tanácstalan s vigaszra
szorultan, szétszaggatott szívével, tizenhétéves özvegy!
Henriette! Marcelle! Milyen furcsa! Az ilyen homályos fiataloknak, az
ilyen félig névtelen leányoknak, az ilyen ifjonti szerelmekben, valóban
csak a keresztnevét tudta az ember mint őskori időkben, mikor a
legizzóbb szenvedély is, csak a hölgynek kurta nevét tudta. A szív nem
is kérdez sokat, amíg magának tud felelni s nem egyszer az ilyen kis
leányok, az ilyen párizsi kis munkásleányok úgy lesznek szeretőkké,
olyan spontán s olyan lendülettel, az ilyen kis leányok, hogy nem érnek
rá bemutatkozni. De micsoda rejtélyes vonzalom is az, micsoda keserű
elepedettség olykor, ami odafűzi őket egy másik tájék fiaihoz, egy-egy
magyarhoz, vagy portugálhoz, vagy hasonló szegény ördögökhöz,
flótásokhoz s magányosokhoz, mint bizarr virágokhoz a méhet, aki száll.
Henriette leült, sivár pamlagom végébe. Önmagába zárva,
önönsajnálkozással, minden bánatát magára hullatta, mintha hamut
hullatna, már mindjárt a kalapjára. Egy olyan kalap volt a fején,
amelynél nem volt búsabb semmi ezen a világon. Két feslett rózsabimbó
csüngött le a karimán, keresztben egymáson s a művirág álmával tavaszról
és nyárról éppen abban a napsütésben halt el, amelyben mind virulnak a
rózsák. Igy ült szőkén, ifjan és hervadtan, így ült őszinte keservével
némán, így ült merev arccal, rózsabimbókkal, mint aki nem is akar máskép
ülni, nem is akar többet mutatni, mint ami mind hervad rajta és szenved,
mert ennél már nincs is több és nincs is más, amit megmutathat. Aztán
mégis, csendesen, levette a kalapját, azzal a keserű mozdulattal,
amellyel nők hozzá tudják fűzni a tárgyakhoz, egy kalaphoz, vagy egy
kesztyűhöz, amit levetnek, a maguk nehéz fájdalmát és gondját. És csak
ült szótlan és csak nézett és várt, mint a tulajdon sírjánál, úgy várt.
Ami a nőben leginkább a nő, vagyis a legösztönösebb, az főleg annyi,
ahogy búsulni tud, leginkább önmagáért. A szánalom, a férfi szívében,
nem tartozik a leghevesebb érzések közé, se _pro_, se _contra_, se
másért, se önmagáért, senkiért. Ez itt nem impulzió, sőt a férfias az,
aki mást is, önmagát is, keményen a sorsára hagy. De a nő szívében,
minden sajnálat és részvét igen erős, igen aktív, igen szilaj érzés,
gyakran másokkal szemben is, ha van alkalom erre, de legfőképpen akkor,
ha a nő tulajdon magát kell, hogy megsajnálja. Ezért van, hogy olyan
könnyen omlik össze, s mindjárt úgy kétségbe van esve, mintha a
bánatával bedőlne egy ház.
Mikor végre felpillantottam s felüdültem egy szem gesztenyével, a régi
kép tárult elém a hajnal legszűzibb pontján, ahogy ez betűz négy fal
közé sápadt fényeivel. Kis szobám, füstfellegekkel, két idegen lét
súlyát őrizte leragadva a silány bútorzatra s a magam sorsával vegyesen,
zsúfoltan hármunkkal, szűken körülhatárolva, valami fiók-menhely
idilljének tűnt, sok bánattal és nehéz levegővel. Marcelle mélyen aludt,
félholtra sujtva a székben. Henriette a pamlag sarkában mozdulatlanul,
két élő szemével úgy nézett, mint a szobrok néznek a maguk isteni
vakságával.
– Mi lelte? – kérdeztem, – nem aludna inkább? Már itt ül két órahosszat,
ennek nem lesz jó vége! – mondtam.
– _Tant pis!_ – felelte s csak ült.
S akkor, egyszerre, a szeme két sarkából, úgy megeredt a könnye, olyan
símán, olyan finoman, olyan csuszamlósan, olyan olajosan, olyan könnyed
utánpótlással, mintha idáig, órákhosszat, csak mind gyüjtögette volna,
ezerszámra, a könnyeket. Egy szomjas embernek egy sivatagban, elég lett
volna, hogy égő szomját oltsa velük s legott felüdüljön. Megvallom,
számtalan nőket láttam sírni, fel is jegyeztem sokféle mintákat, sokféle
változatban, mert azonfelül, hogy a nők, jóban-rosszban, de mindig
készek a sírásra, még nem volt ember, akinek nő, valami végső esetben,
ha már mást nem tudott, legalább a könnyeit be nem mutatta volna. Mert
sírni lehet a lélek minden legrejtettebb zugából, minden tetszés szerint
s mert főleg itt van az a veszélyes pont, ahol a nőt nemcsak, hogy nem
feszélyezi szemérem, de sőt, olykor, a szemérme is, mindössze néhány
könny. Nem rajzolom itt, nem óhajtván elmélyedni, azt a viharos
skáláját, celestáját, orgonáját, orrfuvásos harsogását annak a női
zuhogásnak s zokogásnak minden árnyalatokban, ami évezredek óta, a
legrégibb koroktól fogva átzengi az emberek történetét s ami nyilván ott
kezdődik, ahol Ádám meztelen vállára az első gyöngy hull angyali kék
szemekből.
