Valaki a nevemen szólított, egy félig nyitott ajtó mögül a félemeleten,
amikor lejöttem a lépcsőn. _S. Ö._ kollégám volt. Példámat követve,
hasonlóképpen ideköltözött a _Hôtel Conservatoire_-ba.
– Nagyon jó itten, – mondta, mikor beléptem.
Olyan szűk kis szobája volt, hogy az ágy, a mosdó, az asztal alig fért
el benne s a széket ide-oda kellett tologatni, hogy az ajtót be lehessen
csukni. Az ablakon, mely a tűzfalra nyílt, nem hatolt be fény. Amellett
a függönyök össze voltak tüzdelve rajta néhány gombostűvel,
végérvényesen. A rossz illatok és szivarfüst után ítélve, soha nem is
nyílt meg ez az ablak. Egy gyertyacsonk égett az asztalon s küzdött a
homállyal viaszos könnyeit hullajtván, melyekből egy egész kis gótika
támadt a láng körül, vékony toronyzattal. A fiatalember, gyér ágyneműk
között, még az ágyban feküdt. Vígan szivarozván, látszólag igen büszke
volt arra a női hálóingre, amit viselt dús csipkék díszében, mert
utóljára, éjjeli toilettjeképpen csak egy úszónadrágja volt.
– Jobban megy! – mondta olyan angyalian, azzal a gavalléros
szerénységgel, mely minden földi kincsek közül, egy kis feslett
csipkeszegéllyel is beéri, valami kis batiszton. – _La guigne ne dure
pas toujours!_ – tette hozzá párizsiasan, mint akinek már az is siker,
ha a legsötétebb nyomorból egy fokkal enyhébb nyomorba hajózott. S
jelezvén elfogyasztott reggelijét néhány kis cserépedény tanuságával:
– A csokoládém! – mondta. – Minden délben behozza a garçon a
csokoládémat! Vaj, két zsemlye – _chocolat complet!_ Utána egy szivar,
egy _londrès_, – ezt is a garçon hozza. Mikor rágyujtok, az az érzésem,
hogy a jó Isten valóban elkényeztet engem. Nem cserélek Montpensier
herceggel! – fejezte be s lobogtatta a csipkéit s messzefujta a füstöt.
– Boldog ember! – mondtam az ágy végéből, ahol leültem.
– Boldog! az! _c’est le mot!_ – felelte. – A helyzet az, hogy irányt
változtattam s rájöttem az útamra, – folytatta. – A magyar lapokból nem
lehet megélni, ez régi sor s e ponton le is mondtam. Most minden
energiámmal a franciára adom magamat: francia ujságíró leszek. Nem látok
s hallok csak francia dolgokat. Eljárok a Collége de France-ba, ahol
meglengetem a kalapom minden reggel, egy kövér ember előtt: _Bonjour,
Monsieur Renan!_ – mondom neki vígan. Este, színház! Napközben olvasok s
kizárólag franciát.
– Imhol dél is elmúlt s még fekszel az ágyban, – szólottam
filozófikusan. – Gondolom, a kalaplengetést ma már elmulasztottad.
Olvasni sem sokat olvashattál még ma, ahogy a helyzetet ítélem. Nem
látok itt egy fia könyvet, amit olvashatnál, – tettem hozzá igazság
szerint, miután körülnéztem.
– Először is, ma nincs előadás a Collége-ben, – felelte azzal a
könnyedséggel, mellyel nem volt nehéz tisztában lennem. – Másodszor a
Cabinet de Lecture-ben olvasok, ahol abonálva vagyok, a Boulevard des
Italiens-en! Húsz centimért az összes lapok rendelkezésemre állanak.
Mert a lényeg az, a magam szempontjából, hogy a lapokat olvassam. Csak
ez a módja, hogy az ő írályukat s formáikat megtanuljam, azt az egész
sablónt megtanuljam, amelyen a francia zsurnalisztika épül. Már írtam is
egy cikket a _L’Epoque_-nak s egy másikat a _Le Constitutionnel_-nek, ha
éppen tudni akarod! Most arra várok, hogy megjelenjenek ezek a cikkek s
_meglássák otthon_, hogy francia lapokba írok!
