Ha abból nem lesz örök harag, ha egy hazai fiatalember Párizsban, nem
adja meg egy másik hazai fiatalembernek Párizsban, azt a pár frankot,
amit olykor nélkülözések árán, kölcsön adott neki: akkor abból örök
barátság lesz. Ez volt az én esetem Adorján Jenővel. Az igazság az, hogy
együttérző hajlamosságokkal, egyforma értelmi és érzelmi
fogékonyságokkal mindenfajtájú nyomorok iránt, éppen akkor voltunk a
legelnézőbbek s a legbánatosabbak egymás irányában, mikor mások
rendszerint a legszigorúbbak s elvetik az összes érveket, melyeket egy
szegény adós ember csak fel tud hozni ezen a világon. Kölcsönös
irgalmasságokkal, még mentegetődznünk sem kellett az egymás szíve előtt
bizonyos lejáratok idején s még attól az árnyalatbeli megaláztatástól is
megkíméltük egymást, ami barátok között is lehetséges. Olykor Adorján
koplalt, hogy nem fizethettem. Egy szót nem szólott, nem is akart
szólani, de azzal a gondolattalansággal, mely túl van hiú beszéden,
mélyen meghajtotta magát előttem s a fájdalmas az volt ebben a
mozdulatában, hogy még csak ironikus sem volt! Rendszerint fogta a
hegedűjét s eljátszta búfelejtésül, amit nagyon szerettem, a Wienavszki
_Legendá_-ját! Máskor én koplaltam, igaz, amiért ő nem adta meg, amivel
tartozott nekem. A legtöbbször mind a ketten koplaltunk.
De ezek alacsonyrendű dolgok, ha népszerűek is. Minden embernek megvan a
maga tulajdon élete, gazdasági értelemben, intimus keservekkel. De ami
két fiatalember viszonylatában, anyagi kapcsolat lehet, csakugyan nem
éri meg azt a nyomort, amit küzdelmekben, hajszákban, meddő idők
múlásában jelent.
Inkább azt a lelki tüneményt jegyezném fel, melynél ritkábbat nem láttam
soha s nem is olvastam ezen a világon s ami csak annyi volt, ahogy a
barátom, hegedűművész létére, egész erkölcsi lényét áthangolta a magam
lelki zeneiségére. Ösztönökben, könyelműségekben, úgynevezett
világnézletekben s lelkiismeretbeli kérdésekben, egyforma korunk
ellenére, nemcsak hogy merőben ellentétem volt, mert abban még mindig
van valami közösség, ami merőben ellentétes. De itt nem volt hozzám
hasonló egy mákszem e legjobb pajtásomban, itt egyáltalán nem volt semmi
azon a keserű s lázongó lelken kívül, amit úgyszólván nyersen hordozott
ember és Isten ellen, amiért körülhatároltan, vak hittel kéjekben s
gyönyörökben, az élet nem azt nyujtotta neki, amit várt. Soha effajta
lelki borulatot, effajta meghasonlottságot nem láttam egy áprilisi
fiatalságban, de azt az áhítatot sem soha, mellyel ez a húszéves fiú,
benső útjai s kavarodásai sötétjén, utánam vetette magát a rajongásig
felexaltáltan, hogy mint egy Szent Pál megjavuljon s megkönnyebbüljön
abban a siralmas, sőt elegáns szenvedőben, aki voltam! Az első perctől
fogva, hogy találkoztunk s azontúl is az idők során, éveken át, ha nem
is tudta átfacsarni keserű lelki kvintesszenciáit egy gránátalma
nedveire, mert hiszen azt nem is lehet átgyúrni, egy ilyen lelket, de
viszont, látszat szerint, megadással, csakhogy el ne veszítsen engem,
mindig az én ízlésemben s stílusomban volt, valósággal beidomítva, oly
kínos ösztönök ellenére olykor, önmagát győzve le, mint mikor egy
medvebocs egy üveggolyón gurul. Ha megállott, nem is megriadva, csak
pusztán akaratból rettenetes cselekvésekben, erkölcsileg szólván, ha
kitért kísértések és gyalázatok elől, melyek gyakran, mint egy
bőségszaruból omlanak Párizsban az ilyen fiatalok útja elé, ez nem azért
volt, hogy megálljon, hogy kitérjen s lemondjon, mint inkább azért, hogy
erkölcsi sémáim szerint úgy tegyen, mint én, vagy ahogy én tennék egy
hasonló esetben. Nem ízlett, igaz, s minden keserve megmaradt, de
lassan-lassan elvesztette mérgét s azontúl, egész fiatalsága, ha
emberileg nem is fejlődhetett erkölcsi egyénisége értelmében, mert ez
végzetes is lett volna, viszont mint művész, a hegedűjével, azokra a
boldog magaslatokra jutott, ahonnan visszasírhatta, lendületes
arpeggiákkal s egy vonóval öt ujja közt, ami mind meg van tiltva az
embernek.
