Mindinkább egyedül maradtam. Az ilyen magány, sokféle sugallatával,
hatásával s pátoszával, főleg azt érezteti az emberrel, hogy nem lehet
elférni benne s minél tágasabb minden az ember körül, annál kevésbbé
tudja, hova tegye magát. Ilyenkor, egy kis párizsi hotelszobában, úgy
szédül az ember, mint egy ősrengetegben. Először abszolválja sorjában
azt a kevés bútort, ami itt van a szobában, leül a kis pamlagra az
ember, a székre, az ágyra s így lézeng a végtelenben, aztán odamegy az
ablakhoz, kitárja s elrémül a sok háztető s kéményerdő láttára, a sok
szomszéd-élet fuvalmára, ami itt van körülötte s akkor még inkább lézeng
egy borús horizont előtt az ember, s még keserűbben körül van határolva,
hogy már az egek is határolják s még keserűbben bele van zárva a
magányosságába, mint egy kalitkába! Főleg az kínozza az embert, hogy
sejtelme nincs róla, mi célja lehet a jó Istennek vele? Olykor
gondoltam, elmegyek Renanhoz a Collège de France-ba s megkérdem ez
irányban. Mert hogy ő olyan tudós-teológus, olyan okos rabbi, olyan
fürkésző és verzátus ember! De mire indultam volna, már este lett.
Meggyujtottam a gyertyámat az asztalon, az írásaim fölött, kiraktam két
_sou_ ára _caporal_ dohányomat a sok cigarettapapírokkal, s leültem a
munkámhoz. Sohasem hittem volna hajdani dús napjaimban Pesten, micsoda
munkára s borús ábrándokra hangolja az embert két _sou_ ára francia
dohány egy szál gyertya világában, igazi csendélet! Van itt egy láng,
mint egy intő jel, ami ég s sugárzik egy kis gloriolával négy fal
között, ami tünedezik a félhomályban. Nincs annál semmi népesebb a
világon, mint mikor az ember olyan elhagyatott, egy szál gyertyával egy
kis szobában. Mi támad itt, mi ébred, micsoda éjjel, mint egy hajnal!
Mégis! Renan! gondoltam alázattal s elepedt gondolatom bő szaporodással,
eloszlással, tovaomlással, még messzebb sodort, Renanon túl, mindenen
túl, még messzebb azon a fájdalmas fonálon, amelyen lepergettem a húsz
évemet percenként, az összes sebeket és könnyeket a percekben, mint az
összes szemeket egy olvasón, hogy teológiailag szóljak. Micsoda
távolokba szálltam, hova? meddig szálltam? nem is tudom. De egyszer
este, hajdan, Székesfehérvárott, egy kis hotelszobában, Jászai Marit
láttam egy selyem _tálesz_-be burkoltan, egy szál gyertya mellett, – ez
jutott eszembe. Rövidre nyírt hajával, egy görög-római fej volt ez
Székesfehérvárban s egy gyertya világában, a legritkább női fej egy
könyv fölé borulva, mint Octávia, nem is igaz! mint Berenisz a fehér
fátylában, a testi vonal plasztikájával s aki olvas, Berenisz! szigorú
arcéllel, _in ambiguo_, aki olvas, mit? nem is tudom, valami titkos
könyvet a pergami könyvtárból. Alig mertem szólani. «Mit olvas?» –
kérdeztem szeretettel. De valami olyan hallatlan dolog volt az, hogy nem
felelt, minden válasznál több és súlyosabb és jelentősebb, hogy nem
felelt s csak rámemelte a tekintetét, zord némaságban a tekintetét, a
két fekete szemét a gyertyafényben s nézett. Ez azt akarta mondani ez a
tekintet: «Mit érti azt maga gyermek, amit én olvasok!» – bizony ez azt
akarta mondani. S a két fekete szem még magasabbról nézett, a fölívelt
szemöldökök alatt. Oh Istenem, hogy mit értem én azt!? – imhol későn
lett volna megüzenni ebben a percben, ebből a kis párizsi szobámból,
Székesfehérvárra! Inkább csak hallgattam, magam is, szegény fejem, ha
nem is görög-római s csak néztem a gyertyámat, ami lassan fogyott, mint
az élet. Sajátos dolog s amin eltünődik az ember! «Mit érti azt maga
gyermek!» Csak annak mondják az ilyet, akinek sok mindent meg kell
értenie egy nap s még azt is, amit nem lehet.
Éjfél felé már mind hallottam a vándor árnyakat, női kísérettel, akik
jöttek fel a lépcsőn kis szobáik s nagy céljaik felé, egy-egy órára az
éjszakában. Mind hallottam a sok suttogást egy-egy ajtó mentén, a sok
suttogást contralto s bariton vegyülékben, a szoknyasuhogást,
kulcszörgést s azt a jellegzetes zajt, amellyel megnyílt s becsapódott
ez az ajtó abban a modorban, ahogy az ilyen vándorpárok, az ilyen
garni-kban, elzárják magukat sürgősen a világ elől, hogy egy jobb létre
térjenek át s egy jobb sorsukat éljék. Rögtön, forró szavak is
hangzottak, önfeledt szférákból, a vékony falakon át s körülöttem a kis
szobák, fölöttem, alattam, mindenütt, beleharsogták Párizs éjjelébe,
mint kis éles hangok egy egyetemes zűrzavarba, a maguk szerelmi
fuvoláját. Kábultan ekkor, kis asztalom mellől, ahol leragadtam, mégis
csak éreztem, filozófikusan, azt a nagy fohászt, amelyen Párizs lelke
szól az éjjel! Ahogy a közelben, a mélyben és messze, önönmagát szövi és
fonja ez az éjjel százezrek szívének szálaival s oly keserűn, oly
patétikusan, oly végsőkig feszülten, hogy egy-egy női hangban, egy-egy
sikolyban, ami a szomszédból hangzott, már-már úgy tűnt, hogy meg is
szakadt egy szál! _Au secours!_ hangzott, percenként, újra! Megnézzem,
mi történt? kérdeztem nem egyszer, mert igen gyakran a rettegés teszi a
legbátrabbá az embert. Holott minden hang a közelben és messze, csak úgy
röpködött fölöttem a csendben, tulajdon hangzatára s visszhangjára
bízva, mint ahogy egy-egy madár rikkant egy őszi égboltban, oly közel és
messze. A gyertyám fényén, dús papírjaim fölött, időn és téren kívül, de
szent ihletekben, csak töprengtem és írtam, mint P. Weiszhammer Pál,
drága figurám, viharos füstfellegekben. S hagytam menni minden hangot,
az egész éjjelt tompa énekében.