Oh Istenem, – hogy _meglássák otthon!_ Ez volt mindennek mélye, ez volt
minden gondolat, minden cselekvésben! Bármerre fordult az ember
Párizsban, a vágya csak az volt, hogy hazafelé mutassa magát. Sötét
nyomorából a _Hôtel Conservatoire_-ban, egy csésze csokoládéval a
gyomrában egész napi eledelnek, csak odacélzott francia munkássága két
kis obskurus párizsi ujságban, az _Epoque_-ban s a
_Constitutionnel_-ben, hogy ezeken, mint két papírszárnyon, hazafelé
szálljon. Francia ujságírónak készülvén, az álma az volt, hogy Pesten
olvashassák! Micsoda rejtélyes kötelék volt ez, mely az embert még a
naivságával, még az illúzióival is a hazájához fűzte, mikor valamelyes
józanság dolgában már nem volt mit remélnie!
Még akkor nem láttam kellőképpen erkölcsi furcsaságait ennek a kitűnő
kollégámnak. A legfinomabb eszközökkel élt a legdurvább sors ellen s egy
szalmaszállal védett ki viharokat. Amint az élet úgyszólván napról-napra
sujtotta s leteperte, megivott rá egy csésze csokoládét egy _londrès_
füstje mellett s ha ehhez még volt egy frankja is, amivel a jövő elé
nézhetett, a legboldogabb ember volt! Zord nélkülözéseit, lelki
fájdalmak híján, valahogy átformálta, nem tudom micsoda eleganciákra,
mint egy letört mágnás, aki fütyül, vagy egy rigómadár, aki a jégeső
elől, könnyedén az ágra száll.
– Hát neked, hogy megy sorod? – kérdezte fölényesen, mint aki zárt
függönyei mögött, női hálóingjében s a szivarral a szájában, Párizs ura
e percben.
– Oh, elég jól, – feleltem azzal a kínos igyekezettel, amellyel leplezni
kívántam szegénységemet.
A szegénység, sajnos, nem dísz, ez nyilvánvaló. Erény formájában is,
inkább csak teológiai érték. Viszont a gyakorlati életben emeli az ember
méltóságát, ha nem kérkedik vele. De másrészt, hogy még finomabban
analizáljak, abban van valami sértő, nyomorúságra, boldogtalanságra s
általában szolidaritásra, ha az egyik szegény a másiknak a maga jólétét
hazudja.
_S. Ö._ a vállát vonogatta. Még mélyebb örvényben látott engem, mint
amilyben éreztem magam. A magyar ujságok fizetési teljesítménye s ezzel
kapcsolatosan a _párizsi levelező_ gazdasági helyzete, oly rég megoldott
probléma volt előtte, hogy semmi fejtörést nem kívánván, már csak a
fantáziájára utalta. Ha azt mondom neki, hogy például tegnap is
ebédeltem, nem volt rá mód, hogy ezt elhigyje nekem.
– Ajánlom a csokoládét, – mondta. – Vaj, két zsemlye, – _chocolat
complet_, ez elég egy napra. A garçon nagyon kedves ember, _aki tudja,
mi az élet_. A főnökné is igazi finom úriasszony, vallásos és érzelmes
lelkületű, segít is az emberen, ha éppen arról van szó, igazi szent
Genovéva, mert őt is úgy hívják, Genovéva! – _c’est Madame Geneviève
s’il vous plait!_ – fejezte be patétikusan.
S fújta a füstöt s a szőrös karja kinyúlt a csipkéből, magasra.
– Láttam a portréját a Pantheonban! – mondtam ártatlanul, a Puvis de
Chavannes freskóira célozva.
De nem felelt s csak nézett, olyan áthatóan, olyan furcsán, olyan
füstökbe borultan, hogy nem tudtam mit gondoljak.
Még ma sem tudom, mit gondoljak, hosszú évek multán, ha kutatnám e
tekintet rejtélyét. Ott volna nyitja abban a fojtó vágyban, amellyel az
ember olykor megjavítaná a valót? Ha költő ez az _S. Ö.,_ ha művész,
alkalmasint könnyebben megértem. Ki tudja, ha e gyászos kis szobában,
elbűvölt szeme előtt, a két karjában, nem olvasztotta-e át ezt a
fonnyadt Madame Geneviéve-t a Puvis szentjének nagy gondolatára?
