Még szomorúbb volt a Grünvald temetése a Montmartre temetőben. Olyan
volt ez ezen az őszi napon, mint egy angol tájkép, egy igazi angol
tájkép sok szürke levegővel, néhány fával, néhány cserjével és sok
folyondárral a ritkás atmoszférában s egyetlenegy koporsóval, amit
visznek egy keskeny úton, zord felhők borulatával az égen, ahol fekete
kettesben, két varjú száll egymás után magányos röpködésben. Nem
tagadom: az emberi létnek valami borzasztó nyomorúsága terjedt itt, a
hangulat egységében. Ehhez a koporsóhoz is odalovagolhatott volna a
lordmajor balladaszerűen, de vadászván is e dúlt környéken s kérdezhette
volna, a halott iránt érdeklődvén: «Mi baja volt, hogy meghalt?»
Meghalni idegenben, ha az ember nem tehet másképp, – ez kétségkívül
szomorú sors s nem alkalmas vitára. Az ember, távol a hazájától,
közelebb érzi magához Isten akaratát, ami nem igazságos. De a Montmartre
temetőben temetkezni, egy távoli halom rögjének legmélyére szállani egy
magyar embernek, – ennél nincs semmi siralmasabb, még ha az ember le is
tud festeni, még színesebben az eszközei pazarságával, másfajta
nyomorúságokat. Egy csengő csilingelt sokáig. Egy kis rekedt csengő
csilingelt, amelyik rég kiadta a hangját a sok halottnak, akiknek mind
csilingelt. Már nem tudom, kik voltunk itt a sír körül, a kapás
embereken kívül. Oly régen volt! Csak Pataky Bernátra emlékszem, aki
mellettem állott és figyelt a cvikkere mögül, ami az orrán ült, de a
fülére volt kötve. Nem is tartott soká, amit a kapások csináltak. Meddig
tart az, amíg egy hant alá temetnek egy finom úriembert, aki nem
kívánja, hogy megállítsák énekkel s beszédekkel! Mit lehet énekelni egy
embernek, aki öngyilkossá lett? Már arra se számított, hogy polgárian
eltemessék, mikor véres fejével, szerencsétlen, a víz sodrára bízta
magát, hogy az el fogja vinni örökre.
Eljöttünk a sír mellől s visszafelé haladtunk a kis úton.
– _Das ist die Geschichte von der Nichte!_ – mondta Pataky
filozófikusan.
De a kis csengő még mindig csilingelt, nem lehetett tudni, honnan. Mikor
a kapu felé közeledtünk, akkor láttam, hogy egy kis mezitlábas nyurga
fiú rángatja a kötelet. Az mulattatta nyilván, hogy így csilingelhet. A
mélyből, messziről, mint egy más világból, a külvárosi boulevardok zaja
hangzott, dörgedelmes hangszerekkel, ami az utcák hangja volt. A
montmartre-i Notre-Dame a tornyait meresztette a láthatáron, fehérkő
csiszoltságukban, mint a cukorsüvegeket. S még távolabb a mélyben,
nyugati irányban, ahol már-már leáldozott a nap, a Moulin-Rouge
malomkereke nyujtotta föl a vörhenyes atmoszférákba két feslett
vászonszárnyát, egy óriási _X_ betű formájában. Háztetők is látszottak,
magas atelier-ablakokkal a Montmartre-en, muskátlis manzardok
kalitkáival s a kéménycsövek ijesztő sokaságával, tolongásával,
torlódásával, fekete rajvonalával, mint egy perzsa hadsereg ókori
időkben s aki mind pihegett vékony füstfoszlányokkal, vagy vastagon
fújta a füstöt az ég felé, mely bámult.
Nem tudom hogyan, de elmaradtam kollégámtól. Két ember, elevenen, nem
igen válik el egymástól egy messzi temetőben, hacsak nem költő az egyik.
A sikátoron, amint bolyongtam magamban, egy útjelző táblát láttam, ezzel
a felírással: _Au Nord_ – Észak irányában! Mért ne indulnék el észak
irányában? gondoltam a magányos vándor tanácstalanságával, akinek fel is
út, le is út, akinek minden mindegy. Akinek egy-egy regényes szó egy
keresztfán, már egy jobb sors vagy egy jobb irány, ami megnyílik előtte.
