Olykor, magányosságomban, már kora délután betértem a _Grand Café_-ba.
Kedves honfitársaink csak estefelé gyülekezvén a kávéházba: magyar
törzsasztalunk körül, ritkásan, egy-egy francia ült búskomorságban,
egy-egy sárga arc derengett a szögletben, egy ujsághoz ragadt bajusszal,
egy kis csésze kávé mellett. A szemek meredeztek s kopasz fejek fölött
gyér füst szállt a csendben. Az egész asztal, jellegét vesztetten, egy
más világban volt a kis bajuszos pofákkal sárgaságban, a francia
ujsággal mozdulatlanságban, idegen lelkek távlatával. Minden oly
messzinek tünt, ami mind közel volt. Minden elveszett, úgy tünt. Minden
olyan kietlen és reménytelen volt. A függönyök az ablakok körül,
fáradtan lógtak a magasból. Az egész kávéház egy más világba süppedt a
nappali világításban.
Leültem egy sarokba, egy kis asztalhoz, elborult szívvel, de a nemes
munka ingerével, igaz. Néhány ujsággal magam körül, melyekért bejártam a
termet, hajlongván az asztalok között e gyüjteményes munkámban, valóban
írni készültem, átszellemülten, úgynevezett lapomnak! Egy pincér lebbent
elém, a borotvált ajkának kenetességével egy sűrűn szakállas arcban.
– _Une demie tasse?_ – kérdezte optimisztikusan, mint aki úgy gondolja,
ebéd után vagyok.
– _Un mazagran!_ – dementáltam az ujságom mögül s vártam a tündöklő
kristálypoharat, mely ebédem tölcsére leend, hogy líraian szóljak.
Egy másik pincér lebbent, kávé- és tejontó méltóságához kiadósabb
borotváltsággal, csak két oldalszakáll integritásával s két
ezüstkannával, mint két ezüstöntöző, tömeges szomjazóknak.
– _Voulez-vous de la crême?_ – kérdezte oldalszakállával államférfiasan.
S a két kannával, a pohár fölött, csak két röpke mozdulata volt.
Tüneményes kézcsuklója, egy-egy mesteri mulinéval irányított, magasan az
öntözőkből egy kávé- és egy tejsugarat, s legott megtöltötte a poharat,
vegyészi pontossággal, művész! egy pillanat alatt. Isteni ital!
Tejeskávé! Füstölgő tejeskávé, egy egész nagy pohárban! Ebéd! _Saját
külön tudósítónk_ ebédje!
Nagyon izlett, megvallom. Volt abban valami tudományos, ahogy ittam.
Volt abban valami balzaci gondolat, ahogy ittam, valami olyasféle, ahogy
a legöregebb aggastyánok isznak, nem tudom. Volt abban valami
ösztönszerű technikája nyelvnek, ínynek s nyeldeklőnek, úgy szürcsölni
egy pohár tejeskávét, úgy engedni le csöppenként garaton s nyelőcsövön,
hogy kéjeivel egy évszázadig tartson. Igazán élvezni csak azt lehet, ami
kevés s bizonyos étvágyak optikája előtt nincs kevesebb annál, mint ami
végtelen. Betelni is inkább azzal lehet, ami parányi, mint ami sok s egy
szem cseresznye gyakran több, mint egy egész fa, roskadva a gyümölcstől.
A pohárhoz tapadva s lélekben elmerülve a tej és kávé vegyületében,
figyelve is, kémlelő szemekkel, ha nem fogy-e túlságosan, olyasféle
nirvánákban hajóztam, mint azok a poláris hajósok, akik a sarki csillag
békessége alatt, a havas óceánon, egyetlenegy tejfröccsnek látják a
világot. Még tovább tudnék menni e képekben és analízisekben s még
színesebben, még kifejezőbben s még pazarabbul is, de amint már mondtam,
nem fokozok e jelen írásaimban s csak egy féltollszárral halmozok.
Mégis, a jó Isten legyen irgalmas nekem, hogy titkos szövevényeit olyan
világosan látom s nagy munkáját is az ember szíve körül, a sokféle
szenvedéssel. De imhol az írómappa fölé borulva, a sok szép síma papír
fölé borulva, ami mind ingyenes a párizsi kávéházakban, már el is ragadt
gondolataim sodra, már elragadt! már róttam a sort! elbűvölve szent
mondanivalóim marhaságától, mert semmi nincs annyira boldogító egy
fiatal szív számára, mint tulajdon butaságai.
Akkor, hirtelen, egy hang szólott a fejem fölött, egy gúnyoros hang, ami
lebecsülte, _a priori_, egész írói munkásságomat.
– Mit fabrikál? – kérdezte a hang.