De nem volt művész, csak egy finom ember, ami nem egészen ugyanaz. S így
telt egy perc, a gyertya lángjával, a szobában. Kívülről, tompán, Párizs
zaja hangzott. Valaki az időt tudakolta, hangos kiáltozással a lépcsőn.
Valaki felelt is. Délután négy óra volt.
– Nem jönnél el velem? – kérdeztem az ágy végéből, ahol még mindig
ültem.
– Szívesen, de csak később, – felelte. – Majd estefelé, mikor kigyúlnak
a lámpák! – tette hozzá kedvesen. – Nincs más ruhám, csak a frakkom, –
vallotta be. – Csak este tudok felöltözködni.
S hirtelen előre hajolva:
– Erről jut eszembe, hogy rajta ülsz a frakkomon, – mondta
vendégszeretettel.
Csakugyan, az ágy végében, a vékony paplan fölött, a frakkja volt
leterítve lábmelegítőnek. Próbáltam kijavítani, ami gyűrődést okoztam
rajta és simítgattam s szépen össze is hajtottam. A félszárnyában, a
zseb mélyén, valami kemény tárgyhoz értem. Benyúltam érte. Egy darab
száraz kenyér volt.
Mikor lejöttünk a boulevardra és elvegyültünk a tömegben és elindultunk
a fényben és a zenebonákban lilaszín ívlámpák alatt, az úttest
végtelenjén, melyre az estéli égbolt csillagnépsége borult a
legtávolabbi horizontokig: két bús magyarok szinte megfürödtünk a
tündöklő atmoszférákban. Legott felüdülten, megújult szívünkkel, az élet
terhe leoldódott rólunk fiatalos ruganyosságunkban. Valami kéjes zuhany
ért az ívlámpák sugárzásából, a fényekből, az egekből, egyenest a
holdból! Sodródva a tömegben, sodródva! elveszve! e tömeg lelkének
eleven részévé váltunk s valahogy megéreztük a magunk sorsával vegyesen,
egy egész emberiség történelmi sorsát, nagy útját, nagy harcát, ragyogó
céltalanságunkban! Mindenesetre oly megnyugtató volt, olyan vigasztaló,
olyan különlegesen kitüntető dolog, hogy sok ezrek e tömegben, minden
látszatok szerint, éppúgy élnek, mint mi, úgyszólván kivetve biztos
egzisztenciákból, kivetve a boulevardra, az éjjelbe, a fénybe, mint egy
óceánra s ahol annál vígabban vannak, mert a hullámok összecsapván a
fejük fölött, nincs is miért, hogy búsuljanak! Nem búsulni s főként nem
szenvedni: ez volt számomra, aki már oly korán hajlamos voltam
szenvedésre, a földi boldogság sarki csillaga. Nem is értettem soha,
minden tanulmányaim ellenére, mért kell még szenvedni is, ha már muszáj
élni! Isten nem szenved, ez nyilvánvaló. Csak az ember és az állat olyan
alantas, hogy ki van jelölve a szerencsétlenségre. Olykor, az ilyen bús
dolgokban, van némi költészet. S ez minden, amivel be lehet érni.
Nyilvánvaló, hogy küzdelmes ifjúkorom odáig juttatott, hogy úgy
gondolkodtam, mint egy finom öregember.
De _S. Ö._ megszólalt mellettem:
– Két párizsi! – mondta önmagunk dícséretéül, s e dícséret, büszkeséggel
töltötte el szívem. – Csak tennéd egyenesen a fejedre a cilinderedet s
nem félrecsapva, mint Pesten! – mondta még a barátom, s rögtön
engedelmeskedtem, hogy eleget tegyek a párizsi követelményeknek. Egy
pillanatra el is temettem magamban azt a női tekintetet, mely a Jászai
két szeméből sugárzott, még csak nem is olyan régen, mennyei tekintet!
elbűvölt szemek! mikor e minden tragédiák hősnője éppen úgy látta a
fejemen a cilindert magyar-gavallérosan, ahogy azt Párizsban nem
lehetett! Oh Istenem, megvallom, minden szó, minden hang, minden fény és
mozdulat, minden ívlámpa lilaszínben, minden tündöklés a végtelenségben,
a Jászai emlékét idézte, marcangoló honvágyamba ázva! Magyarországról, a
Nemzeti Színház udvaráról, színpadáról, a Vas-utcából, a _Borgia
Lukrécia_ drámai magaslatáról úgy kísértett, mint fagyos hegycsúcsokról,
a hold alatt, az égben! Földrajzi érzékem, amint rágondoltam, legott
megszünt bennem tudományellenesen, s valahogy feloldódott nem tudom
micsoda transzcendentáliákban! Csak azt éreztem minden erőmön túl,
emberi nyomorúságomban, ami mélységekből nézek fel elérhetetlen
csillagzatokba!