De soha olyan egyenletes, olyan tiszta munkáját nem láttam
könnyontásnak, mint ahogy ez a fiatal leány csöpögtette nedveit a szeme
két sarkából, a legcsillogóbb gyöngyökbe formálva. Egy arcizma nem
rándult, egyetlenegy vonása nem változott az arcnak, egy árnyalatnyi
elborulás nem kísérte a termelésnek ezt a _l’art pour l’art_ pazarságát,
ezt a parnaszusi fenségét s legmagasabb klasszicitását, mely a fájdalom
külső képéhez nem adta csak a könnyet, mint ahogy a hegycsúcsok
magaslatára Isten nem ád csak havat. Az egész arc megmaradt lágyan,
finoman, fiatalon, érintetlen kontúrjaiban s csak a könnyek dolgoztak.
Alig jelent meg két csöpp a szemek szögletében, hogy már gurult, fiatal
könny! ami nem omlik össze. S alig gurult, már ott volt megint kettő,
hirtelen, egyszerre, mint két friss gyöngy, mint két testvércsillag s
jelezte, hogy megjelent, hogy itt van, hogy él s jelezte ezt annál
jelentősebben, annál súlyosabban, annál üdébben s annál tündériesebben,
hogy egész tartalma csak egy kevés víz volt, ami tündököl egy pillanatra
s megy. De megint jött új kettő s megint kettő s megint kettő, s mindig
egyszerre s olyan egyforma, olyan parányi időközökben, hogy úgyszólván a
pillanatot osztotta föl, hogy jöjjön és hogy menjen és olyan
szabályosan, olyan egyforma ütemben, hogy valami kis hajszálnyi csengése
is lehetett, amit nem lehetett hallani, valami kis hajszálnyi csengése
ezüstben. Igy jött ez mind, és mind gurult, hangtalan, ikrek végtelenje,
pontosan, fokozás nélkül tempóban s anyagban, hogy érezni lehetett az
egyenletességet, a beosztást, a számítást, a verslábakat, a formákat és
a technikát csakugyan, mint egy versben, ami felold egy egész női lelket
ezer jambusok könnyeiben.
Csak néztem, mint egy tüneményt s a cigarettám elakadt kezemben. S nem
is hallottam azt a másikat, aki ájultan a székben, egy más világ
mélyéről, csak szuszogott és fújt. Holott igazában ez adta meg, ez a
félholt Marcelle a nagy orrával s fujdogálásával, egész egységét a
képnek, a bánatnak, a falaknak, a hajnalnak, ami ébredt, azt a halálos
egységét ellentéteknek s összevisszaságnak, amit az élet valami művészi
ostobasággá kavar össze egy kis hotelszobában, három emberrel, aki
egymáshoz van ragasztva s nem is igen tudja mért.
– Nézd csak, Henriette, – mondtam, mert most már tegeztem annál a
rejtélyes vonzalomnál fogva, amit e dús könnyezés ébresztett a
szívemben.
Nem tudom, de talán nem is lehet magázni azt, aki szenved. Istent és a
fájdalmat, ami ugyanaz, s a szépséget is, csak tegezni lehet. Boldog az,
aki régi időkben tegezhette a királyokat. Aki ezt mondhatta: «_Nem úgy
király, az égre nem! A pártütő te vagy!_»
– Nézd csak, Henriette, – mondtam, – egyél egy szem sült gesztenyét. Még
langyos, finom, porhanyós. Továbbá sodrok neked, külön neked, egy
cigarettát. Ilyen jó fiú vagyok.
– No add! – mondta elázva, kimerülten szegény s még gurított néhány
tucattal s aztán elapadt a könnye s úgy nézett, olyan kéken, ahogy egy
áprilisi reggel néz le az égről s olyan szőkén a síma fejével, hogy nem
volt több, mint ami a legtöbb, egy gyermek! S így kérdezte, mint egy
nagy, mint egy özvegy, nagyon egyszerűen, de nagyon elepedten is azért a
hegedűs Adorjánért, aki itthagyta és elment:
– Hova tűnt el? Hova lett? _Où est-il ce coco?_ – végezte olyan
angyalian, olyan fájdalmasan, olyan sóhajtozón, olyan, nem tudom, olyan
levegősen, mint aki az óceán partjáról kutatná szerelmét, tört szerelmét
a végtelenben. S megint sírni akart s most már torz arccal, amint rágta
a gesztenyét.
– Hát nem! – mondtam, – _je te le défends!_ – s leültem mellé. – Ne
búsulj, – mondtam, – nem szabad! Vissza fog jönni!
S nem is vettem észre, hogy a kalapjára ültem, szegény hervatag
kalapjára, a két bús rózsabimbóval.
– Vissza fog jönni? – kérdezte és nyelt.
– Vissza! Egy nap!
Oh ez a nap! Jön ez valaha, amíg múlnak a hetek, a hónapok, az évek, az
egész élet!? Holott virradt. A gyertyám kiégett a tartóban s kis tornyai
mind bedőltek. Olykor, egy-egy pillanatra, még fellobogott a láng,
sárgán, sercegőn, amint még falta a kanócot. A nő már a karomban volt, a
karomban az egész bánatával, özvegyi bánatával. Az ember olyan
nyomorult!