Egy kis vékony fekete ember hangja volt, egy olyan szájból, mely egy kis
ronda bajusztól volt borzas. Két szúrós szem tűzött reám egy cvikker
mögül, melyről a hosszú zsinór úgy indult a fül irányában, hogy
többszörösen körülcsavarva ezt a fület, valósággal odakötötte csonthoz,
bőrhöz, fekete hajfürtök közé. Pataky Bernát volt ez a kis fekete ember,
a _Pester Lloyd_ tudósítója, magasabbrendű _levelező_, kitünő régi
zsurnaliszta. Jó lélek is alapjában, ha olykor keserű, sőt ellenséges, s
akit nem tudom micsoda balsors kergetett a boulevardokon.
– Irok egy cikket a _vernissage_-ról, – feleltem angyalian, felvetve a
fejem.
A hirlapíró rám meredt a cvikker mögül, a félfüle zsinórszegélyével.
Sohasem láttam sötétebbnek, dúlt lénye nyugtalanságaival, ami mind
kicsapkodott belőle, mint egy sor kótafej, zenélőn.
– Maga nem tudja, hol lakik Isten! – kiáltotta, azzal a könnyű
technikával, mely régi szólamokból él. – _Wo Gott wohnt!_ – ismételte,
mert ehhez a némethez még közelebb volt a szíve.
S akkor megtudtam, abban a kis sarokban ott a kávéházban, hogy híres
magyar közjogászunk Grünvald Béla, holtan fekszik a Morgue-ban…
– Egyszer van az száz évben, hogy egy híres magyar közjogászunk holtan
fekszik a párizsi Morgue-ban s maga akkor a _vernissage_-ról ír! –
konstatálta kitünő kollégám nem minden keserűség nélkül, de azzal a
differenciált lenézéssel is, ahogy csak külföldön élő honfitársak tudják
lenézni egymást a szívük mélyéből.
S leült egy szomszédos asztalhoz, nem is mellém, csak egy szomszédes
asztalhoz s rágyujtott egy szivarra. S egy _demie tasse_-t is rendelt,
mert ő ebéd után volt.
– Küldtem egy százszavas sürgönyt a _Lloyd_-nak! – szólott azzal a
tudósítói könnyedséggel, amelynek meg se kottyan, se költség, se munka.
Mégis a pénzét számlálta az asztal alatt.
Keserű inferioritásommal, az is nyilvánvaló volt, hogy lemaradtam,
_saját külön tudósítónk!_ evvel a szenzációval.
Lemaradtam? Megvallom, ez eszembe se jutott. Nem az volt az első
gondolatom, sem az érzésem, ami hasonló esetben a zsurnaliszta első
érzése s gondolata, hogy tudniillik súlyos csapás érte riporteri
presztizsemet. Ujságírói ösztönöm, soha el nem nyomta, még legifjabb
koromban sem, emberi érzésemet. Azonfelül a magam nyomorával, bánatával,
hontalanságával, még érzékenyebben reagáltam minden szerencsétlenségre s
egy-egy honfitársam tragédiája az idegenben, a tulajdon sorsom
éjszakáját vetítette elém. Az első érzésem az volt, hogy félig ájultan,
gyermek, nem is tudtam mit tegyek. Az efajta hírektől úgy megszédül az
ember, mintha valami fekete nektárt nyelt volna hirtelen. Grünvald Béla!
Közjogász, képviselő! nagy harcos odahaza! vezér! szónok! igazi úr!
híres könyvek szerzője! Apponyi barátja! – minden emlékem fölmerült!
Olykor, éjjel, a _Pesti Napló_ szerkesztőségében, ahol mind dolgoztunk a
lámpák alatt, micsoda ünnepünk volt, mikor megjelent, gyönyörű, drága,
szerencsétlen ember!
– Holtan?! A Morgue-ban?! Hogyan lehet ez? – kérdeztem kollégámtól, aki
fújta a füstöt, százszavas sürgönye felsőbbrendűségével.
– Ez úgy lehet, ahogy minden lehet a világban, – felelte,
professzionátus bölcsességgel. – Eltünt Pestről, nyoma veszett, ezt maga
is olvashatta, minden magyar ujságban benne volt. Tegnap, hajnaltájt,
Asnières-ben, találnak egy ismeretlen úriembert, átlőtt fejjel, a Szajna
partján. Se írás, se névjegy, semmi a zsebekben. _G. B._ a fehérneműkön…
Ezt viszont a párizsi ujságokban olvashatta.
– Ezt nyilván csak maga olvasta, – hebegtem.
– Ugy látszik, – hagyta helyben. – Az a zsurnaliszta, aki mindent olvas,
– mondta. – _Aki tud olvasni._ Nem is írni kell tudni, de olvasni. Ez
egy háromsoros rendőri hír volt, _petit_-ből, a párizsi lapokban. Egy
hulla a Szajna partján. Ez semmi, ez csak egy hulla. De _G. B._ a
fehérneműkön! _G. B._ tünődök. _G. B._ lehet ez? _G. B._! s már rohanok
s már agnoszkálok, – s ez már egy egész nagy dráma, egy magyar dráma,
amit megfejtek két betűvel egy alsónadrágon. _Ez_ a zsurnaliszta, lássa.
– S fújta a füstöt. – _G. B.!_ – mondta mégegyszer s még jobban fújta a
füstöt.