S így értünk két bús magyarok, két szegény fuvolások a _Grand Café_ elé.
Előbb megálltunk, szerényen, a rue Scribe-beli üvegajtók előtt, az
ablakok mentén is és néztünk. Ez volt itt, néhány gyér asztallal
virágdíszben, álmatag csillárok alatt, mint a bárányfelhő, az igazi úri
rész, az étterem! női árnyak legendás messzesége volt ez, hajlékonysága,
haloványsága a tompa világításban, az ablakfüggöny résein át, ékszerek
tüzével, ami fénylett, egy-egy rubintkővel, ami vérzőn égett, mint egy
seb egy fehér kéz ízületében, egy kristálypohár fölött. Patikárus Ferkó
játszott itt, mellbeteg törpe s még törpébb a bandája élén, csupa nagy,
erős cigányok hátterével s hozzájárulásával s akik csak gyúrták, fújták
és húzták utána, ahogy csak tudták, ahogy csak érték, mert el is lógott
előlük messze, elröpült magának, másnak, önkívületeknek s kanyargott a
hegedűjével s az álla alól magasra emelte s még magasabbra, majdnem
függőlegesen emelte s ráragadt a félarcával, az egész arcával, az egész
fejével, az egész lelkével, egész tüdővészes zeneiségével úgy ragadt rá
a hegedűjére s valami élet-halál harcot vívott a tenger és a hangok
hullámaival! Egy fiatal hölgynek húzta így diferenciáltan, nyilvánvaló
intenciókkal s akit meg is hódított magának. Kissé fonnyadt szépség volt
ez, színtelen szőkeségű, aki hallgatta megnyúlt arccal, mint egy gótikus
_O_ betű soványan s lassan-lassan, amint szállt felé a méreg, már-már
elveszve érezte megkísértett lelkét, alkalmasint bűnös szerelemben.
Távolabb, a terem mélyén, az ablakfüggöny rései között, Justh Zsigmond
derengett igen elegánsan, a szőke szakállával, a két gyönyörű kezével,
ami két műtárgy volt, két külön híres dolog, a két karja végében. E
kezek mellett, e szőke szakáll szomszédságában, a költő Szabolcska
Mihály, lehajtott fejjel ült, igazi költő! névtelen bánatokba borultan,
amint hallgatta a magyar nótákat és hazafelé búsult, néhány szál szekfű
színfoltjával tarkítva, opálos ködökben.
– Gyerünk be hozzájuk, – mondta _S. Ö._ vállalkozón, – nagyon fognak
örülni.
S már ki is húzta magát abban az ócska frakkban, mely petyhüdt
szárnyaival csüngött ki halottkémszerűen, rövid felöltője alól.
– Én nem megyek, – feleltem estéli melankóliámmal, ami visszacsöppent a
szívembe. – Én nem tolakszom. Ezek ketten egyedül akarnak lenni, a maguk
külön hangulatában, – magyaráztam szociológikusan. – Hagyjuk őket.
Gyerünk.
Ilyen finom ember voltam. Holott jól ismertem Justhot még honi
életemből, legfinomabb körökből, ahol ellengett vékony silhouette-je,
trónpretendensi szakállával, két fehér keze stilizáltságával, Velasquèz
modorában. Imádta az életet, ami lágyan tünedezett benne. Imádta Maurice
Rollinat zenéjét, mért éppen ezt imádta, nem tudom. De ezeket a hervatag
kis műveket, mint beteg rózsákat elalélt szirmokkal, mind hazahozta
Jászai Marinak becses ajándékba, – s ezeket én játsztam először. «Oh
Istenem, be szép zene!» mondta Jászai ilyenkor s szinte rávetette magát
a zongorára. Holott alig volt egy igazi hangjuk e zenéknek álmatag
keservükben, csak egy-egy sóhajuk volt, vagy inkább úgy rezegtek
könnyedén és búsan, mint a levelek a fán. Azóta Justh, e zenék
visszhangjaképpen, egy szép könyvet is írt, egy igazi magyar könyvet,
noha francia nyelven, _Le livre de La Pousta_, – ez volt a könyv! Adott
egy példányt, milyen kedvesen, ahogy nyujtotta, amikor meglátogattam rue
Duphot-beli kis hoteljében egy este. Magyar legénye éppen öltöztette s
húzgálta főúri lábára a fekete selyemharisnyát, mert az Operába készült.