De ez egy egész külön regény volna, ha el akarnék mélyedni, holott ez
nem célom s már csak azt a bajtársamat rajzolom, aki lecsiszolt
ösztönökkel, elirodalmiasodva, sajnos, halálra olvasva s marcangolva
magát, soha ki nem fejleszthette mérgekkel terhes benső tulipánját s már
csak egész halkan pengette, mint _pizzicato_-kat, utolsó kis lelki
sikolyait.
– Mind női tanítványom van, – mondta, mikor ez irányban érdeklődtem, –
mind magas nép, Boulevard Haussmann, _et l’alentour!_ magasabbrendű
zeneiségben, mert nem hegedűt tanítok kezdőknek, ne képzelje, ezt soha
nem is tudnék. Voltaképpen semmit sem tanítok, – ezt ők úgy hívják itt:
_leçon d’accompagnement_, s ez annyi, hogy egy-egy Beethoven vagy Mozart
hegedű-szonátát játszom s a hölgyek zongorán kísérnek. S ez annyi, hogy
öt frankot kapok egy óráért.
– Mind fiatal nő ez, – kérdeztem, – mind kitünő zongorista?
– Van köztük, aki művész, több mint művész, azt mindig lehet érezni egy
nőben s ezt alig bírom, ami itt száll felém, a zongoráról, kezekből,
szívekből, érzésből, fel a hegedűmre, ezt nem lehet kibírni! Van köztük,
akit megfojtanék, nem tudom miért, pusztára csak fokozásból, a hangokhoz
való rokonságból, a szonátához ananásznak! agóniának, de megfojtanék,
mint egy részeg matróz egy Maupassant-novellában, hogy a mellére
rátérdelnék. Van olyan, akiért meghalok, úgy kívánom. Van egy, aki
egyszerűen megőrjít, aki a lecke végeztével, amíg elrakom a hegedűmet a
tokjába s készülök, hogy menjek, csak folytatja magának s a Grieg
_Erotik_-ját játssza! Képzeljen ehhez egy ablakot bevont függönyökkel,
egy zongorát az ablakban egy lámpával, mely alig világít, egy szőke
kontyot ebben az álmatag lámpában s két olyan szemet, hogy szinte
eltünteti az arcot s még két kezet is képzeljen ehhez, két olyan kezet a
billentyűkön, hogy azt nem is tudom, micsoda kezek ezek, ha friss habból
vannak-e vagy _ivoire_ ez, ahogy a franciák mondják, két olyan kéz, mint
két nagy fehér lepke, aki száll és párzik a Grieg _Erotik_-jában!
– Szerencsétlen! – mondtam, – de hát lehet ennél boldogabb az ember!?
Már ekkor sírt és hallgatott és a kezemet csókolta. S mindebben volt
valami s a könnyeiben is, amiket éreztem, valami, amit tőlem tanult,
szegény. A lélek is csak úgy szól némán, mint ahogy a szemek szólnak, ha
folyik a könny belőlük. De gyakran próbáltam azt gondolatban, valahogy
átszállítani egy-egy emberpéldányt a maga idejéből, messzi multak
idejébe, ha érdemes volt az ilyen konjunktúrára. Én sejtem, a magam
számlájára is, mi lettem volna például a Hellespontuson, vagy szőke
hímoroszlánok közt Rómában, Caracalla idején. De az is biztos, hogy a
tizenharmadik században ezt az Adorján Jenőt, mint eretneket égetik el.
A tizenkilencedikben csak az történt, hogy halálos elepedettsége
beethoveni forróságokkal, odáig juttatta e _leçon d’accompagnement_-ok
során, hogy finom női partnerei a zongoránál, a szőke konty s a többiek,
az is, akinek a mellére térdelt volna s az is, akiért meghalt volna,
már-már nem állták a tekintetét, a két szemét, a borzas fejét, a lobogó
fájdalmasságát elérhetetlen távolokon, mindazt a forró vágyat s
nosztalgiát, amit minden fiatal zenetanár ismer, női tanítványok
kontaktusában. Magas nép! ahogy mondta, mind úrileányok, – a vége az
volt, hogy panaszkodtak a szülőknek s a művészt lágyan menesztették, a
művészt! egy-egy kis aranypénzzel, amit egy borítékban talált.