De ekkor már felálltam.
– A Morgue-ban? – kérdeztem és mentem.
Nem tudom hányszor szálltam át, hány omnibuszra, amíg kiértem abba a
távoli kerületbe, ahol a Morgue, a maga kőfrontján és hídjain túl,
egyenest a Szajnára van építve, magasan a víz sodra fölé, mint egy
csónakház, mint egy _Ponte Vecchio_, nyilvánvalóan, hogy friss levegő
járja át, szünet nélkül, szellős deszkafalait. Mindjárt a küszöb mögött,
néhány lépésnyire, egy kősikátoron, egy sor üvegkalitka világlott s
ezekben a kalitkákban mint kirakatokban, magasra ültetve, s azon
ruhástul, ahogy végzetük lezajlott, borzalmas hullák fogadták az embert
keserű szájtátottsággal és feladták kilétök rejtvényét a tömegnek, aki
bámult. Mind fagyasztva, mereven, északsarki atmoszférákban a kalitka
üveglapjai között, a regényes utasoknak azzal a borzalmas pátoszával
ültek, mint akik végleg lehajóztak s megalvadt szemük, olykor csak egy
félszem, egy negyedszem, vagy csak egy szemüreg, azt a dúlt sugarat
ontotta, ami egy öröklétre kizártnak tekinti, térben és időben, minden
lehetőségekkel egyetemben, az összes további utazásokat. Volt bennök,
mindannyijukban, Isten bocsássa vétkemet, valami heroi-komikus! Ez már
rég nem volt élet s még nem volt halál, s éppen ez az ideiglenesség, ami
e boldogtalanokat megállította félúton két határ között, éppen ez volt,
ami rettenetes volt s ami nem tudom, micsoda hontalansággal, micsoda
tanácstalansággal, micsoda gyámoltalansággal borította be őket, micsoda
mondhatatlan gyalázatossággal! Nem rajzolom a különböző halálnemek
változatját a kalitkákban, a sötét portrékat üveg alatt, mint a
paszteleket, az egyszerű öngyilkosokat kútágas melankóliában, a
borzasfejű leszúrtakat, a vastag vízbefúltakat, s akik mind névtelenül e
kirakatokban, úgy tüntek tova s úgy haltak meg, hogy senkinek nem
hiányzanak, ami ha egyrészt, talán nem hízelgő rájuk, másrészt
kellőképpen jelzi tragikus magányosságukat s azt a magasságot is, amit
elfoglaltak a társadalomban.
Imhol fel lévén ismerve, Grünvald a mélyben volt már, a folyosó
legmélyén, egyedül a födött híd sarkában, a Szajna fölött, ahonnan fújt
a szél. Egy deszkalapon pihent magányosan, egy fehér vászonlepel alatt s
kopasz feje, cézári kontúrjaival, a nyugalomnak azt a lágy formáit
mutatta, ami a halál egyetlen szépsége. A Szajna partján lett öngyilkos,
közvetlenül a víz mentén, úgy gondolván egy utolsó gondolatján, a víz
sodra el fogja vinni messze… De a víz sodra nem bántotta, csak a sebét
mosta el a halántékán.
Megvallom, nem sokáig néztem, könnyes szemmel s mentem. S amíg néztem,
megvallom, nem is sokat értettem e tragédiából. Mért jött Párizsba
meghalni? Asnières-be! – megvallom, nem kérdeztem. Ez pont túlsó világa
volt a magam világának, aki azért haltam volna meg, mert haza nem
mehettem. Kiérve a partra, elborult fiatalságommal már csak arra
gondoltam, hogy imhol részletesen leírjam bús élményeimet, egy hosszú
riportban, úgynevezett lapomnak! S e célból, betértem a sarkon, egy
nyilt küszöbön át, mivel kávéházat nem találtam, egy füstös kis
kocsmába. Mind néztek itt, zavaros italuk mellől, ingujjas
törzsvendégek, mind környékbeli komák, mind idetartozók a Morgue
indusztriáihoz, halottkémek, halottvívők, kalitkások, halott-törők,
ropogtatók s hasonló foglalkozásúak s mind abszintivók a nap szálltában
a Szajna fölött, abban a tikkadt órában, ami a Verlaine _l’heure
exquise_-je, te jó Isten!
De inkább kijöttem a terraszra s egy pléhasztalon írtam. Odajött a gazda
s kérdezte:
– _Un aperitif?_
– _Un café_, – feleltem, hogy vacsorázzam is.
Míg írtam, már-már este lett. A parton, a terrasz mentén, sétáló párok
vonultak el, omlatag kettesben. Túlonnan a Notre-Dame két tornya
látszott, kéklő homályban a hold alatt s távolabb a folyó fölött a
mélyben, mint egy messzi móló, sötét vízeken, a Morgue lebegett,
megtűzve egy-egy méccsel. De a fejem fölött, a part fölött, túlonnan s
mindenütt, a csillagok tündöklő békéje volt az égen s ezüst szopránjuk
végtelenje zengte távoli harmóniájukat!