Szerette az operát, a párizsi estéket, a boulognei erdő akácfasorát.
Szerette, ha beteg létére inkább Párizsban ápolják egy kis
hotelszobában, – csak meghalni akart otthon. Szerette a virágokat, az
álmokat, a költőket, főként Szabolcska Mihályt, akinek engem is
bemutatott, – oh Szabolcska Mihály! Milyen mélytüzű, érzelmes, drága
ember, micsoda isteni testvérem a hazavágyódásban, ha szabad így
mondanom, micsoda elveszett gyermek a boulevardon s a _Grand Café_-ban s
ahonnan hirtelen eltünt egy szép napon, mint ahogy Petőfi tünt volna el
s meg sem állt hazáig, oh a boldog ember!
– Gyerünk, – ismételtem.
S akkor tovasodródtunk, a fal mentén, szegényesen, egy távolabbi küszöb
felé, mely a Boulevard des Capucines-ról nyilt, egyenest a kávéházba. Ez
volt az igazi _Grand Café_, kedves honfitársaink tanyája. A zene ide is
áthallatszott azokon a benső üvegajtókon át, melyek e másodrangú
helyiséget az étteremmel összekötötték. De a bandából, néhány lépcsőfok
fölött, pálmalevelek árnyában, csak éppen a nagybőgőst láttuk, mert ez
állt. A többi minden az étteremben, mint egy messzi álom elmerült.
De úgy léptünk be a kávéházba, otthonosan s mégis méltósággal, mint a
francia halhatatlanok, egy értekezletre, az Akadémiába. Elnézve a tömeg
fölött, célirányos tekintetünk egy hosszú sarokasztal felé vezérelte
lépteinket, ahol sűrű népesedéssel úgynevezett magyarjaink ültek a
vörösbársony lócákon a fal mentén és hangosan vitatkoztak, mindegyik a
maga _mazagran_-ja előtt. Helyet foglalván, előbb hallgattuk a vitát, de
minden percben készen, hogy belekapcsolódjunk. Olykor, egy-egy
szenvedélyesebb kézmozdulatra, feldőlt egy pohár s amint a fekete lé,
festékszerűen, szétfolyt az asztal márványfelületén, egy-egy fiatal
festőhonfitársunk legott megrajzolta benne, az ujja hegyével s
művészösztönével, hazai térképünk halhatatlanságát. Olykor, az asztal
két végéből, néhány méternyi távolságból vitáztak ketten, a közbeeső
összes fejek és poharak fölött, a hang és mozdulat oly dinamikájával,
oly felfokozott lendületével két távoli harcos, hogy az egész asztal
rengett bele s már mindenki beszélt s mindenki harsogott, s az egész
kávéház figyelt. Az ideák torlódtak s egymásba csaptak, kétségkívül
ellentétes ideák, de harag nélkül, toleránsan s ha zajosan is, de mégis
abban a modorban, mely készen volt az igazság koncedálására, ha az
ellenfélnek igaza volt. Csend csak akkor volt, nagy ritkán igaz, mikor
néha napján, nagy ünnepekkor, Munkácsy Mihály jelent meg a társaságban.
De csak épp jött s már ment is gyorsan, nem sértőn, oh a világért sem,
inkább barátsággal, kedves nyugtalanságával, mint akit hajt az élet
szürke cilinderben s egy esernyővel a kezében.