Párizsban is mindig szerettem a szépnevű utcákat, a _rue Murillo_-t, a
Parc Monceau körül, ahol Flaubert lakott hajdan s azt a zeg-zúgos _rue
de l’Ancienne Comedie_-t, ahol sokat jártam, mikor átjöttem a Szajnán.
Észak irányában! Azonfelül, ha már itt vagyok a montmartre-i temetőben,
gondoltam, ha már kirándultam ide, szegény nagy honfitársam
búcsúztatására, legalább gyüjtök valami kis anyagot riporteri
háztartásomhoz ebből a halotti világból. Másból amúgy sem volt érdemes,
tekintettel silány javadalmazásomra _elvben_, mert gyakorlatban, amint
azt már mondtam, még ezeket a csekély díjaimat sem kaptam meg, vagy csak
nagy ritkán ha kaptam egy pár frankot, _saját külön tudósítónk_, aki
voltam, szerencsétlen!
Bolyongván észak irányában, hirtelen az út végén, egy egész domboldal
meredt elém sírkereszt-népségével, de oly lágy és tűnő hajlatokkal mind
magasabbra a szemhatárig, hogy ott fönn, messze, az egész lankás, mint
egy szőlőföld nyúlt el az ég felé s feltüzdelte a karói kietlenségét
skarlát fátylakba borultan, ami az alkony visszfénye volt rajtuk.
– _L’tombeau d’Hein, – c’est deux sous que je vous y conduis!_ – mondta
a nyurga kisfiú mögöttem, aki otthagyta a kötelet és csöndesen jött
utánam… észak irányában.
Igy mondta: _Hein_, ködösen, drága gyermek, s kis sápadt ajkán Heine
akart lenni ez a _Hein_, a Heine sírja, amit felajánlott, hogy elvezet
oda, két szomorú krajcárért. A cikkíró szempontjából minden pénzt megért
e sír! Nyilván nem is habozok, ha jobb helyzetben vagyok. Egy Blowitz az
én helyemben egy pillanatig nem gondolkodott volna.
– Köszönöm, tudom az útat, – feleltem a kisfiúnak, aki ilyenformán
elhárítva érezvén magát, rögtön befúrta az orrába a mutatóujját, egy
sírkeresztnek dőlve. S csak állott s csak nézett utánam a sok hant
közül, a homokbuckákban, s még intett is, mikor visszanéztem, még intett
is, díjtalanul, az irányt jelezve, mert ilyen jó kisfiú volt az ujjával
az orrában egy sírkeresztnek dőlve.
Oh Istenem, a költő sírja is csak olyan sír, mint a többi ebben a
halotti köztársaságban és minden hant és minden kereszt, úgy tűnik,
testvére egymásnak ebben a nyilvánvaló jogegyenlőségben, amelyben több
az egyenlőség, mint a jog. Ezek a régi sírok a Montmartre temetőben, még
külön meghaltak holt bérlőik fölött s hajdani formáik, púpokra s
buckákra válva s besüppedve, maguk is eltemetkeztek s köveik is és
keresztjeik is, féloldalt fordulva, mint akik nem győznek várni
ítéletnapjáig, mind mélyebbre szálltak s csak a föld szintjén látszanak
már, meddig még? mert mind búcsúznak attól az utolsó emléktől is, ami
rég elmult fölöttük s mind elmerülnek holtjaik után, akiket nincs miért,
hogy őrizzenek többé. Sok sápadt fű tengeti itt nekrofil életét
örömtelen szárazságban s csak a költő sírja jelzi, elázott
papírköpenyével, hogy olykor a temetőben is, mint másutt a világon,
dúsan esik az eső. Ezer és ezer kis kartonlap, fesletten és elsárgulva,
borítja a hantot, ezer és ezer névjegy, amit leadtak itt s ami mind
mutatja, egymás hegyén-hátán, tömegestől, érintetlen, évtizedes
rétegeivel, hogy a költő senkit sem fogad. Mindazonáltal én is letettem
a névjegyemet, amelyen a nevem alá oda volt nyomtatva: «_Correspondant
parisien_ _du Magyar Hirlap_», amiből Heine mindent megérthetett. Ha az
ember nem vésheti bele a nevét egy fa törzsébe, akkor lenyomatja egy
kartonlapra, csakhogy valahogy megörökítse szerencsétlenségét.