De addig is, félig őrülten e zenei passiókban, amint lerohant az utcára,
leckéi végeztével, már nők után rohant. Szonátabeli fantomjait kutatta a
tömegben, úrileány tanítványait utcai leányokban, homályos
visszaidézésekkel, árnyalatbeli hasonlatosságokban, a tündéreit és szőke
kontyokat szinte vallásosan, szektárius rafinériákkal, mint édes
testvéreit Beethovenben s Mozartban! Csak e ponton volt, hogy
hajlíthatatlanúl, sorvadó élete sugallatával, úgyszólván nap-nap után
elhajlott tőlem s nem tudta követni, nem is akarta, papnövendék
tartózkodásomat. A lélek még csak hajlik valahogy, de a vér az egy külön
dolog, azzal nem lehet beszélni. Szégyenteljes szegénysége olykor, csak
onnan volt, hogy egy egész hét leckéit és zenéit, azt a két aranyat,
amije volt, habozás nélkül, egy éjszakáért, odaadta egy leánynak! Nem
egyszer inkább nélkülözte a legszükségesebbet s jobb szeretett inkább
éhen maradni, semhogy lemondjon arról a női hálótársról, akit napok óta
kiszemelt magának a boulevardon, vagy egy kávéházban.
Egy nap, karácsony táján, te jó Isten, egy fillérünk nem lévén ilyen
szent ünnepek előtt, csak törte a fejét, honnan lehetne néhány frankot
kikotorni. Közben pengette a hegedűjét, függőleges állásban a térdén,
mint egy másik _Penseur_, Rodin mintája szerint.
– Az nem lehet, hogy itt üljünk, mint két varjú az ágon, mikor
Jézus-Krisztus megszületett és durrog a pezsgő utcahosszat, hát nem
igaz?
– Igaz! – mondtam.
S akkor, egyszerre csak azt proponálja, hogy a főrabbitól kérjünk pénzt!
– Karácsonyra?! Pont a főrabbitól?
– Éppen karácsonyra! ez a vicc!
De amint látta, hogy undorodom, már nem is folytatta, úgy vigyázott,
hogy soha a kedvem ellen ne tegyen s csak pengette a hegedűjét a térdén,
mint egy lantos.
– Nem baj! – mondta, – s pengetett. – Azt fogom tenni, hogy becsapom a
hegedűmet.
– Azt lehet! – feleltem, boldogan, hogy már nincs szó a főrabbiról.
De aztán rögtön, kijavítottam magam:
– Azt sem lehet! Ki van zárva! Hát a leckék? – mondtam.
– Már nincs leckém, – felelte egyszerűen s csak pengette a húrokat olyan
utolsó kis pengetésekkel, mint egy zenélő óra, ami lejár.
Aztán abbahagyta.
– Ha nem tart el engem ez a hegedű, mért tartsam én? – ezt mondta és
felállott. – Engedje meg! – könyörgött, – engedje! Olyan szomorú lesz ez
nekünk, karácsony! óh Isten! – és majdnem sírt megint.
– Mit lehet kapni ezért a hegedűért? – kérdeztem, mint akinek nincs
kőből a szíve.
– Ez egy Amati! – felelte, – száz frankot is megad érte a _nagynénike_,
– mondta, – az édes _nagynénike!_ – mert így átforgatta filologikusan
azt a párizsi tájszólást, mely a zálogházzal valami titkos rokonságot
tart s úgy hívja: _ma tante_…
– Száz frankot! No kiváncsi vagyok? – mondtam a legborzasztóbb benső
izgalmakkal.
S akkor rögtön el is indultunk, a hegedűvel a tokban, mint egy
gyerekkoporsóval és nem néztünk se jobbra, se balra és csak mentünk.
– Én is viszem egy kicsit! – ajánlkoztam, hogy valami kis érdemem
legyen.
– Oh köszönöm, – mondta, – ne fáradjon! – s azt hiszem, soha annyira nem
ragaszkodott a hegedűjéhez, mint mikor becsapta.