Kik voltak ezek a magyarok itten, az életük ez első, igazi
atmoszférájában, Párizsban, ahol minden zúgott, zajlott, ragyogott
körülöttük!? Fiatal festők s másfajta ifjak, mind szerencsésebbek nálam
s kevésbbé kiszemeltek is s akik nem úgy kezdték, mint én, nem
exaltáltak lelki fájdalmakat permanens bánatok adagolásával s nem is
magasztosultak föl önmaguk előtt, irónikusan, az olyan evangéliumi
vigaszokban, hogy mindenkinél szegényebb lévén, mindenkinél többet is
szenvedek. Egy húszéves Fényes Adolf, a pályája elején, sugárzott a
_Grand Café_-ban az élet örömétől! De sugárzott attól a szigortól is,
amit fiatalsága igazolt s amellyel könyörtelen lekritizált mindent s
mindenkit, élőt és holtat, festőt és írót, amint önnönszívében
elragadtatva, mindenkinél magasabbra tört, miközben szürcsölte a
_mazagran_-ját. Keserű lírizálásaimban, terveimben és álmaimban engem
sem vett komolyan s írói jövőm tekintetében, s általában a többi jövők
tekintetében is, nem hitt csak önmagában. Mellette Rippl-Rónai,
spekulatív elmerengésekben, világosan látta az élet anyagi gyönyörét a
művészi pálya nagy kínjai mellett s azt a lágyabb utat látszott
választani a Champs de Mars festő-truppja nyomán, mely Puvis de
Chavannes-hoz vezetett. Koroknyai Ottó szegény, ha nem tört ki
idegrohamokban szőke sátánfeje lehanyatlásával, bécsi dialektusával
mulattatta a társaságot, főként Knopp Imrét, aki szerette ezt, míg
Katona Nándor, gyökerét vesztett teológiájával, nem tudom, micsoda
rögeszmékre gondolt. Még voltak festők itt, Julian-beliek, akik
lemaradtak, híresség nélkül az életben s még voltak szobrásznövendékek,
másfajta művészifjak, rézkarcolók s álhirlapírók, még voltak kedves
fiatalok, vitatkozók, magyarázók, kommentálók és harsogók s akik
elvesztek azóta, jellegzetesség s egyéniség híján, térben és időben.
Éjfél után megszünt a zene az étteremben. Mind láttuk most a banda
tagjait távozóban a pálmák alól s azt a komor nagybőgőst a nyomukban,
aki ment, titán! a hangszerét cipelve, mint egy merev halottat,
egybeolvadón. A terem kiürült. De a legmélyén még derengett tündéri
tompán, a csillárok holdfénye egy asztal fölött, ahol egy frakkos férfi
s egy fiatal nő hattyúi selymekben, az utolsó párnak tünt, akik még
beszélnek, egy szerelmi regény utolsó oldalán.
A kávéházban is alig volt már ember, csak a füst szállt ködökben s a
magyarok is mentek. S az oszlopok alatt, a hosszú asztal magányában már
csak én maradtam s még két honfitársam, Korda és Barta, két élénk
magyar, még mindig élénk, az asztal legvégében, – oly messze tőlem Korda
és Barta, oly messze minden gondolataimtól, amint így magamban, az
asztal fölé hajolva, Magyarország térképét néztem a márványra száradtan,
utolsó cigarettám mellett, amint néztem a térképet, a füstben s a
nyomorban.
– Cézár talán nem is volt nagy ember, mert nem volt erényes! – mondta
Barta Kordának éjfél utáni egy órakor, miután az egész este ilyen
tudományos vitatkozásban voltak.
A másik nem felelt s csak a körmét rágta elgondolkodva, ellenérvek után
kutatván. S már csak egy-egy utolsó tulipán égett a kávéházban, a falon.
Akkor a csendben, hirtelen, az ablakfüggöny félszárnya megrezdült,
hullámos bársonyában. Egy patkány kúszott föl a magasba, zavartalan,
borzongtató ritmusával. Egy másik már várta fönn, a mennyezet alatt, a
függöny legtetején, a vörösbársony drapériákban, mint vörösbársony
egekben. Egy másik patkány. Rögtön egymásnak kaptak, két lábon,
marakodón, szaglászva is, mindenféle huncutságokkal, játékkal és
kacérságokkal a függönytartó rúdon a magasban, míg végül az egyik
megadta magát, a nősténypatkány, a másikkal a hátán.
– Hát Hrabanus Maurusról mit tud? – kérdezte Barta Kordától, aki még
mindig hallgatott.