Még körülnéztem, még figyeltem mint egy tájképfestő, mint egy Turner
Angliából, mint egy szegény ifjú Magyarországból s eltűnődtem s
elmerengtem s hazafelé repestem szívem gondolatján a Jászai Mari
tájékára, ahogy azt minden nevezetesebb alkalmakkor, minden ritka
élményeimben szoktam. Nem találván a Heine sírjánál, a sok giz-gaz s
lim-lom fölött, semmiféle gondolatbeli kincseket a szívemben,
kétségbeesve gondoltam arra a sok fenkölt eszmére és gondolatra, azokra
a búbánatos axiómákra s finom _aperçu_-kre, ahogy otthon mondtuk,
melyekkel nagy tragikánk kétségkívül elárasztotta volna szédült lelkemet
e percben, ha a sors kegye úgy hozta volna, hogy együtt nézze velem ezt
a sok papírrongyot itten.
De csak a kisfiú jött megint.
– _Vous ne m’donnez rien?_ – kérdezte angyalian.
Kikotortam a pénzemet a zsebemből, nem volt nehéz, nem volt sok,
összesen öt sou-m volt, ebből adtam könnyelműen egyet. Átvette, ment, de
valami olyan meleg tekintettel utóljára, hogy a lelkemig hatolt. Egy
egész ezüst frankért hogyan nézett volna? – el se tudtam képzelni ezt.
Soha temetőben még nem élt egy ilyen kisfiú, ilyen mennyei szemekkel.
De magam is indultam hazafelé, már-már este volt. Amint leértem az
utcára s elvesztem a tömegben: a sokféle zaj, sokféle utca, a sok ház és
ívlámpa arányában mind magasabban szárnyalt reménytelenségem. Azt kell
mondanom, csakugyan, hogy szárnyalt, mert úgy sodródtam, szinte a járda
fölött, a tömegek fölött, anyagi kapcsolatok nélkül, érzelmi közösségek
nélkül egy céltalan világban, mint a madár, aki száll s nem köthet ki a
levegőben. Hova menjek? Kutattam, mikor százfele volt út, százfele
gurult fenn is, lenn is vasút s az úttesten minden kocsis a bakján tudta
hova hajt s a járdákon minden ember tudta, hova menjen! A Place
Pigalle-on megálltam tanácstalan s bámultam a járda széléről, az
orrommal a levegőben, egy nagy régi házat odaát, a tér tulsó sarkában.
Egy festő-honfitársam lakott itt, az egyik atelier-ablak mögött, mert ez
mind atelierablak volt a házon. Ha felmennék hozzá? Ha ott tartana
magánál vacsorán? számítgattam, de rögtön el is szégyelve magam hajdani
előkelőségemben, Csemegi barátja! s szinte megkönnyebbülve láttam, hogy
nincs világ az ablakában s mentem. A kísértés, ha így magától omlik
össze, csak annyi, mintha csalódik az ember. Nincs otthon, mondtam. A
régi ház falában, magasan fönn, csak a Puvis de Chavannes műterme volt
világos, ízzó ablaküvegével, mint egy szent fény a tér fölött, Puvis de
Chavannes! Ha ő volna a barátom, hozzá mehetnék, könnyű szívvel,
szegénységem vallomásával! – ilyesfélére gondoltam és csak mentem. S
amint mentem az utcákon, mindig azt mondtam magamban, hogy lekössem a
gondolatom: Puvis de Chavannes! Puvis de Chavannes! Mint ahogy Szent Pál
ismételhette a Jézus nevét a nagy útakon, ahol magányosan ment. Az
embernek olyan furcsa vigasz az szívében, hogy valaki volna, aki
megértené, aki fölemelné, a könnyeit letörölné, de akihez soha el nem
juthat. Ez Isten költészete az ember szívében.