És csak mentünk s annál vígabban mentünk, hogy régtől fogva ismertük az
utat és csak mentünk olyan boldogan s olyan benső pezsgésekkel, mint
mikor egy májusi reggelen, tündöklő egek alatt kirándul az ember a budai
hegyekbe! Hegy! csakugyan, – már láttuk is az utca végén, messziről, ezt
a szimbolikus hegyet, a francia zászlót egy kis kapu fölött egy pajzson,
amelyre ráborult ez a zászló, s már be is jöttünk a kis kapun, ahonnan,
közvetlenül a küszöbről, egy szűk lépcső indult, oly meredeken a
magasba, hogy az ember szívszorongva jött fel, mély ájtatosságokkal, –
Szenthegy! _Mont de Piété!_
Egy kis terem volt ez, négy fal s egy kis törpe ablak, egy kis
üvegrekesz inkább, homályos üveggel. A falak mentén s mind a négy fal
hosszában, négy falóca, összekalapálva, egy keskeny négyszöget alkotott,
olyan mélyre koptatott és legyalult felülettel, hogy egy pillanatig sem
lehetett kétséges, mivel koptatták le s gyalulták le e lócákat az utolsó
farétegig s hogy vitték el magukkal e rétegeket mindazok a
boldogtalanok, akik itt ültek, évtizedek óta. Mert itt ülni kellett,
órákhosszat is olykor, türelmesen, mint a régi keresztények, akik az
ítéletre vártak, nem sok reménnyel igaz, de Istenbe vetett bizakodással
most is, mert az a sok cókmók, amit hoztak, ágyneműk és dunyhák, nem
érték meg az Államnak azt a nyomort, amit jelentettek. De ülni kellett,
amíg sor került az emberre, amíg a becsűs a kis ablak mögött vizsgált,
szagolt, tapintott, mért és mérlegelt, hogy ne mondjak többet, amíg
iktatva s lajstromozva, kiszólt végül az üvegrekeszen s egy-egy számot
adott a rekeszhez repesőknek, akik átadván tárgyaikat s begyömöszölvén
párnáikat a keskeny nyíláson, megint visszaültek a lócákra és vártak,
egy fokkal magasabban a Hegyen! vagyis még keserűbb szívszorongással.
Most is ültek itt, a lócák hosszában, sűrűn egymás mellett, főleg
asszonyok zord arcéllel, mint egy hajdani Róma külvárosi népe s a két
combjuk közt, a végsőkig szétterpesztve, a sokféle batyukat, zsákokat s
matrácokat őrizték latin tarkasággal, mint egy régi parton az Adrián,
ahol várnak. De köztük, dús soraikba szűken beékelve, egy kis öreg
ember, egy kézi bőrönddel, már annak a modernebb, de álmatag utasnak
tűnt, aki egy falusi állomáson valami távoli vicinálist vár, amely
nagyon sokat késik valahol a tájban.
Mi is vártunk, de bölcsebben, a fal mentén, a kis rekeszablak mellett.
Alig nyilt meg, az első alkalomkor, rögtön betoltuk a hegedűt s mindjárt
kaptunk egy számot. Még eltelt tíz perc abban a sajátos dermedtségben,
amit csak élő emberek tudnak produkálni a maguk ájtatosságával
templomhajók mélyén vagy egy zálogházban. S aztán, hirtelen, már ki is
szólt a becsűs s hívta a számunkat.
– 47-es! – kiáltott, – _húsz frank!_
Megvallom, a magam részéről, dús tapasztalataimmal e téren, semmiféle
csalódást nem éreztem. De a barátom, e silány összeg hallatára, a lelke
mélyéig vérzett.
Abban az úgyszólván etikai kapcsolatában, mely a hegedűjéhez fűzte,
egész művészetéhez! úgy meg volt gyalázva, hogy alig tudott szólani.
Nyilván azt is érezhette, amit annyian éreztek már ezen a világon, hogy
tudniillik mennyire nincs becse annak egy becsűs előtt, aminek az ember
szívében oly rettenetes az ára!
– Húsz frank? – rebegte, – de hiszen ez abszurdum kérem! ez adszurdum! –
s magyarázni akart! magyarázni! hétrét görnyedve a rekesz előtt, hogy be
tudjon szólani.
– Szóval nem fogadja el? – mondta a becsűs kurtán, mint aki nem ér rá s
már tolta ki a tokjában a hegedűt.
– De kérem, – mondta a művész kétségbeesetten, s nem hagyta magát. – Ez
egy Amati kérem, ez a hegedű, egy Amati! Ezt még Hubay adta, Hubay Jenő!