De elvégezvén legbánatosabb levelemet, amit az apámnak szoktam írni a
tintám és könnyeim patakzásával, végül áttértem, felüdülve, másfajta
gyakorlatokra s elmerültem, dús kézírataim tömegében, ezer és ezer
olvashatatlan apró betű közé, mint egy ember, aki elmerül halálra, ezer
és ezer bolha tündéri gyülekezetébe. Volt egy-egy perc, mikor elképesztő
novelláimat szerkesztve, szent hitem s szerelmem, egész ifjúságom, oly
csúcsokig emelt, hogy aki itt látott volna ezekben a percekben, nyilván
azt hiszi, hogy megőrültem.
De alig nyílt az ajtó egy arasznyira. S egy női hang szólott a
küszöbről:
– Jó estét! Bejöhetek? – kérdezte a hang s egy hosszú orr látszott az
ajtónyílásban.
– Oh hogyne! angyal! – feleltem s már fogadtam is éjféli vendégemet,
fiatalos lelkesedéssel.
Egy dúlt arcú leány volt ez a vendég, feltűnően vékony orrú, de
kellőképpen búbánatos leány, egy csöppet gyulladásos szemű, aki itt a
szomszédban dolgozott éjfélig, egy művirágüzletben. Csendesen bejött s
leült egy székre még csendesebben, mint egy kísértet, a hosszú orrával,
ami kinyúlt.
– Marcelle! – mondtam, mert így hívták, egyszerűen Marcellenek hívták, –
épp befejeztem a művemet! – ezt mondtam. – Hallgassa csak! – s felkaptam
a papírjaimat, hogy mindent felolvassak. – Ha nem is fogja érteni, de
megérzi a polifoniákat!
Azzal az elborult tekintettel nézett rám, ahogy bizonyos nők, minden
áldozatra készen, főképp akkor csodálják az embert, amikor fogalmuk
sincs róla, hogy ez mit akarhat.
– Megértem, – mondta, s rögtön elaludt a székben.
S csak aludt, s mind mélyebben aludt, fonnyadtan és félholtan a székben,
fuvallatos sóhajokkal, a félarcával, a vékony orrával a szék támlájába
fúrva. Alig derengett, már csengettem a reggelimért, jóval idő előtt,
amúgy kísérletképpen, nem is sok reménnyel ilyen korán, no de mégis,
talán, drága _chocolat complet!_ mivelhogy csak néhány sült gesztenyét
vacsoráltam. Akkor hallom a lépcsőn, amint lenézek a mélybe s lesem a
háziszolgát, aki hozná a csokoládét, bár hozná! akkor hallom, hogy _S.
Ö._ utazik!
Lerohanok, ott áll útra készen, már a küszöbön, a félhomályban, egy kis
vékony kabátban, egy sapkával a fején. Nem is merem kérdeni, remegve a
lelkemben.
– Megyek haza! – mondja.
– Oh haza! igaz? – és csak hebegek s nem tudom mit mondjak. – Igy
poggyász nélkül? – mondom, hogy éppen mondjak valamit.
– Úrnak nincs poggyásza! minek bajlódjam? – mondja s meglobogtat egy
újságot előttem. – Itt van a cikkem, nézzed, az _Estafette_-ben! – s
csakugyan ott van egy egész tárcája, a neve aláírásával, nem is az
_Epoque_-ben, az _Estafette_-ben, a legszomorúbb kis párizsi újságban,
mindegy, de ott van, megjelent! – Három évig vártam, hogy megjelenjen, –
mondja olyan könnyed hangon, mintha azt mondaná, nem vártam három
percet! A célom el van érve, megyek haza! francia újságíró! _Adieu
Paris!_
A célja! S már indulna is, azon üdén, azon büszkén abban a vékony
kabátban, azzal a kis kockás sapkával a fején, azon fájdalmasan, ahogy a
lelkemet szaggatja el magával, hazafelé, Magyarországba!
– Add nekem a jegyedet a Collège de France-ba, add nekem emlékül, –
dadogtam.
– Hát érdemes? – feleli. – Nem érdemes!
– Renant hallgatni? – kérdem elámulva.
– Azt mondja Renan: _Naphtoulé élohim niphtalti_, – ezt mondja! Istenek
küzdelmét küzdöttem! ezt mondja minden órája után. Ő sem tud többet,
mint más. Adieu Renan! No Isten veled!
– Isten veled, – mondtam.
Már szaladt le a lépcsőn.
– Ne felejts el engem! – kiáltottam utána azon a csöpp hangomon, ami még
volt.
– Te se engem! – kiáltotta vissza.
Azóta se láttam soha többé.