És csak mentem és csak mentem, Puvis de Chavannes! s amint így mentem s
így motyogtam magamban, azt mondja egy nő mellettem: «_Qu’est ce que tu
dis coco?_» Egy olyan gyönyörű nő, mint a Pasiphae leánya s szakasztott
úgy kifestve, mint az. S még sokáig jött mellettem, omlatag, kecsesen,
titkos ritmusokkal, mint egy túlsó part tündére s alig vált le a
karomról s már jött egy másik, egy még lengébb, még színesebb s
hajlékonyabb, mint Phryné az aeropág előtt egy olyan lány s rajongásig
készen arra, hogy leoldja lábamról fáradt vándorsaruimat. Az egész utca
a rue Blanche-on végig, a levegő rezgése az utcákon s az estében, kéjes
szavaktól izzott s úgy szállt tova a hangok füzérén egy egyetemes
harmóniába, mint egy-egy síp, ami szól, egy-egy szólam, ami csendül egy
végtelen kórusban s zenekarban, amelyben egész Párizs zenéli a szívét!
Beérve a _Grand Café_-ba, annál bátrabban foglaltam helyet magyar
törzsasztalunknál, hogy négy sou-mmal a zsebemben amúgy sem rendelhetek
semmit. De már ültek itt honfitársaim, vitákra készen s mindegyik a maga
_mazagran_-ja előtt s az ilyen kollektivitásból az egyénnek is van
haszna, erkölcsileg szólván, hogy mindig leülhet egy asztalhoz _gratis_,
ahol a többiek mind fogyasztanak.
Ilyenformán már készültem is a munkámra s a pincér hozta a sok gyönyörű
levélpapírt az írómappában s azt mondja, itt van egy fiatalember, aki
beszélni óhajt velem.
Csakugyan, néhány asztallal távolabb, egy fiatalember köszönget és
bólingat felém egy borzas fejet, egy nagyon magas inggalléron. Odamegyek
hozzá, feláll hajlékonyan s romantikusan egy kopott redingot-ban s
nagyon boldogan beszél.
– Nevem Adorján Jenő, hegedűművész, – mutatkozik be. – Igen nagy
tisztelője vagyok.
S leülünk egymás mellé.
– Idáig Berlinben tanultam Joachimnál, – folytatta, – s most két hét
óta, Párizsban próbálok szerencsét. Van néhány tanítványom, mert
levelekkel jöttem. Önnek hogy megy sora? – kérdi, de olyan szordinásan,
igazi hegedűművész, annyi meleg fogékonysággal a hangjában balsorsok és
bánatok iránt, hogy szívesen felelek s elmondok nagyjából mindent, az
egész életemet dióhéjban, keserű eleganciákkal s még ezt a mai utolsó
napomat is minden részletével a Montmartre temetőben.
– Oh, Heine sírja! – mondja, – már én is leadtam a névjegyemet, kérem.
Ismerem azt a kisfiút is, oh hogyne! a kígyóbűvölő tekintetével. Az
megállít egy gyíkot az útjában, pusztán ahogy ránéz s a gyík úgy bámul a
porból, hogy nem tudja, mit szóljon. De nem mennénk vacsorálni? –
kérdezte.
Egy szót nem feleltem.
A fiatalember is hallgatott egy percig. Jelentős, súlyos csend volt,
mint a történelemben.
– Nekem van tíz frankom, – szólott végre, nyilvánvalóan lelki tusák
után, olyan agóniás hangon, mint ahogy halálos ágyán gyónja meg az
ember, élete legrejtettebb titkát. – Ebből adok kölcsön ötöt, –
folytatta, – a felit, ha vissza tetszik adni.
… Mégegyszer írtam Grünvald Béláról, hónapok multán, mikor sírkövet
állítottak neki. A felírást, ha jól tudom, maga gróf Apponyi fogalmazta,
a következő szöveggel: «_Itt nyugszik Grünvald Béla, a magyar állameszme
törhetetlen apostola._»
A francia vésnök, aki ezt a mondatot faragta a kőbe, elhibázott egy
betűt. Azt írta: állomeszme. Mintha tudta volna, kinek készíti a követ,
kinek a sírjára! Úgy kellett átfaragni a betűt a hant fölött.