– már így érvelt, tekintélyekkel! amit sohse szokott, Hubayval! egy
becsűsnek! egy zálogházban! annyira odavolt.
Csak a legzordabb lelkek tudnak effajta naivitásokat, bizonyos válságos
percekben, mikor beleszédülten bajaikba s önmagukba, olyan mélyre
szállnak, hogy már csak a gyermeket találják meg szívükben, akit
segítségül hívhatnak. De magyarázni egy becsűsnek egy üvegrekesz előtt,
ahol mind tolongnak már s gyúrják befelé a matráct s a dunyhákat: ez
mintha annak a bírónak kezdene magyarázni az ember, aki rásózott tíz
évet az emberre. Mégis! az olyan furcsa, olyan furcsa az, egy francia!
még hivatásos fásultságában is, még abban a ridegségében is, amelyről,
mint a márványról a vízcsepp, lepereg minden szó. Mi fogta meg, mit
érzett vajjon abban a dúlt hangban, mely visszacsengett az üvegen?
Micsoda homályos lélekhez szólt ez a borzas fej a rekesz nyílásában,
micsoda kíváncsiságokhoz az a két csontos kéz, mely nem engedte, hogy ez
a rekesz lezáruljon?! Csakugyan, ezt a két kezet nézte ez a becsűs,
valami hivatalontúli értékeléssel nézte s nem tudta, hogy fújja ki a
nyílásból. Nem tudta, mit érhet ez a két finom csontos kéz, noha sejtett
valamit, zálogházi becsűs!
– Egy Amati! – mondta, – _et puis après!?_ A hangját kellene hogy
halljam. Hogy meg tudjam becsülni, – ezt mondta.
– A hangját! – felelte a borzas, – hogyne! igaza van! a hangját! –
hebegte s már kikapta a hegedűt, már az álla alá csapta, már a rekesznek
dőlt, már indult a vonóval egy nagy ívben, szerenád! egy becsűsnek, a
kis ablakban, aki bámult! És mind bámultak s mind hallgattak s az összes
batyuk, dunyhák és matrácok megálltak s a bús asszonyok, római arcéllel,
nem is az Adrián, de az Óceán szellős partjain voltak s mind néztek
valami szent bárgyúságban valami szent végtelenséget s mind boldog volt
s mind hagyta a gondot s a nyomort, ami szállott, s a kis öreg a kis
bőrönddel, úgy ébredt s izgult hirtelen, hogy azt lehetett volna hinni,
a vonata megérkezett! S akik mind jöttek, új utasok a Hegyre, új
batyusok s matrácosok, új rakományosok, megálltak az ajtóban, félúton,
roskadozva, mint a tevék a domboldalban, mint az ökrök a lankásban, akik
csak néznek s nem értenek semmit. Csak egyetlenegy hang mondta, mert egy
ilyen hang mindig van Párizsban, a legsötétebb örvények legmélyén is,
egy ilyen hang, ami vicces:
– _C’est un concert! Il fallait l’dire!_
Igaz, nem hagyta abba azt a _Chaconne_-ét, amit játszott, s a becsűs már
a féltestével künn volt az ablakon s kiáltott: «_C’est bien! Assez!
Assez!_» hogy nem hagyta abba és csak játszott és semmi a világon meg
nem állíthatta, hogy ne játszon, amint nyilván már nem is tudta, hol van
s miért s kiért játszik, behúnyt szemekkel, amint élt és meghalt s meg
nem állott s fel nem ébredt, amíg be nem fejezte!
Száz frankot kaptunk az Amatiért, csakugyan százat, – a _nagynénikétől_,
ahogy mondta!
Mikor leértünk az utcára, még azon mámorosan, a homlokát törülgetve, a
kezem után nyúlt:
– Bocsássa meg, ha nem a _Legendá_-t játszottam, – mondta. – Az első
percben gondoltam is erre, de a _Chaconne_ jobban kiadja a hangot.
Oh Istenem, idáig! Lehet ez? Vajjon még mindig _én_ voltam ez, az _én_
szívem, ez az angyal? – már nem mertem kérdeni. Egy nap eltünt, búcsúzás
nélkül s elköltözött Düsszeldorfba, ahol meghalt. Még nem volt
harmincéves. Nyilvánvalóan csalódott is bennem, többet remélt, többnek
is látott, mint ami voltam, talán gondolta is, nem járt jól velem, talán
kérdezte is magától, ha vajjon az erénnyel is nem úgy van az ember, mint
annyi mással, amivel áltatja magát.